Herkulesfürdői emlék




Torony Pál: Máglya II 

 

Tavasszal mindig úgy várjuk az esőt. Már megszoktuk, hogy nincs igazi tél, hó is alig, fehér karácsonyról nem is beszélve. November 30-án kimegyünk a közeli parkba, és addig tevékenykedünk ott, amíg ránk nem esteledik. Hivatalosan ez az utolsó nem téli nap, amikor még marasztaljuk a világosságot, hiába.

 

Amióta Berta nénit ismerem, mindig nagyon idős volt. Valószínű, ehhez hozzájárult dús hófehér haja is, amit csak akkor festett meg lilára, vagy ahogy ő mondta, hamvasította, ha színházi premierre készült. Az utóbbi pár évben kerekesszékben nézte végig a bemutatókat, de nekünk, ükunokáknak azt mondta, ezzel cselezi ki, hogy a végtelenül kényelmetlen, még az ötvenes évekből ránkmaradt színházi széken nézze végig Ványa bácsit.

 

Berta nénivel az volt a szokás, hogy húsvét hétfőjén ő választhatott egy filmet, amit az egész család – tizennégyen – vele együtt megnéztünk. Ő mondta a címet, Dani, aki a legfiatalabb ükunoka volt és szerintem Berta néni szíve csücske, informatikusként, egyből megkereste, letöltötte, és odavarázsolta az egyik nagybácsi plazmatévéjére.

 

Mulatságos volt az egész, néha azt éreztük, színházban vagyunk, mindenki eljátssza a kívánt szerepet, hogy Berta néninek legalább húsvét hétfőjén jó napja legyen, és mi is élvezzük az együttlétet a mérhetetlenül sok töltött tojás, sonka és húsleves fogyasztása közben.

 

Berta néni az utóbbi két évben rögeszmésen ragaszkodott ahhoz, hogy az idei film a Herkulesfürdői emlék legyen. Punktum. Hogy neki ez lesz az utolsó, mert volt egy cigányasszony még Kolozsváron, a Sétatéren, aki, miután kitalálta Berta néni nevét – ami nem lehetetlen, de valahogy mégis hihetetlen, tehát igaz –, megjósolta akkor 50 baniért, hogy 2020-ban mindennek vége lesz, leáll a világ, meglátja Bertuska, ez a papagáj igazat mond.

 

Én és a két bátyám óvatosan kezeltük Berta néni filmválasztásait: nagyon szerette a tingli-tangli filmeket, de kiváltképp a „régi jó világot” felidéző, zenebetétekkel teletűzdelt mozikra voksolt. Megpróbáltuk a magunk módján jobb belátásra bírni: nagyon nehéz volt olyan filmet találni, ami kicsiknek és nagyoknak is megfelelt, több generáción át.

 

Volt még egy szokása Berta néninek filmnézés közben, ami kiváltképp a legfiatalabb generáció tagjait nyűgözte le: az összes dalt, nótát, operettrészletet pontosan el tudta énekelni. Mindehhez olyan színészi játékot adott elő, hogy a töltött tojások is táncra perdültek a tálban.

 

Herkulesfürdői emlékben a Wallach szanatóriumban mintha megállt volna az idő az ott-tartózkodó vendégek számára. Zongorán játszva egyik este dalra fakad a primadonnát alakító Dajka Margit, és csak a melódia utal a címre, a Herkulesfürdői emlékre, ami egy híres melódia, olyan, mint az Akácos út, van benne keringő, könnyű kis bódulat, áradó romantika, szomorú hangvétel. A történet a néhány hónapot megélt Tanácsköztársaság bukása utáni időszakban játszódik, amikor pontosan nem tudni, miért, pedig ez nagyon fontos lenne, Berta néni, a csendőrök körözik Kövesi Jánost, akit Zsófi nővér tudna átszöktetni, de a csendőrök lelövik, így a körözött Sárika ápolónak öltözve próbál észrevétlenül a szanatóriumban maradni. De hát nem így megy ez, Berta néni, sose így volt, és persze, Dajka Margit a hős, hisz elmeséli, milyen volt, amikor a fronton katonák előtt lépett fel, akik közül sokan soha nem tértek haza. És ekkor a filmben Sárika (aki az üldözött Kövesi János) megjegyzi, hogy a Művésznőt viszont bizonyára kitüntették, amiért olyan szépen énekelt a katonáknak. Az idős dáma pofon vágja a gúnyolódó nővérkét. Berta néni szerint jól tette a Primadonna, hogy pofon vágta a nővért, a forradalmi hevület, drága Matyikám, mondja nekem, nem mindig ér célba. Ilyenkor inkább kimegyek a konyhába, vagy a másik szobába, az igazságérzetem csitítani. A bátyáim legyintenek, rámutatnak a borra, igyak belőle inkább, mert az jó, és Berta néni ekkor a zongorához ül, és játszani kezd egy dalt, mindig oly könnyedén ment ez neki, a hangokra emlékszik, de arra, hogy itt közben mi minden történt, volt egy rendszerváltás, meg van az EU, ezekre ő legyint, tévét sose nézett, ’88 óta, amióta a férje meghalt, az áldott emlékű Lajos bácsi, akit Horthy marosvásárhelyi bevonulásakor minden elérhető fotográfia megörökített: ő volt az, akit az ezredes felemelt, és a nyeregre ültetett. Lajos nagyon szép, göndör hajú gyerek volt, így örökítették meg az akkori fotók.

 

Berta néni ezt az idealizált világot nem volt hajlandó az elmúlt nyolcvan évben elengedni. Bennünket ezekkel az emlékekkel és a hozzájuk tartozó dalokkal szórakoztatott, megőrizte a korabeli ruhákat, sokszor azokban fogadott minket. A lila kalap strucctollal az igazi.

 

Herkulesfürdőről csak érintőlegesen beszélnek a filmbéli szereplők: az a hely, ahol egyszer talán voltak, és mindig visszavágynak. A Sárika nővérnek álcázott Kövesi szökevény próbál beilleszkedni, de kilóg a lóláb, nagy erőkkel keresik, az olasz Signora előtt azt se tudja letagadni, hogy férfi, így vele szerelmi viszonyba elegyedik – ez nagyon tetszik Berta néninek, és amikor bejelentem neki, hogy az idén nem tud eljönni a tiszteletes úr locsolni a járvány miatt, akkor legyint egyet. Az idősebb bátyám, Zoli, aki mindig hosszú magyarázatokat fűz minden mondatához, próbálja elérni Berta néninél, hogy fogja már fel, ilyen a háború óta nem volt. Be vagyunk zárva, a kormány kihasználja a rendkívüli helyzetet, ez nem vicc, gondoljon csak bele.

 

Berta néni erre könnyed mozdulattal feláll a karosszékből, odalibben az ablakhoz, nézi, ahogyan elered az eső, és elkezdi énekelni, vagyis inkább szavalni: „Nyár volt és csodásan szép, felettünk kék volt az ég,/Köröttünk ezer virág szórta ránk illatát”. Ránéz Zolira, és azt mondja neki: holnap ez az eső is már csak egy emlék lesz a sok közül.

 

Megállítjuk a filmet, ez szokásunk, ilyenkor nassolunk, kávézunk, Berta néni a féltett százhúsz éves porcelán kávés készletét előveszi: csak nagybátyám regél a régi szép időkről, bezzeg régen milyen jó volt. Kimegyünk az erkélyre Berta nénivel, imádom, amikor legyint. Kilencvenhat évesen legyinthet is. Felnéz az égre, aztán rám néz azzal a már erőtlen, de még mindig huncut szemével: eső lesz, édes fiam. Én is felnézek az égre, gyülekeznek a felhők, de nem fekete esőfelhők, és valahol bosszant is, hogy nekem minden időjárás-alkalmazás be van állítva a kütyüimen, és az előrejelzés szerint aznapra nem mondtak esőt, így világos nadrágot vettem fel, meg bebújós cipőt, krémszínűt, Zoli szerint túl piperkőc lettem, amióta multinál dolgozom. Nem is értem, hogy felejthette el, hogy mindig mennyire más voltam, imádtam a régi dolgokat, s ha nem ver át Józsi, a partnerem, akivel belefogtunk régi bútorkereskedésbe, most is itthon lennék, a Görbe utcában aukciókat tartanék, tárlatokat szerveznék. Istenem, mennyi jó ötletem volt, de hát nem rajtam múlt, hogy mind dugába dőlt. Ahogy Berta néni mondja, jó időben, jó helyre kell születni, én meg csak bólogatok, és annak is örülök, hogy pár hektár föld örökségem van, amit nem tudok mire használni, messze van, bent a pusztában, pénzem nincs, hogy építsek rá. Néha kimegyek, lekaszálom a füvet, nézek bele a messzi tájba. Nyáron nagyon jó ott, csend van, nyugalom, a fű is csak akkor rezzen, ha valami repdes rajta. Gyerekként is a földön dolgoztunk, lekaszálták a szénának valót, és ha megszáradt, boglyát raktunk, a tetejére felmásztunk, és onnan ugráltunk le, közben nevettünk, nem törődtünk azzal, hogy szúr a széna, csupa súrolás lett a lábunk, a zoknit is átszúrta, volt, hogy pont talppal a kiálló szúró szénaszálra ugortam, de nem emlékszem, hogy fájt volna, csak a jóra emlékszem. Akkor májusban és júniusban mindig éjszaka esett, nappalra kisütött a nap, lehetett dolgozni. Berta néni szerint azért volt így, mert a természet szerette az embert, főleg a szegényeket.

 

Ess, eső, ess, holnap estig ess, a kis Bence totyogott ki az erkélyre és egy határozott mozdulattal beleharap a legpirosabb muskátli virágába. Berta néni elmosolyodik, leül a stílusos székre, ami a blokk harmadik emeleti erkélyéhez illik. Ölébe veszi a kis Bencét, és az ablakpárkányról elővesz egy növényt, ami se nem virág, se nem bokor, elég csenevész is, de Berta megsimogatja kezeivel a növény leveleit, érdekes, most nem remeg a keze, mint a százhúsz éves porceláncsésze tartása alatt, és Bencének mesélni kezd a növényről, amit már nagyon rég kapott egy nagyon híres színésztől, tudod, Bence, régen a színészekre Istenként tekintettünk, csodáltuk, hogy az embert próbáló időkben is volt tartásuk… Berta néni, ma kire tekint Istenként? – kérdezem, és sorolja a nagy színészeket, akik közül már egy se él, de számára ők halhatatlanok.

 

Eredeti whiskey-t iszunk, John nevű unokatestvérünk küldte Skóciából, még karácsonykor. Egyedül én kérek bele jeget, nyilván azért, mert piperkőc vagyok. Hirtelen nyomást érzek a szívem körül, fejem hatalmasakat lüktet. Picit szédülök, de még magamnál vagyok, és tudom, hogy ez a kezdődő agorafóbiám tünete. Izzad a tenyerem, a homlokom, nekem egyedül még van hajam a férfiak közül a családban, így hosszúra növesztettem, már nem olyan focista frizkó, amilyennek Zoli tartotta még karácsonykor.

 

Lerohanok a jeges whiskey-mmel a blokk elé, kicsit tovább van egy pad, rárogyok, habár a középső lécet kiszedték. Valaki a nevemen szólít, gyerekhang, fiúé lehet, lány játszótársam ennél a blokknál nem volt. Laci, taníts meg dekázni, tízet a fejemen pattogtatni. Mutatom neki, nagyon megy nekem, leveszem a vállamon, derekamon a labdát, nem is igazi focilabda, valami rossz utánzat, de nekem így is sikerül, a végén jól belerúgok a labdába, az meg pont betalál a blokk harmadik emeletének utcára eső erkélyén lévő növényére. Egy gyönyörű női hang eközben énekel, azt mondják a srácok, hogy Dajka Margit volt személyesen, csak egy fekete kendővel eltakarta az arcát.

 

Ma már a nyár messze jár, édes-bús emlék csupán/Hajam is ezüst-fehér, elpihent már a szél/Álmomban itt vagy velem, ifjúság, szerelmesem,/Jössz-e még, kérdezem, de már csak a csend felel…