High Life




Bába István: Merengő

 

Szürke, hófoltos mezők, tehenek, rogyadozó, cseréptetős házak, kopár fák mosódtak össze az ablakon túl, és a busz rázott, mint az ördög szekere.

 

Már nem sírt – nem volt miért, és amúgy sem akarta, hogy megbámulják az emberek. Meggörnyedve ült a kényelmetlen ülésen, és a blúza szélét morzsolgatta az ujjai között; még mindig túl könnyűnek érezte a bal kezét a jegygyűrű nélkül. Fogalma sem volt, merre, hogyan tovább, úgyhogy jegyet váltott a legtávolabbi úticélra, amit meg tudott fizetni, és ma hajnalban elindult a rossz szagú ködbe takarózó buszállomásról. A többi ember, aki felszállt vele együtt, mind sápadt volt, tompa tekintetű, rosszkedvű. Már órák óta utaztak, de a hangulat az utastérben ugyanolyan sötét maradt, odakint a mosogatóvíz-színű ég nem világosodott ki.

 

Egy apró falu szélén a sofőr félóra pihenőt hirdetett. Az utasok nehezen másztak le a buszról, ő maradt utoljára. A mező, ahol megálltak, üres volt, nem volt sok kedve leszállni. A helyéről nézte, ahogy az emberek toporogtak a hideg szélben. A sofőr elővett egy termoszt, két csomag instant kávét, és nekitámaszkodott a motorháztetőnek, ahogy kavargatni kezdte a löttyöt a poharában.

 

Aztán meglátta a kék épületet az út másik oldalán, és mégis felállt.

 

Eddig fel sem ismerte ezt az útvonalat, de a rikító világoskék falat, a sötétbarnára festett vasrácsos ajtót, a kopott, rozsdásodó High Life feliratot a cserepes tetőn nem lehetett eltéveszteni – még a vakolat is pont azon a helyen hiányzott, amire emlékezett. Tizenkét éven át minden nyáron elhaladt mellette városról faluba menet, egyik szülőtől a másikig vándorolva, és mindig be akart menni, mert ez volt az első bár, amit valaha látott. De az apja soha nem engedte meg neki. Dehogy mész te bárba, kicsi fiam. Ezerszer elképzelte, milyen lehet odabent, mit rendelne magának. Most, felnőttként, tudta jól, hogy ez is csak egy rozoga kis román kocsma, mint több ezer, bárhol máshol az országban; de kislányként még mindenféle tiltott és különleges dolgot összeálmodozott róla, finom whiskyt, bőrdzsekis motorosokat, akik közül valamelyiknek megakad rajta a szeme. Aztán tizenhat éves korától vonattal kezdett járni, és a vonat más utakon haladt: nem látta többet a High Life-ot.

 

Nem, egyszer még viszontlátta – négy évvel ezelőtt, amikor megint a faluba utazott, úgy sejtette, utoljára. Temetésre ment. Úgy haladt el a kocsival a kék bár mellett, hogy rá sem nézett, csak a visszapillantó tükörből látta a rikító falat.

 

Az órájára nézett: még volt hátra tizenkét perce a félórából. Lemászott a buszról – eddig nem is érezte, mennyire elzsibbadt az ülésen kuporogva –, kopogó cipősarkakkal átszaladt az üres aszfaltúton, a kabátját magához szorítva, de így is befújt alá a szél. És benyitott a High Life-ba.

 

Alacsony mennyezet fogadta, fehér csempepadló, pecsétes faasztalok mellett sötétzöld műanyag székek, rajtuk sehol nem ült senki. A levegőt átitatta valami tömör, szinte parfümszerű szag: szesz, kávé, cigarettafüst, öreg bőrkabátok, verejték. Az egyik falon felkunkorodott szélű, régi poszter, rajta meztelen nők, csillogó-villogó motorbicikli. A mocskos, rácsos ablakok még azt a kevés kinti fényt is alig engedték be.

 

Eszébe jutott, milyennek képzelte ezt a helyet tizenkét évesen, és majdnem elnevette magát. Aztán meg majdnem sírni kezdett. Hát ennyit erről. Rájött, hogy a csapos – alacsony, fekete hajú, piszkafa-vékony férfi, rengeteg ránccal az arcán, barna kötött pulóverben – nézi, és elfordult, hogy megtörölje a szemét. Aztán erőt vett magán és odament a pulthoz.

 

– Jó napot – mondta a férfinak románul. – Adjon egy kávét, legyen szíves.

 

A csapos hosszan nézte, és ő lesütötte a szemét az összevissza karcolt pultra. Azon gondolkodott, vajon mi látszik most az arcán. Aztán meghallotta, ahogy zúgni kezd a kávéfőző, és megkönnyebbült.

 

– Két lej – mondta a csapos, és ő kotorászni kezdett a táskájában. Amikor sikerült előhalásznia a pénztárcáját, meghallotta, hogy koppan valami a pulton.

 

Felnézett, és a keze a bankjegyekkel megállt a levegőben. Ott állt előtte egy műanyag pohárban a kávé, de volt mellette még egy pohár és egy üveg: mindkettő tele volt valami aranybarna, sűrű folyadékkal, ami mintha csillogott volna a gyenge fényben.

 

– Én csak egy kávét… – kezdte, de a csapos közbevágott.

 

– Tudom. Ez ajándék. – Egyenesen a szemébe nézett, és ő rájött, hogy a csapos szeme ugyanolyan színű, mint az ital az üvegben. – Ráfér magára.

 

Nem tudta, mit feleljen; nőtt köztük a csend.

 

A csapos félrefordult, eltette az üveget.

 

– Két lej – mondta megint. Ő ledobta a pénzt a pultra, elmotyogott egy köszönömöt, és elmenekült a két pohárral egy sarki asztalig.

 

A kávé tűzforró volt, de gyenge, és csak akkor jutott eszébe, hogy elfelejtett hozzá cukrot kérni, amikor már lehúzta a felét egy óriási korttyal. Kirázta a hideg, amikor a maradékot is lenyelte, úgy, keserűn.

 

A másik poharat sokáig nézte. Nem ismerte az italokat túl jól – örült, hogy a whiskyt, a vodkát és a bort meg tudta különböztetni egymástól –, és azt sem tudta kitalálni, hogy ez mi lehet. Valamilyen likőr, talán, bár azt nem gondolta volna, hogy ezen a helyen nagyon különleges innivalókat tartanak. Beleszagolt, de a folyadéknak semmilyen szaga nem volt, még szeszszaga sem.

 

Azt meg el sem tudta képzelni, mit gondolt a csapos, amikor az mondta, hogy ráfér.

 

Még az is megfordult a fejében, hogy valamilyen méreg van benne, vagy kábító drog, de ebben ő sem hitt nagyon. Miért akarná ez az ember megmérgezni? A buszon észrevennék, ha ő nem jönne vissza…

 

A busz! A szíve majdnem megállt a gondolattól. Felpattant, szaladni akart, de nem tudta rávenni magát, hogy otthagyja az ajándék italt; felkapta a poharat és húzott belőle. Ahogy az első korty lement a torkán, elhagyta az erő a lábát, visszaesett a székre.

 

Az ital forró volt, forróbb, mint a kávé, de nem égette, csak melege lett tőle, mint amikor késő tavasszal izzón kisüt a nap; nyáríze volt, virágporíze, édes és keserű. Megtelt vele a szája, a torka, a végtagjai, érezte, ahogy a szíve óriásiakat ver. Rámarkolt az asztal szélére, ahogy újra és újra kortyolt, és olyan erőt érzett a karjában, hogy azt hitte, letör a fából egy darabot. Az ital kaparta a torkát, mint a méz, zúgott tőle a feje, de belül nem érzett semmit, csak valami nagy-nagy csendet. Lassan tette vissza a poharat az asztalra, és amikor felemelkedett, elsötétült a látása.

 

A sötétség csak egy pillanatig tartott, aztán kitisztult a feje, és mintha élesebb lett volna körülötte a világ: kékebb volt a kék, fehérebb a fény, hangosabb a szél, ami kint fújt. Könnyűnek érezte magát, hosszú idő óta először. Végigsimított az asztallapon, és az ujjbegyein érzett minden apró eret a fában. Az orra megtelt a régi bőrkabátok szagával. Kifelé indult; a csapos háttal állt neki, törölgetett valamit, de felemelte a kezét és intett, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó.

 

Kint hűvös szél simított rajta végig, mint egy selyemsál, összeborzolta a haját, megbizsergette a bőrét. Sehol nem látta a buszt. Tavasz volt, rügyeztek a fák, az aszfaltnak és a földnek esőszaga volt. Egy pocsolyában tükröződött az ég: majdnem olyan kék volt, mint a High Life. Leguggolt és megnézte magát a vízben. Nem egy nő, hanem egy lány nézett vissza rá élénk tekintettel. Így nézett ki huszonegy évesen, mielőtt férjhez ment.

 

Elmosolyodott. Felállt, és ráérős léptekkel az út széléhez ballagott. Várta, hogy jöjjön egy kocsi, amit leinthet.

 

 

Dénes Anita 1998-ban született Kolozsváron. Magyardécsén és Marosvásárhelyen nőtt fel. Jelenleg a kolozsvári BBTE bölcsészkarának hallgatója.