Hogyan (nem) sétált át Hamlet egy Dosztojevszkij-regénybe – beszélgetés Mandics György íróval




– Költőként kezdte a pályáját, mégis, a 80-as években feleségével, M. Veress Zsuzsannával együtt megírták a romániai magyar sci-fi irodalom talán legismertebb műveit: a Vasvilágok, a Gubólakók és A dromosz című novellafüzéreket, amelyeket „Heraklida-ciklus” néven is emlegetnek. Hogyan jutott el a költészettől a tudományos-fantasztikus prózáig?

 

Mindig a helyzet szüli az ilyen váltásokat. Ezt úgy szülte, hogy az Albatrosz Kiadó szeretett volna publikálni egy romániai magyar sci-fi antológiát, és felkértek engem, hogy állítsam össze, mert ismertek és tudták rólam, hogy olvasok ilyesmit. Meg is írtam az előszót, egy általános vázlatot arról, hogy milyen a jó és a rossz sci-fi, és a feleségemmel írtunk öt vagy hat novellát, amit ebben a kötetben szerettünk volna elhelyezni. Mint minden ilyen gyűjteménynek, az lett a sorsa, hogy elküldték a cenzorokhoz, a cenzorok pedig kiadták egy túlbuzgó elvtársnak egy másik kiadótól, aki megírta, hogy ő nem akarja feljelenteni a szerzőket, de itt valami nagy félreértés van, mert Mandics és Veress írásai nem igazi sci-fik, hanem politikai tartalmú szövegek, amelyek a rendszerre veszélyes nézeteket terjesztenek. A kiadó szerkesztője azt mondta, hogy neki nagyon tetszenek ezek az írások, de mindennek van határa, és ő nem kockáztatja az életét és a becsületét értük. Azt mondtam: megmutatom, hogy én ezeket az írásokat ki fogom adni, csak jobban elrejtve – mert sok mindent ki lehetett adni, csak el kellett rejteni az igazi céljait. Az antológia végül megjelent, csak kiszedték belőle a politikai tárgyú írásokat. Két ilyen antológia is született a 80-as években, amelyeket Ágoston Hugó válogatott, ő írta az előszavukat is, Medgyesi Ákos álnéven: a Képzeletbeli utazások és Az összerobbanás. Én pedig megkérdeztem a Kriteriont vezető Domokos Gézát, hogy kiadna-e egy válogatást a novelláinkból. Ő azt mondta, hogy vigyem el neki, elolvassa és meglátjuk. Így jelent meg a Vasvilágok.
 
 

 
– A szocialista országokban a tudományos fantasztikumnak – mint a jövőt, a haladást, a technológiai fejlődést bemutató irodalomnak – volt egyfajta kultusza, ráadásul a szovjet vagy a lengyel sci-fi (lásd Stanisław Lemet) nagyon erős volt. Az erdélyi magyar irodalomban azonban nem nagyon volt hagyománya a műfajnak. Milyen volt a Heraklida-ciklus fogadtatása?
 
Tudtam, hogy minden azon múlik, Domokos Gézáék meddig hajlandóak elmenni. Géza odaadta az anyagot Gergely Évának, a könyv szerkesztőjének, mert végül is ő az, aki a bőrét vásárra viszi. Én pedig elmondtam, hogy a kéziratnak nem kéne eljutnia Pezderka elvtárshoz, aki a legvéresebb tollú cenzor volt akkoriban. Volt azonban még vagy két jó elvtárs, akik magyar könyveket olvastak, én kinéztem az egyiküket: nem mondom a nevét, nem akarom utólag befeketíteni, a lényeg, hogy igazi adminisztrátor-típus volt, aki a könyv felett gunnyasztott záróráig, nem állt fel, csak pisilni. Mivel én is kiadóban dolgoztam – a temesvári Facla könyvkiadó nemzetiségi részlegét vezettem –, elértem, hogy neki adják a kéziratot. Először megírtam a bevezetőt arról, hogy kik ezek a tudósok, a Heraklidák, aki tizenketten vannak, és képzeletbeli világok létrehozásával, majd elpusztításával kísérleteznek, Héraklész tizenkét próbájából kiindulva; aztán írtam 20 oldalt, amit egyszerűen nem lehet elolvasni. Az első elbeszélést, amikor az űrhajó megérkezik a Neveldébe, technikai, technológiai szempontból annyira részletekbe menően fogalmaztam meg, hogy meg voltam győződve, beletörik a cenzor bicskája. Ez a jóember ugyanis mindent meg akart érteni abból, amit olvasott, de ezt nem érthette meg. Arra számítottam, hogy az első egy-két oldal után biztos elmegy kávét főzni, aztán visszajön, keresi, hol hagyta abba, de nem emlékszik már, ezért elolvassa újra. Volt egy hete erre a könyvre. Kiszámoltam, hogy nem juthat túl nagyjából a huszadik oldalon, véres verítékkel, rengeteg kávéivással sem, végül meg kell szegnie saját elveit, a huszadik oldal után csak futólag lapozza át, és amikor a végére ér, fellélegzik és ráüti a pecsétet, hogy kiadásra alkalmas. Pedig később már kilóg a lóláb, mert jönnek a haza pingvinei, ütemes tapssal köszöntik a vendéget, kezdődik a Megéneklünk, szent anyaföld – vagyis a rendszer paródiája, a Haza Sólymaival, a Megéneklünk, Romániával. Azt a trükköt is kijátszottam, hogy az ember olvasás közben nem gondolkodik egy másik nyelv fogalmaival: a nagyfőnököt például úgy hívják, hogy Szent Teafőző, ez pedig románul „ceaun”. Ez elég egyértelmű utalás Ceauşescura…

 

– Látja, ez nekem sem jutott eszembe, amikor olvastam…

 

– Mert nem gondolkozik románul, amikor magyarul olvas. Majdnem mindegyik írás átment – a Ceauşescu életrajzáról szóló történet kivételével, mert az már soknak bizonyult. Arról szólt, hogy valaki sorozatban feljelentéseket ír, és kiderül, hogy minden feljelentés után egyre magasabb rangra kerül, míg végül elérkezik a rendszer csúcsára. A végén ő lesz a rendszer vezetője. A szöveg viszont azzal kezdődik, hogy egy ácsszerszámmal leszúrja a mesterét. Na most, mindenki tudta Ceauşescuról, hogy a karrierjét úgy kezdte, hogy egy cipészárral leszúrt egy cipészmestert, így került börtönbe, ahol kommunista lett belőle. Gergely Éva ezt kiszúrta, és azt mondta, hogy ha ezt valaki észreveszi, együtt masírozunk a börtönbe.

 

– Mostanában újraolvastam ezeket a könyveket, amelyek még kamaszként kerültek a kezembe először, és felnőtt fejjel néhol felszisszentem, annyira egyértelműnek tűnő utalások vannak benne a rendszerre: a Vasvilágokban maga a kétpólusú világrend, a Szövetség és a Birodalom közti „hidegháború”, a Gubólakókban a rendszerellenes elemek utáni hajtóvadászat, vagy a Koordinátor, aki egy őrült Kondukátor-figura, és lehetne sorolni. És tényleg azon gondolkodtam, hogyan lehetett ezt akkoriban kiadni.
 
Ezekkel a trükkökkel. A kiadónak egyébként nagyon jól fizetett a könyv, mert mind a két kötetből 150 ezer példány jelent meg, ebből 50 ezret nyomtak a hazai, és 100 ezret a magyarországi piacra, és ezek mind el is keltek. A Vasvilágokért Arany Meteor-díjat kaptam, de ahhoz, hogy kimenjek Budapestre átvenni, engedélyt kellett kérnem. Elmentem hát a temesvári szekuhoz, mondtam, hogy kaptam egy irodalmi díjat, és kimennék átvenni. Kérdezték, ez milyen díj, mondtam, hogy nem költészet, nem „magasirodalom”, hanem sci-fi. Mondták, hogy ja, sci-fi, az más, akkor átengednek. Csakhogy mire megkaptuk – gyorsított eljárással! – négy hónap alatt az engedélyt, addig rég lejárt a díjkiosztó. Végül egy pincében, nagyon konspiratív körülmények közt vettem át a díjat, ott volt a zsűri is. Megeskettem Kuczka Pétert, a Galaktika akkori főszerkesztőjét: nem fogja megengedni, hogy valaki leírja, hogy a Vasvilágok a Ceauşescu-rendszerre hasonlít, mert soha többet nem publikálhatok. Nem is nagyon volt kritikai visszhangja – annál nagyobb visszhangja volt azonban az olvasók körében. A legnagyobb dicséret pedig az volt, hogy a ’89-es forradalmat követően sok fiatal embertől kaptam levelet, azt írták, hogy amikor mentek az utcán, eszükbe jutott, hogy hiszen ők ezt olvasták a Vasvilágokban, a Tetőtapasztók című novellában: amikor egyszerre mennek ki az emberek az utcára, nincs az az erő, amely ennek ellenállna. És ez járt a fejükben tüntetés közben.

 

– A Vasvilágok ’86-ban jelent meg, a Gubólakók ’88-ban, A dromosz pedig már a rendszerváltás után…
 
Igen, de azt is a rendszerváltás előtt írtam, ’89 nyarán. Még az előtt adtam le a kéziratot, hogy a „Tőkés-bomba” felrobbant volna. Szeptember végén találkoztam Domokos Gézával, ő mondta, hogy ebből a könyvből is 150 ezer példányt nyomnak, a Gubólakókat pedig épp akkor adták ki újra. Mondtam neki, hogy remélem, ezt megússzuk, mert ha nem, együtt fogunk ülni a Duna-deltában vagy máshol. A Vasvilágokból egyébként azoknak a novelláknak a nagy része, amelyek a „szocialista” felet mutatta be, kimaradt, mert túl meredek volt – többségben maradtak a „kapitalista” világot bemutató írások. Csak az elején szerepel a Tetőtapasztók meg az Alcatraz by night, mindkettő börtönben játszódik, és lényegében arról szól, hogyan pusztítják el – nevelőmunkának álcázva – ebben a rendszerben az embert. Ez még elment, de a későbbiek vadabbak voltak, azok kimaradtak. Volt például egy novella a tapsolóbrigádokról…

 

– Ezek megvannak még?

 

– Hát ez a probléma… Egyetlenegyet küldtem el annak idején az Utunknak – vagyis akkor már Helikonnak. Eleinte jó viszonyom volt az Utunkkal, mert Szőcs István „fedezett fel” és Bodor Pál közölte az első versemet. A későbbi korszakokban viszont összeütközéseim voltak Marosi Péterrel meg K. Jakab Antallal. Ez utóbbi kijelentette, annyira elvont dolgokat írok, hogy nincs a világon ember, aki megérti. Ezért egy ideig nem adtam az Utunknak szöveget. Szilágyi Istvánnal azonban jó viszonyban voltunk, ’90-ben küldtem egy novellát – egy üzemlátogatás paródiája volt –, rögtön le is hozta a Helikonban. A Látónak hat kiadatlan írást adtam, Markó Béla elvitte, hogy közli majd, de soha többet nem hallottam róluk. Én meg voltam olyan hülye, hogy odaadtam az egyedüli példányaimat…

 

– A Heraklida-könyveket a feleségével, M. Veress Zsuzsannával együtt írták. Hogyan működött az alkotói folyamat? Az egyik fejezetet ön írta, a másikat a felesége? Vagy mindent közösen?
 
Az elején én is, ő is külön írtuk a novellákat. Ő írta például az említett írást Ceauşescu életrajzáról. Aztán rájöttünk, hogy ezek az írások csak akkor védhetők, ha egy rendszeren belül szerepelnek. Létre kellett hozni egy olyan kontextust, amely megvédi a szövegeket, és elhiteti, hogy ez pusztán fikció, nem itt és nem ma történik. Amikor eldöntöttük, hogy ezek nemcsak különálló szövegek lesznek, hanem könyvet állítunk össze belőlük, vagyis bekerülnek egy rendszerbe, akkor átbeszéltük ezeket az írásokat, és megbeszéltük, hogy ki írja az egyiket, ki a másikat, de olyan is volt, hogy a novella egyik részét én írtam, a másikat ő. Vegyük például A dromosz világát, amelyben a szereplők szarvasszerű lények, akik afféle egyszemélyes magán-tengeralattjárókban mozognak a víz alatt. A feleségem kitalálta, hogyan nevelik, hordozzák a gyerekeket, de nem ismerte a mélytengerek világát, velem ellentétben. Mindketten hozzátettük a magunk tudását, és a végén egységesítettük. Így történt ez a kettős írás. Az is nagyon fontos, hogy egy ilyen játékban kell valaki, aki kívülállóként nézi a másik munkáját, mert az embert könnyen elragadják a saját ötletei. Ilyenkor a másiknak szólnia kell, hogy amit írt, az esetleg ellenkezik a létrehozott világ alapelveinek valamelyik következményével. A világok kiagyalásánál ez az egyik legnagyobb hiba, hogy az ember nem képes ellenőrizni minden egyes cselekedetnek a hosszú távú következményét – és akkor az egész nem ér semmit, mármint a tudományos fantasztikum szempontjából, attól még irodalomként lehet jó. A Heraklida-sorozat következő kötetének is megvolt már az elég részletes terve, 1991-ben azonban meghalt a feleségem, és egyedül nem akartam folytatni.

 

– A Vasvilágok klasszikus sci-fi helyszínen, az űrben játszódik, a Gubólakók a föld alatt, A dromosz pedig a víz alatt. Kíváncsi lennék, hova lehetett volna még helyszín szempontjából tovább tágítani a Heraklidák világát, milyen tereket lehetett volna „belakni”?
 
Elkezdődött volna egy újabb trilógia, amelynek az alapgondolata, hogy mivel az előző kísérletek azért buktak meg, mert az embernek nem volt elég szabadsága, ezért a nagyobb szabadság terére kell menni. És ez lett volna a virtuális valóság, három írást terveztünk erről a témáról. Az emberek, a novellák szereplői elvileg azt élik meg, hogy ők teljesen szabadok, de valójában nem szabadok, mert egy virtuális valóságban élnek. Az egész lényüket, világukat, szabadságukat egy szuperkompjúter – az előző könyvek Gigantomatja – hozza létre. Később több ilyen mű megjelent, regények és filmek, mint a Kaptár vagy a Mátrix, de ezek különböznek a mi elképzelésünktől, ami sokkal játékosabb. Az egyik mű például a könyvekben játszódott volna, tehát a szereplők irodalmi hősök, akik különböző könyvekben utaznak, eleinte ugyanazon a szerzői univerzumon belül. Tehát Aljosa Karamazov más Dosztojevszkij-műveket látogat meg, azoknak a hőseivel találkozik és rendkívül szabadnak érzi magát – de ennek a szabadságnak megvannak a korlátai. A végén azonban a hősök „elszabadulnak”, és mondjuk Hamlet indul el Dosztojevszkij-regényekben kalandozni, irodalmi hősök vándorolnak a könyvek között. Az utolsó részben már nyelvi problémák is adódnak, Hamlet hol dánul beszél, hol angolul, de átvált néha magyarra is, mert a szuperszámítógép romlani kezd, és össze-vissza keveri a nyelveket. Egy nagy nyelvi, bábeli zűrzavarral fejeződik be az egész, és végül összeomlik ez a világ.

 

– Egyre jobban sajnálom, hogy ez a történetfolyam abbamaradt. Nem tervezi a folytatást?

 

Nincs időm rá. A rendszerváltás után egy csomó mindent meg kellett csinálnom, amiről úgy éreztem, hogy az én feladatom. Az utóbbi években a rovásírással foglalkoztam, egyre többet. A kitalált világokról szóló sci-fi művek írása azért volt fontos számomra annak idején, mert tudtam: kell egy megnyilatkozási lehetőség akkor is, amikor még vadabb lesz a diktatúra. Foglalkoztam mással is, például írtam egy könyvet Afrikáról – ráadásul románul, mert már a Kriterionnál is egyre nehezebb volt keresztülvinni dolgokat, Gézának sem nagyon sikerült, benne is csalódtak az elvtársak. Erre az Afrika-könyvemre most is büszke vagyok. A sors fintora, hogy amikor Ceauşescu Afrikában járt látogatóban, 40 darab Mandics-kötetet vitt magával, és ajándékként osztogatta a néger törzsfőnököknek. Képzelem, mennyire meg voltak hatódva, hogy Mandics-könyveket kapnak, román nyelven! Ez fölér egy sci-fivel, nem? Ennek az Afrika-könyvnek egyébként két érdekes utóhatása volt. Az egyik, hogy ’89 után hívtak a bukaresti egyetemre afrikanisztikát tanítani, de nem volt kedvem a fővárosba költözni. A másik, hogy Emil Constantinescu 1996-os elnökválasztási győzelme után ki akarták cserélni a régi kommunista gárdát a diplomáciai testületben is, és engem is megkerestek, vállalnék-e nagyköveti megbízatást egy afrikai országban. Igent mondtam, de később – nyilván zsarolási céllal – előkerült egy bizonyos lista, kompromittáló beszervezési adatokkal nemcsak az Iliescu-, hanem a Constantinescu-adminisztrációra nézve is; úgyhogy végül az átalakítást elnapolták, nem neveztek ki új nagyköveteket. De ez már a valóság, nem sci-fi.

 

 

 

Mandics György író, költő, újságíró, esszéíró, tanár. Temesváron született 1943-ban. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte el. 1966-ban matematika-fizika szakos tanári oklevelet szerzett a Temesvári Egyetemen. 1977-ben újságírást tanult a bukaresti Ştefan Gheorghiu Akadémián. 1967-ben a Temes megyei Újváron, 1968-tól pedig Zsombolyán tanított. 1972-től a temesvári Facla Könyvkiadó szerkesztője. 1984 óta újságíró, 1985-től a temesvári Szabad Szó (1989-től Temesvári Új Szó) munkatársa. 2002 óta a Zsoldos Péter-díj zsűritagja. Feleségével, M. Veress Zsuzsannával közösen írták az 1980-as években a Vasvilágok (1986), a Gubólakók (1988) és A dromosz (1991) című novellafüzéreket, a romániai magyar sci-fi irodalom kiemelkedő alkotásait (a Vasvilágokat Arany Meteor-díjjal jutalmazták). Jelenleg Budapesten él.
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter