Hétfő van, megyünk az orvoshoz




 

Fél egyre programált Jutka minket az orvosi vizsgálatokra. Kívülről ismerem a procedúrát, eddig minden évben mentem. Rákérdeznek ilyen-olyan betegségekre, én magabiztosan rávágom, hogy egyikkel se volt problémám, mosolygunk egyet a maszk alatt, és megy mindenki a maga dolgára. Most is ez van, csendben a kérdőívek fölé hajolunk, úgy érzem magam, mintha újra érettségiznék románból, és fennkölten értekeznék egy regényről, amelynek még a cselekményvázlatát sem olvastam. A kollégák azt kérdik, mi a tiroida, én úgyis jól tudok románul, mondom, fogalmam sincs, annyit tudok, hogy nincs bajom vele, jó eséllyel nekik sincs. Ezzel megelégszünk mind. Útban az orvosi rendelő felé azon viccelődtünk, mekkora fejedelmi kocsmázást lehetne megereszteni a rutinvizsgálat összegéből. Biztos találnánk valakit a kocsmában, aki néhány sörért összedobna nekünk egy elfogadható orvosi igazolást, és máris jobb közérzettel térnénk vissza a szerkesztőségbe. Titokban bánom, hogy mégsem vállaltuk be, a régi Helikonistákból kinéztem volna egy hasonló performanszt. Stréberek vagyunk mi hozzájuk képest.

 

Az egyik kérdés az egészségügyi kérdőíven az, milyen gyakran iszom, és mit. Ha valaki hangosan felnevet, tudjuk, ő is eljutott ehhez a kérdéshez. Gyorsan átfutom a mentális egészségre vonatkozó bekezdéseket is, legyek túl rajtuk. Éreztem-e már úgy, hogy nem tudom, mi történik velem. Volt-e olyan tévképzetem, hogy valaki követ az utcán. Tévképzet nem, de követtek. Nem írom le, nem tartozik senkire, nehéz is lenne kimagyarázni, hogy kinek miért lehetne joga követni engem az utcán, de magamat megnyugtatom afelől, hogy ez tényleg megtörtént. Voltak-e sötét gondolataim, ez is jól hangzik. Például hogy véget vessek az életemnek. Ösztönösen ikszelem egymás alatt a nemeket, nem hiába rutinvizsgálat. Kíváncsi vagyok, hány olyan embert szűrnek ki ezekkel a tesztekkel, akik valóban nehezen küzdenek meg a mentális egészségükkel. És ha igen, előbb segítséget ajánlanak nekik, vagy szólnak a munkáltatójuknak, hogy ezzel még sokba kerülne az életbiztosítás, gondolják újra az alkalmazást.

 

És én még a covidomat is eltitkoltam. Most is eltitkolom. Nem is biztos, hogy covidos voltam, a gyorsteszt nem mutatott ki fertőzést, de ez még nem jelent semmit. Az orvos feltűnően sokáig vizsgálja a tüdőmet, nem tudom, miért. Talán épp arra gondol, hogy hazudtam a kérdőívben, mégis dohányos vagyok, pedig ez a tüdő alapjáraton rosszul szól, nem tehetek róla. A többieket már alaposan leteremtette az egészségtelen szokásaik miatt, biztos arra gondol, ez is egy bagós újságíró, mint a többi, csak szégyelli bevallani. Kinyomtam egy pattanást a bal mellemen, nézhetné épp azt is. Akár fel is jelenthetném. Megfordulok, hátulról is megvizsgál, érzem a sztetoszkóp hűvösét a görbe hátgerincemen. Gyanakvóan megkérdi, hogy biztos nem fájt semmim az utóbbi időben, esküszöm, nem, huszonöt éves vagyok, az életem gondtalan negyede csak most járt le, nem lehetnek még egészségügyi problémáim.

 

Teljesen megszokott, hogy hazudtunk a covidunkról. Nem érzek bűntudatot, fenének lett volna kedve az egészségügyisekkel egyezkedni. Lassan két éve tart ez az egész őrület, és még mindig nem tudok róla többet, mint amikor az első fertőzöttekről olvashattunk. Arról tudok, hogy megbüntetnek, ha orvosi maszk helyett textilmaszkban megyek az utcára. Ki tudja, mit jelent ez. Két éve lázasan mentem a Helikon 30. születésnapjára, és senkinek sem tűnt fel. Szörnyen éreztem magam, de annál jobban esett legurítani egy pálinkát a lángoló torkomra. Az orvos megkérdi, miért nincs rajtam a szemüvegem, ha a kérdőíven az áll, hogy szemüveges vagyok. Betűket kell kiolvasnom, van, amit látok, van, amit nem. Megkérdi, zavar-e valami. Szépen szól ez románul, vă supără ceva? Néha fáj a hátam, jegyzem meg kelletlenül, ha valamit mégis be kell vallani, hát ez nem annyira kellemetlen, mint a covid. Hátgerincferdülésem van, mint minden hatodik korombelinek, magyarázom neki, ötéves korom óta kezelem, napi négy órát ülök gép előtt a munkahelyemen, és hat másikat a munkahelyen kívül. Olyan, mintha magyarázkodnék az orvosnak. Egy hónapja bekötött Helikon- és Utunk-archívumokat emelgettem, azóta fáj. Bő történelme van az irodalmi lapnak, ahol dolgozom, nem is tudja, mennyire. Járhatnék úszni, javasolja az orvos. Nem mond hülyeséget, valóban járhatnék, de erre is van magyarázatom, mint arra, hogy miért nem írtam az utóbbi egy évben semmit, nincs időm, doktor úr, négy óra a munkahelyen, hat másik otthon, sokat dolgozom, csak épp nem látszik. Emlékszem, mennyire elszégyelltem magam, miután Lövétei Laci leteremtett, hogy keveset írok. Felért az egy orvosi vizittel. A kötetem tavalyelőtt ősszel jelent meg, azóta csupán egy verset engedtem ki a kezemből közlésre. Dolgozom, na, nincs időm írni, ezt mondom otthon, ezt nagyanyámnak, amikor sokadjára is megkérdi, hol a neki dedikált szöveg, amit már egy éve ígérgetek. Nagyanyám van olyan kegyetlen, mint egy szerkesztő. Nem felejt, nem bocsát meg, komolytalan vagyok, dünnyögi. Dolgozom, na, írom a Hátsó ablakot, az örök időkig fennmaradó vezércikkeimet, a lehúzós kritikákat, amiket jó esetben a szerző fog elolvasni, és a barátságos kritikákat, amiket még a szerző sem. Komolytalan vagyok, jegyzi meg nagyanyám, olyan nincs, hogy egy írónak ne legyen ideje írni.

 

Az orvos óvatosan megbokszolja a hátam, közben azt kérdi, fáj-e. Összeszorítom a fogam, és egész meggyőzően válaszolok nemmel, úgyis rájön, ha igen, a testemet nehéz rávenni, hogy aszisztáljon a konfliktuskerülő hazugságaimhoz. Megbokszolja a vesém, az elcseszett s-be csúszó gerincem, megkérdi, tudok-e róla, hogy az egyik vállam feljebb van, mint a másik. Szörnyű, hogy ennyire elhanyagolom az egészségem, állapítja meg, majd szól, hogy öltözzek fel. Mondhatnám, hogy ez bodyshaming, és akkor mi történik, ha én épp így, ferde gerinccel szeretem magam, de félek, nem venné a lapot a doktorúr. Még hogy elcseszett a gerincem, látná mások milyen gerinccel mászkálnak az irodalomban, és mégis megállnak valahogy a díjátadó gála csoportképén. Hát még a parlamentben, fokoznám, és titokban összekacsintanék az orvossal, eddig mindegyikkel megtaláltam a közös hangot, ha a politika csúfolásáról volt szó, de most még az sem működik. Orvosom csalódottan útnak ereszt, mint egy lógóst. Kegyelemötössel.

 

Behívják a többieket. Páran a váróteremben maradunk, páran kimegyünk rágyújtani.