Hó hull emlékeimre, kedvesem




 

 

Hatalmas hóban, derengő lámpafényben sorban álló neccek sora – ez az egyik éles kép, ami gyerekkorom téli estéiről megmaradt. Tejesüvegek néma sorjázása, várva a bolt hajnali nyitását. Hóba fagyott sorrend ez, felülírni a fagyos hajnali lökdösődésben már nem lehet, még ha lopakodó lelkek az éjszaka folyamán át-átcserélik is a sorbanállás rendjét. Ez a hóval borított rend hozzátartozik gyerekorom téli emlékeihez, noha így visszagondolva kételyeim támadnak, közvilágítás hiányában valóban láthattam-e a kígyózó tejesüvegek sorát az esti havazásban az Eminescu utca egyik paneljének negyedik emeletéről. (Bezzeg Térey János egyszer sem tesz kérdőjelet posztumusz megjelent memoárjában, ha gyerekkoráról ír, irigylem is érte nagyon.) A Hargita sötétlő árnya sem látszik, arról csak nyári emlékeim vannak, megmászni minek, mindig ott van, mondta jóapám, így egy kezemen meg tudom számolni, hányszor jártam a csúcsán. Szemben velünk panelsor, alatta csúf piros betűkkel kiírva: PIINE – LAPTE. Soká telik, míg összekötöm a valóságot a felirattal, s megfejtem, mit is jelent a PIINE. Pedig csak kenyeret és tejet kapni, azt is jegyre, s azt sem tudtam meg mindmáig, a kis levágott dátumkockákat este, zárás után, meg kellett-e számolniuk az eladóknak. Anyám mindig tudta, hajnalban hányadiknak kell beállnunk a sorba, kinek az üvege van előttünk, mögöttünk, neccéről ismerszik meg a szomszéd. Pedig nem csak az Eminescu 1. utca lakói dideregnek körülöttem hajnalban, az Eminescu 2.-nek is ott osztják a tejet – nem csoda, ha sokáig azt gondoltam, a románoknak csak egy híres költőjük van. Nekünk, magyaroknak meg József Attila, igaz, stílusosan a városka pereme fele visz a róla elnevezett utca, legénylakások, munkásszálló, cigányrész, focipálya. Nem nagyon járunk arrafele, veszélyes, gondoljuk, a lényeg az Eminescuban zajlik. S valóban, télen – azaz általában októbertől márciusig – arra az utcára sűrűsödik minden majdani kellemes emlékem. Mintha a csizmatalp alatt csikorgó hó, az újabb és újabb havazás betakarná a városka panelfalak mögé zárt összes szenvedését, sor(s)unkat nem kérdőjelezzük meg, lázadni nincs miért. A télen elfojtott indulatoknak mintha csak nyáron szabadna kitörni, s ahogy a gyár kéményén is naponta háromszor engedik meg a szelepet (fúj a gyár, apátok nemsokára érkezik), a nyarak jelentik a szabadság mellett az Eminescu utca lakóinak a nagyobb tragédiák időszakát. Félelmeim, rémképein, képzelődéseim nyári napsütésben derengnek, s a város összes fura, már-már mitikus lénye groteszk nyári fényben tűnik fel előttem. Ringlispír forgása, vattacukor illata szövi át mintegy feloldásként mindazokat a képzelt vagy valós tragédiákat, amelyeket egy magára valamit is adó város így vagy úgy, de kalendáriumába följegyez.

 

A haza ott van, ahol tudod, melyik kő alatt rejti a patak az aranypénzt, mondta egyszer a szerkesztőségben Király Laci bácsi. Minap jártam az Eminescu utcában. Hó helyett kopott aszfalt és tizenhárom fok fogadott, verőfényes napsütés. Tejesüvegek helyett autók parkolnak az egykori bolt előtt, feliratát Sárgarózsára cserélték a rendszerváltás utáni reményteljes időkben. Hónak híre-hamva sincs, hogy a Hargitán van-e, nem tudom, nem másztam meg, minek. Mindig ott van. Mint a hó, ha gyerekkorom téli emlékeire gondolok.