Hét lépés a ködben




(Lászlóffy Aladár emlékére)

 

1. Hány száz (ezer?) éve tanuljuk már – és sohasem tanuljuk meg – hogy csak akkor és abba kell és érdemes meg- vagy belehalni, ami valóban halálos!

 

2. – Tanuljatok az elfelejtett történetekből, feljegyzésekből, amelyek gyakorta szemétbe szánt papírokon rejtőznek néhány sorban egy-két odavetett, „még írni-olvasni” nem tudó strófában, még „neveletlenül, de lélekkel teli”.

 

3. – Mit csinálsz, te szerencsétlen? ! Ne merd eldobni! – hallom Lászlóffy Aladár legmagasabb hangjait. Ha mindig mindenki minden hasznavehetetlen papírlapocskát elégetett, elhajított volna – mert akkor s ott haszontalannak bizonyultak –, hol s miből lenne akkor a mai irodalom? Egyetlen szóban is ott rejtezhet egy vers, egy regény. Sose légy hanyag s fellengzős: írj és vezesd az olvasódat; költőien és jelképesen szólva: életed árán is.

 

4. Sokszor vezetett ő Maga is – az én nemzedékemet bizonyosan. Amikor kitalálta a Vitorla-ének című versantológia tervét, a Rá jellemző tártkarú harsánysággal invitálta a közös csapatba a száz irányból érkező ifjú versforgatókat, nagy lélekkel és önzetlenül tárva szélesre a hivatalos irodalom leginkább zárva tartott, féltve őrzött kapuját. Holott ő már elismert, mi több, „nagyra tartott” költő volt, hagyhatta volna a fenébe (bocsánat: a manóba!) az utána következő ifjoncok sorsát. De nem olyan fából faragták. Gyűjtött, szerkesztett, vitatkozott, nem hagyta magát, míg az antológia meg nem jelent, benne – ha jól emlékszem – huszonnyolc új poéta műveivel. Minden antológia – tudjuk – távol áll a tökéletességtől; az irodalomban nincs abszolút mérce. „Az egész magyar irodalomban nincsen ennyi közlésre érdemes fiatal költő” – fintorgott a magasröptű mindentudók némelyike. „Ali baba és a negyven költő” – vigyorgott a gonoszabbja. De a könyv túlélte ezt s az azóta eltelt időket is.

 

5. Vagyishát vezetett akkoriban bennünket, biztatott és segített önzetlenül. De „vezetett” ő szó szerint is, anekdotába illően, jelképértékű gesztussal: irodalmi találkozóról jöttünk Kolozsvárra, talán éppen Szovátáról, téli esti szürkületben, és Tordát elhagyván, a Dobogón fölfelé indulva, szó szerint földigérő ködbe szaladtunk. Rákossy Tibor kocsijában kuporogtunk, tanácstalanul egy aludtejes fazék fenekén. Egy-két méternyire lehetett látni csupán. Ali bácsi pedig kiszállt és a kocsi előtt kezdett lépegetni, föl az emelkedőn.

 

– Ameddig én nem ütközöm össze semmivel, addig ti sem! – biztatott, mint a Megváltó a prófétákat. – Ne féljetek!

 

Hazaérkeztünk – és félnünk azóta sem illik…

 

A mindenhez volt leginkább köze – mint igazi költőnek. Fodor úr szépen és szeretettel írt erről az anekdotás könyvében – nem ismételjük. Ali bácsi mindenhez (is!) értett, mint ama nevezetes székely ember. És Erdélyben amúgy sem ritka az olyan alkotó, aki nem csupán egyetlen műfajhoz ragaszkodik. Nem vagyunk annyian, hogy megengedhetnénk magunknak az „Egy ember–egy út!” luxusát. Megrovóan szólt rám akkoriban egyik vezér-prózaírónk, bizonyos dicsőséges magasból: „– Maga mindenféle műfajba belekóstol, szétszórja magát. Egyetlen műfajban kell dolgozni! Nem lesz ennek jó vége!” Rossz vége se lett. Eddig.

 

S ne feledjük: Ali is írt verset, novellát, regényt, esszét – és nem is akármilyeneket. Emellett könnyed és dolgos műfordító is volt. Példaértékű.

 

6. – Nem vagy egyedül, Zsiga, nemsokára jövünk mi is utánad – búcsúztatta Palocsayt a Házsongárdban.

 

– Beszélj te csak a saját nevedben! – morogtuk oda neki Mózes Attilával. A nemsokára amúgy is megfoghatatlan, beláthatatlan időszelet. A tíz év azonban, mióta ő nincs közöttünk, bárhogyan is nézzük: hiányos szövésű, sérült időháló, folyton a hiányra emlékeztet.

Nem erős szokásunk manapság elragadtatással szólni az elődökről, példájukat fennen emlegetni… Ám az az álomszerű kép, jelenés, ahogy A Költő araszolva lépked a színezüst ködben, hogy az utána igyekezők hazaérhessenek – az a kép nem tűnik el, amíg élek. Vagy élünk.

 

7. És nem ejtettünk szót még – hogy az érem egy másik oldalára is jusson valami fényecske – feledhetetlen, mondhatni ablakszemrepesztő szóvicceiről, szófacsarásairól. Ezek udvarias és türelmes végighallgatása(i) után – mindahányszor nagyvonalúan meg kellett bocsátanunk Aladárnak. Meg is tettük, dicséretünkre legyen mondva. Ajánlom e tényt (is) minden ezutáni Lászlóffy Aladár-monográfia írójának figyelmébe, kiváló tisztelettel.

 

 

 

Sóváradon, 2019. március 27-én