Hiányszínház




 
 

A magyar színjátszás története nem érthető meg teljes egészében az általában amatőrként vagy műkedvelőként meghatározott társulatok tevékenysége nélkül. E társulatok a magyar színháztörténet meghatározó momentumaiban játszottak fontos előkészítő szerepet, elég ha csak a nagyenyedi színjátszókra gondolunk, vagy arra: a vajdasági amatőr színjátszó mozgalom az egyetlen lehetőség volt az adott közösség számára, hogy egyáltalán színházi alkalmakon vehessen részt, hiszen az államhatalom a hivatásos magyar nyelvű társulatok működését nem engedélyezte a két világháború között.

 

Az erdélyi magyar színháztörténetnek az amatőr színjátszás is fontos eleme – miközben a hivatásos színjátszás több mint kétszáz éves történetében Kolozsváron és később Erdély (valamint Partium és a Bánság) számos városában működik állandó társulat; az amatőr, műkedvelő mozgalom újra és újra lendületet vesz, fejlődik, terebélyesedik. A műkedvelő társulatok számára könyvsorozatok jelennek meg, mint a ’60-as évek elején a Műkedvelők Színháza (az Irodalmi Könyvkiadó gondozásában), e társulatok pedig, „népszínház” megjelöléssel olyan feladatokat is ellátnak, melyeket az amatőr társulatok még nem, a hivatalos társulatok már nem tudnak betölteni, intézményes vagy akár politikai okokból.

 

Ilyen politikai okokkal magyarázható, hogy Kányádi Sándor Kétszemélyes tragédia című drámájának ősbemutatójára az aradi Periszkóp Népszínházban kerül sor (Znorovszky Attila rendezésében), hogy Páskándi Gézának az Akik nincsenek a Brehmben című egyfelvonásosát először a temesvári Thália diákszínpad mutatta be (Cseresnyés Gyula rendezésében), és Páskándinál maradva: az egyik legismertebb drámájának, a Vendégségnek az erdélyi ősbemutatójára nem egy hivatásos társulat előadásában került sor, hanem a kolozsvári Stúdió Színpad játékterében.

 

A fentiekkel talán kellőképpen jeleztem, hogy a műkedvelő színjátszás egyes társulatai gyakorta emelkednek felül sikeresen az amatőr színvonalon, és valóban hiánypótló, több mint kiegészítő szerepet töltenek be a múlt század hatvanas, hetvenes vagy akár nyolcvanas éveinek erdélyi színházi világában, hasonlatosan ahhoz, ahogy e szerepet az egyetemi színpadok betöltötték Magyarországon ugyanazon időszakban.

 

A nagyváradi Stúdió 99, a szatmárnémeti Irodalmi Szalon, vagy a székelyudvarhelyi népszínház társulatai mellett fontos szerepet játszott az erdélyi színházi élet másfajta, saját és sajátos utakon haladó színházi beszédmódjainak továbbfejlesztésében a kolozsvári Stúdió Színház, amely működésének bő negyedszázada alatt (1960 – 1987) olyan alternatív teret formált, amely sok tekintetben rokonítja a magyarországi alternatív színházi társulatokkal, sőt egy tágabb, közép-európai keretben is megtalálná helyét a kor újító törekvései között.

 

Persze mindezt előbb-utóbb akár a feledés homálya is befedné, ha az elmúlt év legvégén nem jelent volna meg a Barta László – Nánó Csaba szerzőpáros jóvoltából A harmadik színház. A kolozsvári Stúdió Színpad története.

 

Hiánypótló kötetnek szokás nevezni egy ilyen könyvet, tévesen, hiszen, szándéka szerint e könyv inkább kitölt valamiféle űrt, pótol valami nem-levőt. Pótolja az erdélyi magyar alternatív színjátszás mindezidáig meg nem írt egyik fontos fejezetét, és bizonyítja, hogy az alternatív, a hivatásos, a műkedvelő, a diákszínház terei nem csupán serkentik, serkenthetik egymás működését, de ki is egészíthetik egymás tereit – hiányokra adott pragmatikus válaszként.

 

A harmadik színház című kötetből azt tudjuk meg, miért is lehetett annyira sikeres e társulat, túl a benne részt vevő „amatőrök” lelkesedésén. Elsősorban azért, mert a Stúdió Színpadot (például az udvarhelyi népszínházhoz hasonlóan) hivatásos színészek vezették (mint: Horváth Béla, Bisztrai Mária, Bereczky Júlia, Dehel Gábor vagy Köllő Béla), ami az emelt szakmai színvonal egyik garanciája volt, másrészt a társulat egy jelentős része egyetemistaként kapcsolódott be a Stúdió tevékenységébe, komoly felvételi után, amely sokak számára a későbbi hivatásos színészi karrier előszobája volt. (A Stúdió egykori tagjai közül huszonöten váltak a szakma hivatásos művelőivé.)

 

A Stúdió e kötet olvastán mégis és elsősorban a szabadság, a szabad döntés, a valami más melletti voksolás tere kívánt lenni. A színházi műfaj kedvelése, a színház iránti rajongás tartotta össze a csapatot. Elsősorban.

 

Másodsorban, ahogy e kötet címe is jelzi, valóban harmadik színházként működött, több mint negyed századon át, úgy hogy egyik közönségsikert a másik után aratták, a hivatásos színikritika is többször nyilatkozott tevékenységükről pozitívan, országos vetélkedőkön értek el dobogós helyezéseket, rendszeres vidéki fellépéseikkel pedig pótolták azokat a színi alkalmakat, amelyeket a Kolozsvári Állami Magyar Színház már nem tudott felvállalni. (A kolozsvári hivatásos társulattal való szoros kapcsolatot jelzi, hogy a stúdiósok rendszeresen statisztáltak például Harag György kolozsvári rendezéseiben.) A hivatásos színész-rendezők, az elismert képzőművészek, a tehetséges (és akár már akkor elismert) zenészek is hozzájárultak ahhoz, hogy a társulat jó és népszerű legyen.

 

A kötet előszavában Dr. Kovács Levente megjegyzi: „akár egy alternatív színészképző műhelynek is tekinthetjük több szempontból is a Stúdió Színpadot”, azt is elfogadja, hogy az adott időszakban valóban a város „harmadik színházaként” működött. Ami, olvasatomban, azért is történhetett meg, mert a politikum egy ideig megtűrte (egészen a nyolcvanas évek közepéig), sőt bizonyos mértékig pártolta is az ilyen jellegű társulatok működését.

 

A kötet, amely az akkori Kolozsvár „harmadik színházáról” szól, kellőképpen jelentős ahhoz, hogy – ha csak egy pillanatra, de ellebbentse a feledés fátylát a huszadik század második felének erdélyi alternatív színjátszásáról – melynek egészéről fájdalmasan keveset ír az erdélyi vagy akár a magyarországi szakma.

 

Az előszóban olvasható: „A ’60-as években a műkedvelő színjátszás világszerte egyre jelentősebbé válásának idején a kolozsvári Városi Művelődési Ház keretében bontakozott ki és vált egyre jelentősebbé a Stúdió Színpad tevékenysége. Mellette a Stúdió 51’ néven, főleg a »Vasas« klubban működő, fiatal diákok által létrehozott, kísérleti színházi csoport működése vált figyelemre méltóvá. Említhetjük továbbá a Dusa Ödön által létrehozott Ifjúmunkás Zsebszínházat is.”

 

Kovács Levente fenti mondatai kellőképpen jelzik, milyen lendületes és sokosztatú világban tudott évtizedeken át fontos maradni a Stúdió.

 

A történetével foglalkozó kötet nem kíván színháztörténeti munka lenni. Egybegyűjti a fontosabb adatokat, megszólaltatja a hajdani társulat elérhető tagjait, számos visszaemlékezést, változatos képanyagot kínál. A színház, a kor iránt érdeklődőknek érdekes és tanulságos olvasmány – jó alapanyag az eljövendő színháztörténészek számára.

 

 

 

Barta László – Nánó Csaba: A harmadik színház. A kolozsvári Stúdió Színpad története. Europrint Kiadó, Nagyvárad, 2018.