Hírük, nevük – és hírig-azgatóik




Kőrösi Papp Kálmán: Csónakos

Kőrösi Papp Kálmán: Csónakos

 

Mottó:

Tilos-Piros-Boris,

Tudom a nevedet!

(Játékdal)

 

 
A nagy folyamok gyakran az örökkévalóságba torkollanak a nevükkel, de a partjaikon tenyésző népségek nevei sokszor változnak. Annak idején azonban már Horvát István figyelmeztetett: nincs annyi nép, ahány népnév! A régi népeket nem (mind) nyeli el a föld; a középkor elején megjelenő népek nem az égből pottyantak, hanem az ókor színterein megismert népek folytatásai, más neveken. Ennek egyik oka, hogy sok népnek két neve is van: egyikkel az idegenek nevezik, a másikkal ők saját magukat: magyar–ungar, orosz–ruszki; aztán például az osztrák, sváb, bajor, porosz, szász is ma mind német nyelvű nép.

 

Kellemetlen, sokszor súlyos politikai hiba vagy épp antihumánus sértés, ha az ember egy elváltozott értelmű vagy leértékelő színezetű népnevet használ! A magyar népességen belül temérdek Tóth, Oláh, Czigány nevű család él, de nevüknek nincs semmiféle „színezete”: a szlovákok nem is olyan régtől fogva, politikai agitációk hatására, elutasítják „tót” nevüket, pedig ez régente szlavont, szlovént, sőt egyesek számára szlávot is jelölt; Horvátország múltbeli neve: Horvát- és Tótország volt! A tót (tiut?) szó jelentése eredetileg „nép” volt s összefügg talán valahol a teuton névvel.

 

A „szláv” szót sokan a latin „sclavus” – szolga, rabszolga jelentésű – szóból vezették le – még a napokban is olvastam ilyen értelmű fejtegetést, holott teljesen valószerűtlen. Horvát István már a homéroszi történetekben is felleli őket (alazon), majd idéz egy XVII. századi lengyel szerzőt, aki szerint e név jelentése „dicsőséges”, azonban éppúgy jelentheti azt is, hogy „dicsekvő”, mivel „a szláv nemzeti jellem alapvető vonása a dicsekvés.”1 Ezen a „németszlovák” ifjú, Kollár Ádám felháborodik s ráolvassa Horvátra a költő Herder egy mondását: „Aki egy nemzetet sérteget, az az emberiséget sértegeti!” Amikor különnyomatban megjelenik Horvát értekezése a szlovákokról, egybefűzve találjuk vele Kollár válaszát…

 

Horvát Istvánnak kortársai, de a későbbi történészek és nyelvészek is megátalkodott soviniszta hírét költötték; még a közelmúltban is egy tárgyilagosan ítélkező szerző „a romantikus nacionalizmus mithológiai szörnyének” nevezi; holott amikor Pirringer Mihály magas rangú udvari tisztségviselőnek a magyarok őseiről szóló, valóban „ultradélibábos” művét bírálja (többek közt azért is), mert a szláv nyelvek hangzásképét is gúnyolja, így szól: „Hát sohasem hallott a méltóságos szerző ifjúkorában Nyitrán kecsegtető kellemmel szláv nyelvet beszélni?” Más alkalommal a német nyelvet dicséri rendkívüli határozottságáért; amikor pedig akkoriban Magyarországon megjelenik egy román szótár: nagy elismeréssel üdvözli!

 

Ami a román népnév oláh változatát illeti, ez az „olasz” szó pusztán hangtani változata! A középkori magyar nyelven ennek különben „francia” jelentése is volt, lásd „Váradolaszi” nevét, ahol francia szerzetesek telepedtek meg. Ilyenformán eleve utalt a románság neolatin mivoltára! Ma azonban csak magyarul használják a „román”, végülis „római” jelentésű népnevet, mert a német „rumänisch”, az orosz „rumunszki”, sőt a román „român” szó nem azonos ezzel! (Magyarul is helyesebb volna a művészettörténeti „román stílus” helyett „roman”-t használni, a hanggal, mint a romantikában!)

 

Ami pedig a latin „valachus” és „blachus” szavakat illeti, már a középkorban is gyakran összetévesztették őket! Az utóbbi ugyanis egy bolgártörök törzs neve, akik a tatárjárás előtt Erdélyben is laktak, pl. Fogaras vidékén és Brassó mellett is.2

 

Ugyanígy politikai inspirációjú mozgalomból fakadt a „cigány” felcserélése a „roma” népnévvel; ugyan ki fogja a híres hegedűst, Dankó Pistát „romaprímás”-nak nevezni? A cigányzene és a romazene két egészen különböző jelenség. Az előbbi cigány zenészek által előadott romantikus modorú szalonzene, a „romazene” pedig „folklórzene” és egészen más!3

 

Van azonban, legalábbis a magyarban, a népelnevezések terén egy különös jelenség: ha valamelyik népről úgy akarunk beszélni, hogy az elhatárolódást, kritikát vagy egyáltalán, tartózkodást fejezzen ki, nem a külső, vagyis magyar elnevezését használjuk, hanem a sajátját. Például, ahelyett, hogy „megint itt vannak a németek”, azt mondjuk: „itt vannak a dajcsok”, ha az „oroszok” helyett „ruszkit”, vagy „muszkát” mondunk, az olasz bártáncost „talján”-nak emlegetjük!

 

Érdekes az is, hogy más népekkel kapcsolatban nem nagyon fordul elő ez a jelenség. (A „cselák” és a „polyák” csak rendkívül szűk körben volt használatos.) Ugyanakkor már száz évvel ezelőtt is feltűnt egyes újságíróknak, hogy a szerbek régi neve, a „rác, Rácország” minden viharzás, problémázás nélkül adta át helyét a „szerb, Szerbia” szavaknak. Ennél is furcsább, hogy a régi, kegyetlen ellenségnek, a tatárnak nincs a közbeszédben nyoma (azonkívül, hogy a sürgetésre azt feleljük: „Miért? Nem hajt a tatár?!”). A százötven éven át hódító, valójában háromszáz éven át rabló török nevéhez nem fűzünk jelzőt, s emléküket ilyen kedélyes csengésű szavak őrzik csak, mint „tepsi, papucs, törökbúza”… (Van még kettő, a mumus és a defter. Az előbbi a mumudzsu, a pecsétes ember, az adóvégrehajtó, de a gyereket is ő vitte el adóba! A másik pedig: az adókivetés, ma már alig használatos, és inkább a szleng szava, jelentése is el-elváltozott: „jól bekapta”).

 

Ha a töröknek nem is él csúfneve, él annál több regionális vagy körzeti csúfnév. Nyelvészet, néprajz vállvetve igyekszik eltussolni őket.

 

A magyarokra vonatkozó „bozgor” – hazátlan, tekergő értelemben – hangzása ellenére nem orosz eredetű, a románokon kívül Kelet-Galíciában s talán a tatároknál is mondják. Tudományosan nincs megfejtése: mint ahogyan a legrégebbi, rómaiak korából írásban is lejegyzett csoportneve a szlavóniai magyaroknak: breuci, talán a breucus az egyes száma a „brecó”, „magánnyelvészek” próbálkoztak a barkó, bugris, kakrics néprajzi csoportok neveivel azonosítani, eddig nem meggyőző eredménnyel. Eszék körül, ahol a leggyakrabban előfordult, található (Dráva) Gárdony, a rómaiak alatt „Cordone” nevet viselt! Legalább olyan értékű adat ez, mint a Mehádia: Méhed! (Érdekes ez utóbbinál, hogy a Kárpátok külső olténiai oldalán fekvő „Mehedinţi” régi román megye címere: három méhecske!)

 

„Befele” legelterjedtebb a székelyek tréfás vagy „bosszantó szándékú” gúnyneve, a „góbé”. A régi írott adatokban amolyan „nagy düher paraszt” értelmű, az élő nyelvben kimondottan „csavaros eszű székely” a jelentése. Kínálkozik a „kópé” az azonosításhoz, azonban ez kettős jelentésű: egyrészt ravaszt és jó humorérzékű csínytevő, tréfagyártó, másrészt apró manóféle, mesebeli lény, amolyan kimérajellegű (hátán olykor egy fél szárnya van, eredetileg nyilván taraj lehetett) leginkább a föld alatt tanyázik („gyer föl kópé, kopogtatni… gyün már, kotormány”), zöld lapú könyvből olvassa varázsigéit, abba a világba tartozik, mint a „markoláb” (Lásd a Csongor és Tündében, a boszorkány Mirígynek: „lába kéz és keze láb”!).

 

Ma már a népnyelv nem igen termel gúnyneveket, sőt, még a falucsúfolók is nagyrészt elhaltak. (A legutolsó, amit vagy hatvan éve hallottam, elég frivol, cinikus, inkább városias modorú, de ritka: „Csíkszentvasláb”.) Nem csak a „torz alak, a kétes rémület” tömeggyártását vette át a televízió, hanem a sértés, a bántás fő módszerét is: azzal kell vádolni a vitafelet, amivel ő vádolhatna minket, s ebben megelőzni őt!

 

A gagyiak (Udvarhelyszéken) régen mind golyvásak voltak, a rossz ívóvíz miatt. Két gagyi asszony hevesen veszekedik. Az egyiknek a fia odaszól: Anyám! Mondja neki gyorsan, hogy golyvás, golyvás, mert mindjárt ő fogja mondani magának! – „Elvi” vitákban manapság szinte mindig erről van szó!

 

 

Jegyzetek

1 Mostanában egy szlovák közéleti nagyság fogalmazott így: „Kolumbusz szlovák ágyúkkal foglalta el Amerikát!” De számtalan ilyesmi hangzik el, naponta.

2 Lásd Rásonyi László: Hidak a Dunán.

3 Lásd Bartók: Cigányzene? Magyar zene?

4 Torockón hallottam negyven éve a torockószentgyörgyiekről, hogy „romé”, viszont Szentgyörgyön a torockóiakról, hogy „Bakrics”. Az időtájt jegyeztem le Gyergyóban a „göjre” szót, a „hegyen túl lakó személy”-re vonatkozott, tehát a nem-gyergyóiakra, nem tűnt úgy, mintha a „görény”-hez kapcsolódó színezete lenne. Ám sohasem lehet semmit tudni: a nyelvészek szerint a Balaton északi partján némán merengett tucatnyi falu, míg megvalósult gyönyörű képességük, a „csend”, ám egyiket sem nevezték csendesnek, volt azonban egy, amelynek „riadó lánya” messzire zúgó-búgó visszhangokat vert ki „zengő bércén”; erre a nyelvészek szerint a nép rögtön keresett egy „csend” jelentésű szláv szót (tyiha, tihu), s elnevezik a messzire zúgó zenéjű helyiséget „Csendes”-nek, azaz Tihanynak! S a költők erről verset írnak!… Piszok banda! – morogják a nyelvészek, de csak részben van igazuk!