Hit (?), önbizalom (?), költői program (?)




 

Bár a fiatal költészetben a magabiztos hang, a „harcias” öntudatosság nem ritka, az már annál ritkább, hogy kimondva, leírva a költői léttel vagy mindjárt magával a versírással legyen kapcsolatos. Mintha létezne valamiféle konszenzusos szerénység, vagy legalábbis óvatosság, ami a kimondás elé áll… Attól persze még érezheti az olvasó, hogy csak kevesen nevezik a nevén a gyermeket. Varga László Edgár második kötetében mindjárt ettől a kimondástól indulunk. Istent keresi az írásban, a költészetben e kötet majd’ minden versének beszélője, s ehhez erős kijelentésekkel tűzdelt karakteres programot is társít. Persze nem teljesen világos, hogy e „program” egészen pontosan kit, kiket is szólít meg – sőt, tulajdonképpen az sem biztos, hogy van „program”, hiszen az erőteljesen hangzó, határozottnak tűnő állítások egyszersmind félig-meddig visszavont kijelentésekkel állnak párban, mint a zene c. versben a kötet 29. oldalán: a költészet mégiscsak valamiféle istenkeresés (és aki ebben nem hisz ne írjon többé verseket) – az üzenet egyértelmű, és nem is nagyon alkuképes, azonban mégiscsak zárójelbe van téve. Magának szól? Másnak szól? A költőknek? Nem világos. A világos csakis a szenvedély, az elszántság. A kötet első ciklusának majd’ mindegyik versében tematizálódik az írás aktusa maga, s végig a könyv egészén fel-felbukkan a hit, az isten, az istenkeresés kontextusa. Ehhez képest néhányszor az írás esetlegességétől indul el a vers – gyűrött fecnik, hamarjában készült feljegyzések, ihlettelenség, össze nem illeszthető versalkatrészek összeillesztése mind témává válik –, isten pedig: hát igen, ott van már a kötet címe is, hogy megmutassa ennek ambivalenciáit. Vagyis: nem minden az ebben a kötetben, aminek látszik. És ez feltétlen jobb annál, minthogyha fordítva lenne.

 

Itt van például a beszélő, a beszélők kérdése, ahogy föntebb írtam. Közben azonban nem lehet kitérni annak belátása, vagy egyszerűbben: meglátása elől, hogy már-már szemérmetlenül alanyi költészetet művel a (már nem annyira) fiatal költő. Ehhez kapcsolódik egyfajta eszköztelenség is, azonban egyáltalán nem minimalista versekkel van dolga az olvasónak. Gyakoriak a nagyobb konstrukciók, a többoldalas tételek, egyszer-másszor a (könnyű)zenei kompozíciók stukturális szerveződése is belehallatszik a versszerkesztésbe, és bőven szerepelnek rímes, ritmusos szövegek-szövegrészek a tételek között. A könyv versei négy ciklusba szerveződnek, ezek közül az első és az utolsó tűnik egymással intenzívebb párbeszédben állónak, bár mind a négy verseinek tematikája más. Az első a versírás, a költőség és az istenkeresés motívumait hozza elő, amelyből a negyedik az istenkeresés munkáját folytatja, de itt már helyenként erősen ironikus színezettel. A harmadik ciklus hét verse egyként főhajtó-jellegű hommage-vers, s bár ilyesmi a második ciklus darabjai környékén is sejthető, ott mégis inkább a személyesség – a kötet más pontjaihoz képest – közvetlenebb tere, a hétköznapok, az élettörténet-töredékek kapnak nagyobb hangsúlyt. Ezeken a felületes közös vonásokon túlemelkedve a két belső ciklus hét-hét tétele azért tulajdonképpen mind másféle, még úgy is, hogy a nyelvi-stilisztikai homogenitás az egész kötetre jellemző. És a beszélő egysége is. Persze pont ettől a kérdéstől indultam el, beszélő-e, vagy beszélők, dehát a válasz meglehetősen kézenfekvő. Azok a versek, amelyek valamelyes életanyag/-esemény morzsákat görgetnek, azok nagyjából összehangzanak ebben a gyűjteményben (pl. az egymástól távol elhelyezett két vers, a se falu se város valamint az apám – előbbi a kötet egyik legemlékezetesebb darabja), de a harmadik ciklus hommage-versei többször szerepvers-jellegűek. Ebben az esetben azonban a költői játék mintegy deklarált, a beszélő korábbi egysége belátott módon függesztődik fel, a szövegek, mint a két Arany János köré rendeződő, nemcsak szerepversek, hanem szerepjátszó versek is lesznek. Ezek után a negyedik ciklusban visszatér az első ciklus beszélője (aki talán a második ciklusé is), s ahogy ő ütötte fel, ő is zárja le ezt a kötetet.

 

Ez a beszélő többnyire keresetlen nyelven beszél, spontaneitását több tételben hangoztatja, s a nyelv közvetlenségét mintegy a nagybetűk és a központozás hiánya is csak megerősíti. Épp itt érkezünk el az eszköztelenség föntebb jelzett nyelvi eseményéig: kevés költői eszközt használ, a képes beszéd háttérbe szorul, ami valamelyest ellensúlyozza a ritmus és a rím keresését (bár ami a rímeket illeti, egy kicsit mintha sok lenne a ragrím) – ez az érzés pedig (mármint, hogy zajlik itt valamiféle egyensúlynak a keresése) leginkább abból fakadhat, hogy a rímes-ritmusos technikához kapcsolódó, mégiscsak valamennyire emelkedett nyelvet nagyon messzire távolítja az a rezignált-kiábrándult, sokszor keserű beszélő, aki az írások prózanyelvi regisztereiben szólal meg. Ott aztán kevés a poétikus emelkedettség, ám a letisztultabb nyelvhez is kapcsolódik némi pátosz – hiszen mégiscsak versírásról tudósít több szöveg is, méghogyha depoetizál is ehelyt a beszélő. Ami nagyjából az első ironikus vonást is mutatja, s épp ezért lehetnek kételyek a fentebb taglalt módon a bizonyos „program” ügyében is: olyan depoetizált és sallangmentes módon tesz mintegy hitet a beszélő a poézis és a költőség mellett, hogy az olvasónak az az érzése: komolyabb dolog a poézis, mintsem hogy a versek nyelvén (bármit is jelentsen ez most) lehetne szólni róla. Mert talán a költői nyelv játékos? De ha igen, akkor hogyan is társulnak ilyen komoly dolgok hozzá? Ez az ironikus eldöntetlenség feltétlenül jót tesz a határozott hangnak, illetőleg amellett jól működik – egyszerre állít és von kétségbe ez a nyelv mindent, amit kétségbe kell vonni.

 

Kétségtelen, írásom olvasója is láthatja, hogy nyomot hagy a kötet olvasójában a hang, a habitus, néhány erőteljes, karakteres bemondás. Azonban a karakteresen megszólaló, önmagukban emlékezetes versek terén, azt hiszem, más a helyzet. Ehhez talán túl sokszor kerülnek elő az esetlegesség „rekvizitumai”. Ebben az esetlegességben pedig néhányszor érződik a csináltság, valamiféle modorosság – Kukorelly Endre neve egyszer épp olyan könnyed bemondásban kerül itt elő (a saigon című versben, a 31. oldalon), mint amennyire keresettnek tűnik a helyzet, amelyben bemondódhat, de talán még éppen a tűréshatáron belül van ez a fajta keresettség. Többé-kevésbé tisztában van ezzel a versek beszélője, hiszen például az említett bemondás verse tematikusan is a keresésről szól – amely keresés épp annyira a költészet keresése is, mint az istenségé. Ha már spontán szövegelés, akkor jobban működőnek tűnnek az utolsó ciklus olyan, különben töredékesnek ható, vagy akár eleve rövid darabokból épülő tételei, mint az apokrif, vagy a rómaiak származásáról, ahol a közbevetések még jólesően meg is akasztják a beszédet. Bár az olvasó talán még itt sem lehet biztos benne, hogy jól elkapott „hanyag” lendületről, vagy mégis modorosságról van-e szó – de itt inkább jobb felé billen a mérleg.

 

És ahogy végülis isten bejárónő lesz itt – mert egy versben előbb az derül ki, nő, később a neve is, miszerint Gréta – ugyanúgy, azzal ellenmenetben a költészetből nem feltétlen lesz más, mint költészet – bár nem feltétlen marad önazonos sem. Meglehetősen sok az eldöntetlenség határozottság-határozatlanság, keresettség-keresetlenség, komolyság-komolykodás kérdéskörében, de ez nem feltétlen rosszul akarna hangozni itt: ez az eldöntetlenség izgalmasabb érzésem szerint, mert képlékenyebb és termékenyebb, mint akár erre, akár arra való eldöntése a kötet feloldhatatlan kérdéseinek.

 

 

 

Varga László Edgár: bejárónőm: isten. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Irók Szövetsége, Kolozsvár – Budapest, 2017.