Hét (részlet)




Soó Zöld Margit: Part

 

Vasárnap

 

 

Nem létezem. Reggel alig bírom elviselni Frankie teljesen oda nem illő jelenlétét. Sürgetem, nem érti és nem érdekli, megy. Ma eljön hozzám Anna. Tisztának érzem magam, feloldva a létezés súlya alól, megengedem a vizet, a kapunál áll, beengedem, összecsúszik a valóság és a rétegeim, nem sok igazságot fogok Annának elmondani, de azt elmondom neki, hogy olyan, mint egy festmény, és kézen fogva a kádba vezetem, és verseket olvasok a magányról, és a habok alatt úgy teszek, mintha léteznék, mintha léteznének felületek, Anna átvezeti belém magából a remegést, összeérintjük pontjainkat, újra és újra teletöltjük magunk körül a kádat, leeresztjük a kihűlt vizet, verseket olvasok a halálról, cinikus verseket, gyönyörű verseket, felkacagok a pusztulás puha talpait érintve.

 

Fáradt vagyok. Legszívesebben beleolvadnék a vízbe, eltörölném a kontúrjaimat, eltörölnék mindent, ami által bárki is bármikor meghatározhatna engem. Mit keres itt Anna? Mit akar tőlem és mit akar magától? Van bármi jelentősége annak, hogy naplementéig az én kontúrjaim szétszálazásával tölti a vasárnapjait? Megint nem azokat a kérdéseket teszem fel. Mesélni szeretnék neki valami valósat, és eszembe is jut ilyenkor valami, a két fiúról, vagy mondjuk csak az egyikről, vagy a másikról, de nem mesélhetem, mert félek, hogy meghallanám. Ami ilyenkor vagyok, az felmérhetetlen és beazonosíthatatlan. Lényegülök, össze-vissza lényegülök, Anna arca folyamatosan változik, remegő vonalakkal megfestett impresszionista festmény, a kedvencem, ezt el is fogom neki mondani, semmi fontos és alig valós, összeérintem vele az életemet, de magamat nem érintem össze az életemmel. Nem tudom, mit gondol rólam ez a lény, hogy valóban annyira szeretne-e mindenfélét gondolni rólam, mint ahogy tűnik, szeretem nézni, a tisztulását, és ahogy lassan összeolvad a káddal, velem, azt hiszem, élvezetnek nevezik azt a konstrukciót, amit felépítünk ilyenkor, Anna, szeretem kimondani ezt a szót, úgy is, hogy anna, mert ha így mondom, nem veszi észre, hogy megszólaltam.

 

Emlékeztet valakire ő is. Nem a létezésre, a nem-létezésre leginkább, a nem-létezést keresem benne, a hajlataiban, az érintésmentes érintést, a súrlódások melankóliáját, a fájdalom hiányában pedig a fájdalom hiábavaló hajszolását, ez nyugtat meg annyira, hogy ajtót nyissak neki. Beleszűnünk a kádba, és lenyűgöz, ahogy sohasem veszi észre, hogy semmi sincs bennünk, ami fent maradna, amikor kiengedjük a kádból a vizet. Továbbra is remeg. Nem volna fontos remegnie. Minek? Hiszen láthatatlanok vagyunk, akkor miért remeg még mindig? Néhány lebegő ruhadarab a fürdőszoba kövezetén.

 

 

Hétfő

 

 

Létezem. Ennek a súlya és súlytalansága polipként karol át a napon, amelyet hétfőnek neveznek. Felébredek, a földre helyezem lábaimat, felmelegítek egy pohár vizet, ez már egy másik helyiség, fehérek a falak, minden helyiségben fehérek a falak. Még épphogy fény úszott a házba, a magas ablakok erőteljes kontrasztokkal engedik be a padlóra a hajnalt, nem lépek a kontrasztokra, recsegve bimbóznak a kereteken túlra, nyúlnak el és szét, hívnak, küldenek, félnek, féltenek. Zöldségeket terítek szét a pulton, a színük bántó, megszámolom a bordáimat, nem érek hozzájuk, csak felemelem az anyagot a bőrről, tekintetem átlejt az első bordáról a másodikra, a másodikról a harmadikra, a harmadikról a negyedikre, végig, amennyit a szemem el tud különíteni a bőrön át, tetszik a végeredmény, azonnal elfelejtem.

 

Ráterítem a zöldségeket egy sütőlapra, figyelem, ahogy forrósodnak, megfordítom őket, újra megfordítom, újra megfordítom, egy zöldségnek végtelen oldala van, egész a megsemmisülésig lehetne számolni őket, nem jutok el odáig, jóval korábban feladom, lekapcsolom a hőt, egy tálba öntöm őket, olajjal, szárított növényekkel szórom meg, törökülésben az udvarra helyezkedem, és nézem a kintet, miközben eszem. Már alig emlékszem arra, mikor hagytam el utoljára ezt a telket. Valami történt, valaminek történnie kellett, mindig kell. Folyton ez a kényszer, igen, a kényszer történt, sokáig történt a kényszer. Kényszer egy autóban hosszú ideig, a szabadság gyönyörű kényszere, azután egy lakásban, azután sötétség, világosság, és idehozott engem valaki. Enyém ez a ház, azt mondta, és hogy én is a házé vagyok, nem az övé, hanem a házé, és nem akart rosszat, sőt, semmit sem akart, nem volt bűntudata, nem lett volna miért bűntudata legyen, jelen volt, jelenléte volt, egyedül a jelenlétét birtokolta, a töréspontot nem, és engem sem. De tudta, hogy miután háromból ketten lettünk, helyettem kellett választania, mert ha én választok, a tébolyt választottam volna.

 

Évek óta nem járt itt. Ő festette fehérre a falakat, hogy a gyász visszapattanjon róla, úgy vegyen körül a hiány, hogy a jelenléte legyen a lényeg. Hogy ne akarjam megérteni, mi történt, ne akarjak most már mindent megérteni, mint azelőtt, lelassultak a mozdulataim – amikor nem akarod megérteni a saját mozdulataidat, akkor rengeteg idejük van végbemenni. Felteszek egy lemezt, érzem, ahogy végigkarcolja a tű a testemet, visszhangzik bennem az udvar, nem vágyom elhagyni a telket, csak mélyen, annyira titokban, hogy a telek ezt ne érezze, és a telek sem vágyik elhagyni engem, csak mélyen, annyira titokban, hogy én ezt ne érezzem. Megfordítom a lemezt, újat teszek fel, egész nap cserélgetem őket, a bőrömön érzek minden vonalat, körkörös káoszban vonják be a testem, karcolásokban létezem, estére, amikor nem fordítom meg az utolsó lemezt, mintha belélegeznék, aztán sohasem fújnám ki, hagyom, hogy elhalkuljon, hagyom, hogy elhalkuljak.

 

Hét órakor fülelni kezdek. A lemez rég lejárt, recseg, leállítom, aztán amikor hallom az autót, és mindig tudom, melyik autó az, befordulni az utcába, kiszaladok a kapuba. A fiú kiszáll, az autó vezetője leköti szeméről a fekete anyagot, senki sem érti, mit csinál itt, senki sem érti, mit csinálok itt. Szavakat formálok odabent a csendből, a bordáim számolgatják magukat, szélesen nyitogatva képzelt állkapcsaikat, néhány számot eltalálnak, a legtöbb inkább artikulálatlan üvöltésnek hangzik. Tudom, hogy sohasem ő fog kiszállni az autóból. Hétfőn este teljesen biztos vagyok benne, hogy nem töri meg a csendet, hanem szeretne az én csendemből kihalászni valamit, és ez segít beletörődnöm az elképzelésbe, vagy inkább szándékos tévképzetbe, hogy sohasem létezett.

 

A fiú behordja a műszereket. Ezekkel fog ma este is halászni bennem. Hallom odabent a csobbanást, a legtöbb hal néma, némelyik öblösen nevet, és olyan is van, akinek konkrét elképzelései vannak arról, hogyan szeretné, hogy elkészítsék, tálalják, elfogyasszák. A fiú leültet a konyhába, igyekszik mindig máshová ültetni, de a konyha sokszor jelenik meg. Azt hiszem, tetszik neki a konyhapult. Látok valami mohóságot a szemében, zavarodott mohóságot, amikor a pultra téved a tekintete, általában nyel egyet. Leülök a kamerával szemben, halszemre emlékeztet a lencse, egy bejáratra, melyen nem fogok belépni, de ki fogok lépni a másik oldalon.

 

Jól vagy?, hangzik az első kérdés, a fiú hangja elcsuklik, megköszörüli a torkát, figyelem a vonásait, félve néz rám, egyre inkább úgy érzem, neki is számít a válaszom, óvatosan bólintok. Magasabbak lettek a hangfrekvenciák?, ez is elhangzik pár kérdéssel arrébb, megrázom a fejem, gondolkodás nélkül, ebből tudni fogja, hogy bár nem biztos, hogy nem igaz a válaszom, nem számított nekem, igaz-e. A kavicsokra még szükségem van, felnéz a fiú, nézek vissza rá, nem mondok semmit, visszanéz a papírjába. Most már, azt hiszem, nem hasonlítok Jézusra, mondja, élesen nézek bele a kamerába, aztán lesütöm a szemem, és bevallom, hogy igazából sosem voltam biztos benne, hogy igen, mert nem találkoztam Jézussal, vagyis ebben sem lehetek teljesen biztos, több emberrel is találkoztam, akik Jézusnak állították magukat, és azok közül egyikre sem hasonlítottál, de ha valamikor is hasonlítottál Jézusra, akkor biztos vagyok benne, hogy most hasonlítasz rá a leginkább. Megrökönyödve néz, aztán halkan köhint egyet. Most már a vége felé járunk, a lap másik felének aljához ért, összehúzza a szemöldökét, de felolvassa a következő kérdést: látod őt, amikor reggelente szerinted meztelenül sétálsz a párás udvaron? Erre nem tudok válaszolni, erre nem tudok válaszolni, ha látom is, nem biztos, hogy továbbra is látni fogom, ha ezt elmondom neked. Mindig lehet látni a fiún, amikor az utolsó sorhoz ér. A zavarodott megkönnyebbülés élesre festi arcvonásait, még utoljára a konyhapultra téved a tekintete, nagyot nyel, elolvassa a kérdést, megjegyzi, és rám néz, úgy mondja el, hogy meg foglak téged látogatni, amint készen állsz rá. Jól van, mondom, a lehető legközömbösebben. Soha nem mondja el, honnan fogja tudni, hogy egyáltalán, én honnan fogom tudni, hogy készen állok rá. A fiú elmegy. Az ablakból nézem, ahogy átvág az udvaron, körülöleli a pára, de nem ér hozzá. Én sem érek hozzá.

 

 

Kedd

 

 

Nem létezem. Minden kiürült, az összes zöldség távozott, az utolsó csepp folyadék is elpárolgott, így vagy úgy, itt állok a ház közepén, a súlypontjában, összeillesztem a saját súlypontommal, mindketten üresek vagyunk. Várunk. Talán kapcsolatban állnak, talán már rég ők sem, lényegtelen apróság, különben sem beszélünk soha az ügylet részleteiről. Délelőtt érkezik Karol atya, dicsértessék, engedem be a házba, hosszú barna köpenye a padlót súrolja, táncol a csempén, a férfi mozdulatai is mintha inkább egy koreográfiáé lennének, mint az övéi, összhangban a világmindenséggel, a hit mozgatja tagjait. Az pakoltatja ki, örömteli, lassú mozdulatokkal a bevásárlószatyor tartalmát a hűtőszekrénybe, a konyhaasztalra, ezeken a keddszerű délelőttökön, én pedig olyan ruhát öltök, ami a könyökömet és a térdemet is eltakarja, mégis végig meztelennek érzem magam.

 

Aztán egy másik helyiségben állok, Karol atya teát iszik a nappaliban, várja a gyónást. Én figyelem az ajtóból, ahogy türelmesen helyezgeti lábán a palástot, és érzem, hogy ő sokkal szívesebben gyónna, minthogy az én úgynevezett bűneimet hallgassa, de nem így állapodtak meg. De az is lehet, hogy sehogyan sem állapodtak meg. Hogy az egész csak a véletlen műve. Hogy talán ő nem is létezett soha, és nem is autóztunk semerre, és nem laktunk évekig abban a fényes, füstös lakásban, és Karol atyát tényleg az ég küldte hozzám, és fogalma sincs a bűneimről, sőt, nincsenek is bűneim, vagyis hogy nem is létezik olyan, hogy bűn. Aztán semmit sem kérdezek tőle. Leülök vele szemben, megigazítom a ruhámat én is, a szemembe néz, hideg fut rajtam végig, a jóság megtestesül, én is megtestesülök, így ülnek egymással szemben a testeink, és sorolni kezdem, először meggyónom, hogy nem tudok igazat mondani, még önnek sem, atyám, elnézően megcsóválja a fejét, semmi baj, mondd, ami a szívedből elindul és a szádig eljut, ezt a mondását sohasem értettem, de elfogadom, és elmondom, hogy tudom, hogy a létezés az egyedüli módja annak, hogy bűntelen lehessek, és annak is, hogy bűnös, és én ezt ma nem tudom betartani, a létezést, képtelen vagyok rá, és hálás vagyok az összes répáért és karfiolért és padlizsánért, és a kenyérért és kölesért és bulgurért is, de én ma megint nem tudok létezéssel szolgálni cserébe, és figyel, Karol atya figyel, mindent ért, azt hiszem, ekkor kezdem el felsorolni, hogy mégis, ha tudnék mondani valamit, akkor azok mindenki bűnei volnának, és az, hogy szorít az ingujjam, és hogy én most meztelen vagyok, akárhogy tűnik is, és hogy nem megszűnni akarok, nem erről van szó, de nem létezem, és majd megpróbálom megint megenni az összes zöldséget és mindent, amit hozott, és azzal létezést csepegtetni magamba, de addig is, nem tudok ennél többel szolgálni, atyám, mondom végül, elhallgatok, a férfi szemben velem fáradtan néz, nem tud mit mondani, feloldoz bűneim alól, imádkozzak el három miatyánkot és két üdvözlégyet, nem fogok, suttogom, lesütöm a szemem, nem felel.

 

Mielőtt bezárom utána a kaput, még visszafordul, megérinti a vállamat, vagy a derekamat, a kezemet, a felkaromat, valamit, megpróbál visszaérinteni, még utoljára, a létezésbe, azután sokkal lassabb léptekkel távozik, mint amilyenekkel érkezett.

 

 

Nagy Hajnal Csilla (1992, Losonc) költő, író, drámaíró. Első kötete Miért félünk az őrültektől címmel jelent meg 2016-ban a Kalligramnál, első regénye a közeljövőben várható. Jelenleg Isztambulban él, és egy versregényen dolgozik.