Hogyan nem találkoztam Alain Delonnal a TIFF-en




Szubjektív beszámoló a 16. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválról

Régi igazság, hogy minél inkább tervez az ember valamit, annál nagyobb rá az esélye, hogy rosszul végződjék (és nagyobb legyen a csalódás, de ez magától értetődő). Amikor a TIFF szervezői közleményben tették közhírré, hogy a kolozsvári fesztiválnak – és mellesleg Románia legnagyobb filmes mustrájának – díszvendége és nemzetközi életműdíjasa idén Alain Delon lesz, felébredt bennem valami abból a rég elfeledettnek, de legalábbis jócskán megfakultnak gondolt kamaszos rajongásból, amely az ifjú embereket leginkább kedvenc rocksztárjaikhoz, illetőleg rocksztár státusra szert tett színészbálványaikhoz fűzi. Alain Delon: a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, Zorro, A medence, a Borsalino, A szamuráj vagy a Klein úr – más-más műfajú és kulturális jelentőségű alkotások ezek, de nagyjából ugyanaz a félreismerhetetlen figura. Alig ismerek olyan színészegyéniséget – Clint Eastwood jut még eszembe, esetleg Michael Caine, a moziglóbusz angolszász fertályáról –, aki annyira önazonos lenne a filmvásznon, mint ez a titokzatosság aurájával körüllengett francia, akinél jobban talán senki sem testesíti meg – némiképp sztereotipikusan fogalmazva – nemzetének veleszületett, az élet minden területére kiterjedő könnyed eleganciáját. Ezt a fickót én megnézem magamnak – ebben az egyben biztos voltam.

 

Tudni kell, hogy a fesztivállátogatók azon rétegéhez tartozom, akiket egy méltán regionális hírnévre szert tett filmszemlében jószerivel egyetlen tevékenység érdekel: a filmnézés. Azért járok filmfesztiválra – az elmúlt években a teendők és kötelességek megszaporodásával egyenesen arányosan csökkenő mértékben –, mert (lehetőleg jó) filmeket szeretnék látni. Nem érdekelnek a kiegészítő rendezvények, az exkluzív partik, koncertek és gulyásfőzések, a csillogás és a bennfenteskedés alkalmai, és a nyitó- vagy zárógálára is csak akkor megyek el, ha tudósítói kötelezettségeim ezt szükségessé teszik. (Rendben, mondjuk Catherine Deneuve-öt vagy a Laibach koncertjét én sem bírtam kihagyni; de ezek inkább kivételek.)

 

Ezért aztán hosszú évek óta először fordult elő, hogy a TIFF idejére néhány szabadnapot is kivettem, amit természetesen reggeltől estig tartó mozizással szándékoztam eltölteni. De, ahogy mondani szokás, ember tervez, Isten végez: egy kiadós fülgyulladás képes a „mozitól moziig” programot „mozitól kórházig” időbeosztásra módosítani. Apropó fülgyulladás: valószínűleg ez az egyetlen olyan egészségkárosodás, amellyel nemcsak lehetséges, de kifejezetten ajánlott moziba járni; ti. ha az ember – részlegesen és időlegesen – megsüketül, a filmszínház sötétje a legalkalmasabb helyszín arra (leszámítva a rockoncerteket), ahol végre meg tud feledkezni hallószerveinek üzemzavaráról. A mozi ugyanis meglehetősen hangos, és ez másfél-két óráig a kielégítő hallás illúzióját biztosítja.
 
 

Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjének teltházas vetítése. Fotó: Marius Mariș/TIFF

 
Már ha befér az egyszeri mozinéző a vetítésre. Kicsit unalmas már, hogy évről évre megírja a média, miszerint az éppen aktuális TIFF megdöntött minden korábbi rekordot; de az a helyzet, hogy ez az információ minden bizonnyal megfelel a valóságnak: a TIFF egyre nagyobbra nő, egyre több filmet, meghívottat, helyszínt, programot, szekciót ajánl a fesztivállátogatók szintén egyre népesebb tábora számára. Ezért aztán még az is előfordul, hogy az ember sajtóakkreditációval sem vagy alig jut be egy-egy várva-várt nemzetközi hírű filmalkotás vetítésére. Idén – és ez külön megdobogtatja a szívünket – Enyedi Ildikó berlini Arany Medve-díjas filmje, a Testről és lélekről volt a fesztivál egyik abszolút teltházas „szupersztárja”; sajnálatos, hogy maga Enyedi nem tudott jelen lenni Kolozsváron, mint ahogy Deák Kristóf, a szemlén ugyancsak vetített, Oscar-díjas Mindenki című kisjátékfilm rendezője sem (majd az ősszel rendezendő Filmtettfeszten, szólal meg a reménykedés belső hangja). De hiába dobog büszkén a magyar szív, ha a magyar néző kívülreked; így hát ennek a beszámolónak azt a címet is adhattam volna, hogy Hogyan nem sikerült megtekintenem Enyedi Ildikó új filmjét, de az nem hangzott volna annyira izgalmasan. (Elkeseredésre egyébként semmi ok: a Testről és lélekrőlt a romániai mozik is műsorukra tűzik, sőt amikor önök ezt a szöveget olvassák, akkor – a tervek szerint – már műsorukra is tűzték.)

 

A TIFF hagyományossá vált Magyar Napjának kínálatára egyébként nemigen lehetett panasz: az említett Berlinálé- és Oscar-győztes opuszok mellett megtekinthettük Hajdu Szabolcs minimalista remekét, az Ernelláék Farkaséknál című filmet, amelyet bensőséges, családias hangulatú „lakásvetítések” keretében (is) forgalmaznak Magyarországon (a hírek szerint Kolozsváron is terveznek hasonlót); az utóbbi évek egyik legizgalmasabb magyar thrillerét, a valós események alapján készült, Kádár-kori társadalomrajznak sem utolsó A martfűi rémet; az annak idején A nyomozóval valósággal „berobbanó” Gigor Attila új filmjét, a Kút címűt; vagy Az állampolgár című, napjainkban akutnak számító bevándorlás-témát (is) feszegető munkát. Ami kifejezetten örvendetes: idén, a szemle történetében második alkalommal jelentek meg magyar nyelvű oldalak az AperiTIFF című fesztiválújságban, a Magyar Napon; és állítólag magyar nyelvű plakátjai is voltak a fesztiválnak, bár ezt saját tapasztalat alapján nem tudom megerősíteni.

 

A TIFF minden évben előáll valamilyen tartalmi újítással, úgyhogy meg is lepődnénk, ha a szemle kínálatában évről évre nem bukkannánk rá egy-egy új, kifejezetten az adott kiadásra alapított szekcióra vagy válogatásra. Idén – bármily furcsán hangozzék is – volt romantikus komédiákat felvonultató szekció, no persze a kevésbé szokványos, vagyis „alternatív” fajtából; az érdeklődők megismerkedhettek a virtuális valóság technikáival, egy innovatív workshop keretében; és ha már Alain Delon: a színész pályájának egyik legfontosabb rendezője, Jean-Pierre Melville munkáiból retrospektív válogatást láthattak a klasszikus francia filmművészet kedvelői (sajnos pont A szamuráj hiányzott a felhozatalból). Sőt az erdélyi szemle olyat lépett, amely egy fősodorbeli, „elit” és „művész” fesztiváltól meglehetősen merésznek számít: a felújítás alatt álló patinás Uránia palotában esténként, az egyenesen Helsinkiből érkezett Viva Erotica minifesztivál keretében, filmművészeti szempontból is relevánsnak számító – ne kerteljünk – pornográf műveket nézhetett a nagyérdemű, köztük olyan, ma már klasszikusnak számító opuszokat, mint például Az ördög Miss Jonesban. Mondhatni a TIFF ezzel lefedte a teljes korosztályi spektrumot: az állandónak számító gyerekfilmes szekció, az EducaTIFF mellett ezúttal a (nagyon) felnőttfilmekre kíváncsi nézők is megkapták a magukét, az „éjféli mozizás” haladó hagyományait követve.

 
 

Alain Delon elemében érezte magát Kolozsváron. Fotó: Nicu Cherciu/TIFF

 

Az „éjfél előtti mozizás” hívei pedig olyan mennyiségű, minőségű és műfajú kínálatban dúskálhattak, amelyet egyre nehezebb áttekinteni. A tények kedvéért mondjuk el: a fesztiválra 225 film érkezett 53 országból, és összesen 90 ezer jegyet váltottak rájuk. A műfaji változatosság érzékeltetése céljából pedig hadd ragadjak ki néhány példát – nyilván azon filmek közül, amelyek maradandó élményt jelentettek, a gyengébb produkciókat ezúttal fedje a feledés jótékony és jól megérdemelt homálya. Láttam ambiciózus, kriminek induló, de a nézőket alaposan megvezető szlovén drámát kibeszéletlen és kimond(hat)atlan magánbűneinkről és közerkölcseinkről (Nightlife/Éjszakai élet); nosztalgikusan hangulatfestő életrajzi filmet a zaklatott sorsú, de megújulásra mindig képes francia-olasz popdíváról, Dalidáról; az utóbbi évek egyik legütősebb spanyol pszichothrillerét, Isten bocsásson meg nekünk (Que Dios nos perdone) címmel, amely egy sorozatgyilkos utáni hajsza révén üldöző és üldözött viszonyának görbe tükrét nyújtja a pápalátogatásra készülő fülledt nyári Madridban (ez volt egyébként a fesztivál hivatalos zárófilmje); őrült, miazmás dél-koreai horrort (The Wailing/Kokszongi sirató) és kivételesen intelligens – amúgy szintén koreai – zombifilmet (igen, jól olvasták), amely az élőhalottakkal való szembesülés tragédiáját egy gyorsvonat klausztrofób terébe helyezi (Train to Busan/Vonat Puszanba); európai gyártású, de Egyiptomban játszódó és arab szereplőgárdát felvonultató remek film noirt, a műfaj összes kellékével, egyiptomi Philip Marlowe-val és kötelező femme fatale-lal (The Nile Hilton Incident/A Hilton-ügy), az „arab tavasz” hajnalán; vagy Baltasar Kormákur új filmjét, egy lányos apák szívét különösen megdobogtató zord izlandi bosszúdrámát (The Oath/Az eskü). És semmiképpen sem hagyható ki a sorból Az óra (Glory/Slava) című bolgár versenyfilm, amelynél pompásabb szatíráját ritkán látni kisember és bürokratikus hatalmi gépezet szórakoztatóból tragikusba forduló viszonyának (a TIFF-en nem először versenyző Kristina Grozeva–Petar Valchanov rendezőpáros filmje a zsűri dicséretében részesült).

 

És ne feledkezzünk meg az egyik legnagyobb élményről: végre mozivásznon is sikerült megnézni az 1979-es első Alien-filmet (amelynek, jegyezzük meg, a későbbiek a nyomába sem érnek, hatványozottan érvényes ez a legújabb, Alien: Covenant című darabra), Ridley Scott A nyolcadik utas: a Halál című sötét remekművét. A TIFF ugyanis külön retrospektív szekciót szentelt a sci-fi története egyik legkülönösebb űrszörnyét megteremtő svájci képzőművésznek, díszlet- és jelmeztervezőnek, H. R. Gigernek – az Alien-filmeken kívül olyan dokumentum- és rövidfilmekkel, amely révén betekinthettünk a legendás művész disztópikus világának kulisszái mögé. Ami A nyolcadik utast illeti, mondtam már többször, most is mondom: a bölcsészettudományi tanszékeken az esszenciális másságról és idegenségről szóló temérdek elméleti szakirodalom helyett/mellett érdemes lenne levetíteni a Scott-féle fenségesen borzongató, klausztrofób, a totális idegenség tapasztalatát még a „fogyaszthatóság” határán megragadó űrhorrort.

 

Node vissza Alain Delonhoz! Nos, ő jött, látott, lubickolt a népszerűségben, elbűvölte a hölgyrajongókat és megbotránkoztatta a polkorrektség erkölcscsőszeit azzal, hogy többszörösen kijelentette: a nők a mindenét jelentik, mert ő „nem meleg” („nincs semmi humorérzéked”, torkollt le állítólag egy emiatt kellemetlenkedő újságírót); ennek nyomatékosítására, 81 évének teljes sármjával flörtölni is merészkedett az útjába kerülő szemrevalóbb hölgyekkel. Meghatódott attól, hogy őt mennyien szeretik itt – valószínűleg többen, mint otthon, Franciaországban, mondta –, mivel több ezren vonultak ki érte a Főtérre, pedig ő „nem a köztársaság elnöke, nem De Gaulle”. Beszólt a cannes-i fesztiválnak, mert amerikai típusú, kiglancolt sztárparádé lett belőle, ahol ő már nem érzi jól magát, de megkapta a magáét az európai politikai elit is, élén a frissen megválasztott francia elnökkel. Egyébként pedig, úgy hírlik, kiválóan érezte magát Kolozsváron.

 

Mindebből persze én semmit nem láttam. Az Egy zsaru bőréért című Delon-film (ő a rendezője és főszereplője egyben) főtéri díszvetítésén – akkor tolongtak ezrek a művész úr körül – még tartottam kissé az esti hűvös és huzatos szabadtéri klímától, a szombati sajtótájékoztatóra pedig nem sikerült bejutni, mert „a jelentkezők nagy számára való tekintettel” a szervezők gondosan megszűrik a sajtót, és a rostán általában a „nagy” médiatermékek jutnak át, így teljesen lutri, ki az a szerencsés, aki az aktuálisan meghívott színészóriás közelébe kerülhet, netán még kérdést is tehet fel neki (mondjuk erre lenne egy viszonylag egyszerű megoldási javaslatom: tartsák nagyobb befogadóképességű termekben a nemzetközi sajtótájékoztatókat). A gála pedig… nos, a gálára már nem voltam annyira kíváncsi: addigra rájöttem, hogy nem is olyan fontos találkoznom Alain Delonnal.

 

Az idő, úgy látszik, velem is telik, nemcsak vele. C’est la vie, ahogy a művelt francia mondaná.

 

 
 

A 16. TIFF főbb díjai:

Transilvania Trófea (fődíj): Nana Ekvtimishvili és Simon Gross: My Happy Family

Legjobb rendezés díja: Guðmundur Arnar Guðmundsson: Heartstone

A zsűri különdíja: Francis Lee: God’s Own Country

Legjobb színészi alakítás: Ia Shugliashvili (My Happy Family)

A zsűri dicsérete: Kristina Grozeva, Petar Valchanov: Glory

FIPRESCI-díj: Stergios Paschos: Afterlov

Közönségdíj: Guðmundur Arnar Guðmundsson: Heartstone

Legnépszerűbb román film: Andrei Dăscălescu: Planeta Petrila

Életműdíj: Alain Delon

Kiválósági díj: Tora Vasilescu

Életműdíj: Violeta Andrei

A Román Filmnapok díja nagyjátékfilm kategóriában: Radu Jude: Inimi cicatrizate

A Román Filmnapok debütdíja: Cosmin Bumbuț, Elena Stancu: Ultimul căldărar

 

 

 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter