„Hogyan szublimálható a bánat”




 

 

Wirth Imre második kötete verseskönyv. Igaz, csak huszonnégy év után jelent meg az első nagysikerű, német nyelvre is lefordított prózakötete után. A huszonnégy év hallgatás sok mindent sejtet. Valaki nem tud, nem akar sietni. Valakinek a figyelme fennakad a részleteken, felfigyel az elrohanóban megbúvó esetlegességekre, hónapokig hallja, hogyan sír egyedül a bagoly a kertben, hallja a budin, hogyan koccan a szomszédban a lakat, az elfutó, a nincs, a semmi jeleit vizslatja, és megpróbál rájuk valami rémisztően jó kifejezést találni.

 

„Alagya” – ez lenne az elégia szavunk elég szerencsétlenül magyarosított, mára már kikopott formája. Mintha nem csak az alagya kifejezés, hanem az elégia mint költői műfaj és világlátás is kikopott volna költészetünkből. Ezért különös élmény ma elégiákat olvasni, a Wirth Imre által megújított formájában találkozni vele. Mert ezek az alagyák nem a költői szubjektivitás iszapos belsejében való tocsogás következményei, a versekben van valami Paul Celan vagy Nemes Nagy Ágnes tárgyiasságának pontos rettenetéből, miközben mégis egy tó vizére íródnak a sorok, az egymásba szövődő képek légies architektonikája pedig legtöbbször a melankólia irányába mutat.

 

Nem is gondolnánk, mennyi minden belefér egy ilyen kis kötetbe. Az élet hány metszete, csendülése: gyerekkor, szülők, barátságok, kapcsolatok, állatok, de tágulhat a pers­pektíva, és ekkor a történelem forradalmi változásainak banális esetlenségeire látunk rá, a Kis-Trianon kastélyban, vagy Martinovics Ignác vesztőhelyének közelében, miközben az otthontalanság római bérházak irányából előtörő kísértete bejárja Európát. És eközben Ady Endre-, Kosztolányi-, József Attila-, Pilinszky János-, Rilke- verssorok vagy azok kifacsart parafrázisai mint hulló hajszálak kandikálnak ki a versek laza szövetéből. Hiszen az is lehet, hogy Wirth Imre csupán Dsida Jenő Hulló hajszálak elégiája című versét tördelte fel egy kötetnyi verssé.

 

 

Wirth Imre: Ő volt a rejtélyes állat. Scolar Kiadó, Budapest, 2018.