Hogyan szokunk le a dohányzásról? (Avagy rövid értekezés az emberi akarat hatalmáról)




Gagyi Botond: Guard

 

Hannah Arendt emlékének ajánlom, akitől e gondolatok java részét kölcsönöztem, s aki maga is erős dohányos volt. Továbbá Lövétei Lázár Lászlónak, aki mindig azt mondja, hogy „csak az a büdös szivar ne vóna”.

 

Úgy tűnik, az egyik legsajátabb emberi képességünk az akarat. Jóval azelőtt, hogy az eszünket, s annak a sajátos képességét, a gondolkodást használatba vennénk, már egész kisgyerekként akarunk (vagy éppen nem akarunk), s ezt ebben az életkorban általában hangos toporzékolással hozzuk a környezetünk tudomására. De hogyan működik az akarat? Mi történik például akkor, amikor valaki erős akarati elhatározással leszokik a dohányzásról? (Nekem többször is sikerült.) Nos, a közkeletű vélekedés szerint valami ilyesmi: az eszünk (vagy rosszabb esetben az orvosunk) azt tanácsolja, hogy mondjunk le a dohányzásról, mi viszont „az istennek se tudjuk letenni azt a büdös bagót”, s így küzdelem alakul ki bennünk az ész és a szenvedély között, melyből, szerencsés esetben, az ész kerül ki győztesen. Íme, ilyen egyszerű a dolog – mondhatnánk. Holott dehogy.

 

Alább ugyanis látni fogjuk, hogy nemcsak semmi ilyesmi nem történik ilyenkor bennünk, hanem a „közkeletű vélekedés” magát a helyzetet is alaposan félreérti. Először is, mert mindannak, amit teszünk (vagy nem teszünk) a közvetlen oka mindig az akarat. Ezt így tanították nekünk a legnagyobb keresztény teológusok (az akarat képességét ugyanis a keresztények, közelebbről Pál apostol és Szent Ágoston fedezték fel az emberben: az ókori görögöknek még csak szavuk sem volt rá), így tanították nekünk az olyan modern, s egy cseppet sem keresztény morálfilozófusok, mint Kant. Semmi okunk arra, hogy ott, ahol a legnagyobbak – keresztények és nem keresztények egyaránt – egyetértettek, mi kételkedjünk. Minden emberi cselekvés közvetlen oka a szabad akarat, s az akarat éppen azért szabad (vagy autonóm, ha Kant szavait akarjuk használni), mert nem engedelmeskedik senkinek és semminek, csak saját magának.

 

Ha tehát az ész szavára vagy parancsára lemondanánk a dohányzásról, akkor ez azt jelentené, hogy az ész parancsolni tud az akaratnak, ami elvileg is lehetetlen. (Ugyanígy: amikor a kisgyerek akar vagy nem akar valamit, akkor egyszersmind azt is nyilvánvalóvá teszi, már pusztán az akarata kinyilvánítása révén, hogy nem engedelmeskedik a szüleinek: a szabad emberi akarat legelső megnyilvánulása az volt, amikor az első ember a tilalom ellenére evett a tudás fájáról.) Az akarat tehát csak addig lehet szabad (autonóm), amíg nem engedelmeskedik senkinek és semminek, csak önmagának, s az akaratnak e nélkül a képessége nélkül az ember erkölcsi szabadságáról beszélni teljes mértékben értelmetlenség. (Ne felejtsük el, hogy azzal, hogy evett a tudás fájáról, Ádám éppen a jónak és a rossznak a tudójává vált.) Maradjunk tehát annyiban, hogy az akarat nem szófogadó, nem engedelmeskedik senki és semmi másnak, csak önmagának, s legkevésbé az ész tanácsait szokta megfogadni. Ha ugyanis az akarat hajlamos lenne megfogadni az ész tanácsait, akkor mihelyst például felismernénk a dohányzás káros voltát, azonmód le is szoknánk róla. (Ehhez képest az általam ismert orvosok jelentős része erős dohányos.)

 

Másfelől, ellentétben azzal, amit a közvélekedés gondol, az akarat arra is képtelen, hogy legyőzze a szenvedélyeinket. (Vagyis az akarat nemcsak arra nem képes, hogy engedelmeskedjen az észnek, hanem arra sem, hogy uralkodjon a szenvedélyeken.) Nem feltétlenül azért, mert ezek a maguk során szintén autonómok, hanem ellenkezőleg: éppen azért, mert nem azok. A szenvedélyek ugyanis, amint azt a nevük is mutatja, olyan állapotai az emberi léleknek, amelyeket elszenvedünk. És éppen azért, mert csupán elszenvedjük őket, nincs hatalmunk fölöttük. Annak, hogy kívánom a cigarettát, maga a cigaretta az okozója, ez tehát egy olyan kívánság, ami fölött nincs hatalmam: egyszerűen csak elszenvedem. Amikor „a szenvedélyek hatalmáról” beszélünk, akkor éppen azt értjük alatta, hogy a szenvedélyeink uralkodnak fölöttünk és nem fordítva. A „szenvedélyek rabja” kifejezés ugyan metafora, de egy valóságos tapasztalat az alapja: akik használják, azok ténylegesen úgy élik meg a szenvedélyeik uralmát, mint egy valóságos zsarnok hatalmát. – Kívánom tehát a cigarettát, s nem látom, hogy miként tudnék ettől a kívánságtól megszabadulni, ha egyszer ennek a kívánságnak maga a cigaretta az okozója, én pedig pusztán a szenvedő alanya.

 

Röviden: a szenvedélyeinket képtelenség legyőzni, ha legyőzésen, mint közönségesen, azt értjük, hogy valamilyen módon, akár az eszünk, akár az akaratunk révén, uralkodni tudunk felettük. Amire viszont az akaratom révén el tudom határozni magam (feltéve, hogy meg akarok szabadulni ettől a káros szenvedélytől, azaz úgymond le akarom azt győzni), hogy a cigaretta utáni sóvárgás, a sürgető vágy ellenére se dohányozzak. Kívánom ugyan a cigarettát, ez ellen nem tudok mit tenni, de dönthetek úgy, hogy ennek ellenére sem dohányzom. Az akarat tárgya (vagy még pontosabban: az akaratban fogant döntés tárgya) ugyanis nem a szenvedély, ami fölött az akaratnak nincs hatalma, hanem a cselekvés. Azaz dönthetek úgy, hogy ezt meg ezt teszem (vagy nem teszem), de nem dönthetek úgy, hogy ezt meg ezt kívánom (vagy nem kívánom). A kívánság vagy vágy fölött nincs hatalmam, s nyelvünk egész metaforakészlete, továbbá kétezerötszáz év irodalma erősít meg bennünket ebben. – A kívánságok, szenvedélyek, vágyak aztán vagy elmúlnak önmaguktól, vagy nem, de ha el is múlnak, akkor semmi esetre sem azért, mert mi azt akarjuk, hogy elmúljanak. Szophoklész, aki Platón szerint azt mondta, hogy a szerelem szenvedélyétől – vagyis egy könyörtelen uralkodó hatalmától – csak az öregkor szabadíthat meg bennünket, láthatóan úgy gondolta, hogy az idő, nem pedig az akarat képes a szenvedélyeinket elkoptatni.

 

Összefoglalva tehát: bármit tartson is a közvélekedés, nem az ész áll itt harcban a szenvedéllyel, és nem is az történik, hogy az ész valamilyen diktátumának hatására legyőzzük a vágyainkat vagy a szenvedélyeinket – mégpedig több oknál fogva sem. Egyfelől, mert az ész nem képes parancsolni az akaratnak, lévén az akarat autonóm, másfelől, mert az akarat nem képes legyőzni a vágyakat, lévén ez nem áll hatalmában. Amit tehát az ész és a szenvedély konfliktusaként érzékelünk, az sokkal inkább magának az akaratnak belső meghasonlása: annak az akaratnak a belső konfliktusa, amely részben az észre hallgatna, részben a szenvedélyt követné, s amely emiatt összetűzésbe kerül önmagával és így tehetetlenné válik. Az akaratnak erre a bénultságára először Pál apostol figyelt fel, noha ő még persze nem az újkori filozófia terminusaiban, azaz ész és szenvedély, hanem (mint utána majdnem minden keresztény szerző), a szellemi és érzéki konfliktusaként írta le azt. És abban is különbözött az ő percepciója a modern korunk percepciójától, amely hajlamos mindenütt betegséget (adott esetben szenvedélybetegséget) látni, hogy számára ez a konfliktus még tisztán erkölcsi természetű, vagyis a jó és a rossz közötti választás konfliktusa volt.

 

Pál azonban ezt a konfliktust, amit persze ő is önmagában fedezett fel, s amit tehát a szellemi és a testi konfliktusaként fogott fel, egyszersmind azonban az „akarom, de nem tudom” konfliktusának is látta. Hiszen cselekedném a jót, írja, de „testi vagyok”, s így a „bűn alá rekesztve” (Róm 7,14.). A szellemnek és a testnek ebben a konfliktusában pedig az akarat béna: „nem azt mívelem, a mit akarok, hanem a mit gyűlölök, azt cselekszem” (Róm 7,15.), „mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom” (Róm 7,18.). Akarom ugyan, de mégsem tudom cselekedni a jót. Nagyjából ugyanezekkel a szavakkal számol be az akaratnak erről a bénultságáról Szent Ágoston is a maga vallomásaiban, márpedig róla azt tartjuk, hogy máig a legjobb ismerője volt az emberi akaratnak: a Vallomásokban, amelyeknek címzettje nem az ember, hanem Isten, Augustinus a bűn eredete fölött töprengve egyszer csak a következőket mondja: „ha pedig akaratom ellenére cselekedtem valamit, úgy láttam, hogy ezt szenvedem inkább, mint cselekszem. Erről így ítéltem: nem bűn az ilyesmi, inkább büntetés, s vele igazságosan sújtasz”. Ha tehát valami olyasmit cselekszem, amit nem akarok (vagy amit gyűlölök, mondja Pál), az nem is cselekvés, hanem szenvedés, nem bűn, hanem bűnhődés.

 

Egyvalamit ezek a keresztény auktorok kétségkívül pontosan láttak: mégpedig azt, hogy a szellemi és a testi konfliktusa az akaratot megbénítja. Csakhogy a szelleminek és a testinek ez a konfliktusa egyáltalán nem béníthatná meg az akaratot, ha nem magának az akaratnak lenne valamilyen belső konfliktusa; vagy más szavakkal: ha maga az akarat nem hajlana egyszerre a jóra és a rosszra. Pál úgy beszél, mintha az akarat kizárólag csak a jót akarná, s ami megakadályozza benne, az az, hogy testiek vagyunk, s emiatt a „bűn alá rekesztve”. Augustinus, noha egész teológiájának az alapjává a szabad akarat doktrínáját tette, a Vallomások hetedik könyvében mégis arra a következtetésre jut, hogy a bűnnek nincs igazán valósága, s az az akarat, amelyik a bűnt akarja, végül önmagát is elpusztítja, mert felszámolja önnön szabadságát. Egyszóval Szent Ágoston, a szabad akarat legnagyobb filozófusa arra a következtetésre jut, hogy a szabad akarat csakis a jót akarhatja. Ilyen vagy olyan formában, de mindkét esetben az akarat szabadságát vagy autonómiáját vitatjuk el: egyfelől ugyanis, ha az akarat valóban szabad, akkor egyaránt szabad a jóra és a rosszra, másfelől, ha valóban szabad, akkor nem béníthatja meg a testi vagy érzéki vágy, mert csak önmaga béníthatja meg önmagát. Az akaratom azért béna, mert konfliktusba keveredik önmagával, nem pedig azért, mert konfliktusba keveredik a testi vágyakkal.

 

S ha igaz az, hogy az akarat azért bénul meg, mert konfliktusban áll önmagával, akkor az is igaz, hogy csupán akkor válik újra döntésképessé, amikor helyreáll a belső egysége: mindaddig, amíg meg van osztva, az akarat képtelen az elhatározásra. Mindez persze, ellentétben Pál reményeivel, korántsem jelenti azt, hogy szükségképpen a jót fogjuk választani, mert a szellemi és az érzéki konfliktusából nyilván az érzéki is kerülhet ki győztesen. Pál szavaival élve tehát, de némileg az ő szellemével ellentétesen, azt is mondhatnánk: a bűn mellett is lehet dönteni, mert az akarat, éppen azért, mert szabad, a jóra és a rosszra egyaránt hajló akarat. Vagy más szavakkal (és egyszersmind visszatérve a jó és rossz régi teológiai kérdésétől a szenvedélybetegségek számunkra ismerősebb terepére): dönthetek úgy is, hogy továbbra is dohányozni fogok – és ez még mindig egy akarati döntés, az én akarati döntésem lesz. Bármennyire zsarnoki is legyen egyébként maga a szenvedély, ettől még a döntésemért én viselem a felelősséget.

 

Tegyük hozzá azt is, hogy bármit tanítson ezzel kapcsolatosan Pál, s vele egy egész keresztény tradíció, az akaratnak nem kell szükségképpen kettőbe hasadnia: annyi részre hasad, ahány dolgot akar. Képzeljük magunk elé a következő, bizonyára mindenki számára könnyen elképzelhető helyzetet: kívánok egy szép nőt (vagy férfit), de ugyanakkor feleségem (férjem) is van: a testi vágy kínoz, de a lelkiismeretem mégis azt mondja, hogy maradjak veszteg, ha nem másért, akkor azért, mert örök hűséget fogadtam a feleségemnek (férjemnek). De mi van akkor, s ez szintén nem egy különösebben elképzelhetetlen fordulat, ha a lelkiismeret halk szavának és a kínzó testi vágynak ebbe a konfliktusába beleszólnak bizonyos félelmek: sürget ugyan a vágy, ahogy ilyenkor szokott, s a lelkiismeret hangját sem hallom tisztán (egyébként sem beszél soha hangosan), de közben ott motoszkál a fejemben, hogy mi lesz, ha az asszony (ember) megtudja. Figyeljük meg, hogy akaratunk itt már nem kettőbe, hanem háromba hasad: az egyik része a lelkiismeret, a másik a vágy, a harmadik pedig a félelem szavára hajlik. Ellentétben tehát azzal, amit Pál mond, távolról sem szükségszerű, hogy mindig a szellemi és az érzéki valamilyen konfliktusáról legyen szó, noha a keresztény tradíció valóban ebben a formában hagyományozta ránk ezt a konfliktust, olyanként, amelyben a szexualitás, s általában a testi vágyak rendszerint a bűnös oldalon kaptak helyet. De, amint a példa is mutatja, ugyanilyen konfliktus lehet a vágy és a félelem, azaz az érzéki és az érzéki között is, ráadásul úgy, hogy ebbe a lelkiismeret hangja alig szól bele.

 

De akár azt is elképzelhetjük, tovább bonyolítva a példát, hogy én, akiben ez a konfliktus zajlik, köztiszteletben álló ember vagyok, s attól is félek, hogy amennyiben a félrelépésem kitudódik, oda a jó hírem. Látszatra itt megint csak a félelemmel van dolgunk, csakhogy ez ugyanolyan könnyen lehet egyszerűen a hiúság is: mert adok arra, hogy mások mit gondolnak rólam, tetszeni akarok másoknak. És az is könnyen lehet, hogy ebből a konfliktusból, ami tehát már korántsem csupán az ész és a szenvedély, a szellemi és az érzéki, hanem a lelkiismeret, a vágy, a félelem és a hiúság konfliktusa, végül is az emberi hiúság fog kikerülni győztesen. Jean-Jacques Rousseau például, akinél aligha volt jobb ismerője az emberi lélek mindenféle sötét titkainak (már csak amiatt is, mert neki is megvoltak a sajátjai), meg volt győződve arról, hogy a hiúság és a képmutatás az emberi cselekvés leggyakoribb ösztönzője. Kétségkívül kedvére lett volna egy olyan helyzet (és teljességgel hihetőnek találta volna azt), amelyben valaki hiúságból cselekszi a jót (vagy éppen kerüli a rosszat).

 

Nyilván, ha akarnám se tudnám a morálfilozófia nagy kérdéseit néhány szóban megoldani, de nem is ez volt a célom. Mindazonáltal hadd tegyek a végén még egy észrevételt, egy olyat, amelyben többé-kevésbé biztos vagyok: hajlok ugyanis arra, hogy bármilyen döntés szülessen is az akaratnak ebből a belső meghasonlásából (akár az ész és a szenvedély, akár az „akarom, de nem tudom” konfliktusaként fogjuk fel azt), a döntés, amit hozunk, mindenképpen a mi döntésünk, azaz a saját akaratunk szabad döntése lesz. Ha például úgy döntök, hogy engedek a vágynak, akkor úgy döntöttem, és ennek a döntésnek a felelőssége alól nem abszolválhatom magam azzal, hogy csupán a vágynak engedtem. Az emberi cselekedet – minden emberi cselekedet – éppen azért szabad, mert a cselekedet kiindulópontját képező akarat autonóm: bármi, amit teszek, az én döntésem s az én felelősségem. Ha ez nem így lenne, akkor az egész igazságszolgáltatási rendszerünk (és az egész erkölcsi életünk) összeomolna, mert az emberek többé nem lennének felelősek a cselekedeteikért. (És itt szándékosan nem érintem a büntetőjogi felelősség pszichológiai kérdését.)

 

Bármennyire is meghasonlik tehát önmagában az akarat, bármennyit is viaskodik önmagával amíg a döntését megszüli, a cselekedetem, ami ebből a belső konfliktusból valahogyan kikászálódó, s az egységét újból megtaláló akarat döntéséből fakad, bármi is legyen az, szabad, és emiatt felelősséggel tartozom érte. Azt mondani ezek után, hogy cselekvés közben valamiféle vágy, kívánság vagy félelem vezérelt, hogy például azért cigarettáztam, mert kívántam, egyszerűen annyi, mint tagadni az akaratot, s annak szabadságát. Helyesen tehát: azért cigarettáztam, mert cigarettázni akartam, bár ettől még persze kívánhattam azt (és valószínűleg kívántam is). De a cselekedetem oka akkor is az akarat. – Készséggel elismerem persze, hogy ez az észrevétel, noha meghökkentően hangzik, tulajdonképpen banális, s emiatt konklúziónak soványka (ámbár nem is annak szántam). Csupán arra akartam emlékeztetni vele, hogy bár szeretnénk, s időről időre kísérletet is teszünk erre, alighanem képtelenek vagyunk elmenekülni a szabadságunk elől. Noha persze azt is ugyanilyen készségesen elismerem, hogy nem könnyű együtt élni sem vele.

 

De hát ki mondta, hogy az?