Hómedve




László Hajnalka: Self-Distancing (Öntávolságtartás)

 

– Beszélnek valami Janiról, akinél hóban fürdenek a medvék. Nem hazugálok! Egy hete nézem a Facebookon! – súgja fülembe Medvés Jakab, akivel hét éven át járjuk együtt a vadont. A székely biztonsági őr újdonsült medveles-tulajra bukkanhatott.

 

– Vigyél el hozzá! – kérlel Medvés Jakab. Persze anélkül, hogy bármit ígérne cserébe. Megszokta, hogy pénzt nem kérek tőle, a benzin árát sem felezzük. Évek óta beül hetente háromszor a százhúsz kilójával az anyósülésemre, és be nem áll a szája. Érdekes, a medvelesben tud csendben maradni, most azonban áradozik: – Te, ez olyan kedves ember, azonnal válaszol Messengeren, a mobilt is egyből felveszi, s azt mondja, hogy nem kér pénzt, muszáj megkeressük! – Értem, Jakab, ő sem kér pénzt, én sem, tudsz élni, menjünk.

 

Medvés Jakab gyerekkorától él-hal a medvékért. Elmúlt ötven, de tele a szobája plüssmacikkal. Amikor lánya elolvasta a medvékről szóló könyvemben, hogy apja jobban szereti a barnabundásokat a családjánál, rám írt Messengeren Londonból: – Ez nem igaz! Megbántottad a családunkat! Össze-vissza állítottál mindenfélét édesapámról! Igenis minket szeret jobban, nem a medvéket! Kikérem magamnak! – Most, hogy újra vinnem kell Medvés Jakabot, miközben beszállunk az autóba, szóvá teszem neki lánya panaszát, és indulunk Janijához. – Na jó, elmondom, mi van… – hajtja le a fejét bűnbánóan. – Ne mondd vissza nekik… de a medvéket jobban…

 

Elmosolyodom. Indulunk. Állandóan meg tud győzni ezzel a medvemániájával. Nem tudom, kihez megyünk, csak megyünk. Jakab valósággal ujjong a lelkesedéstől Dömében, a medvésző terepjárómban: – Ó, te, Sándor, egyem a szíved, milyen aranyos vagy, hogy elviszel a Medvepásztorhoz! Megcsókolnálak, csak kár, hogy nem vagy baba, de nem baj, mutatok én majd neked babákat a mobilomon, csak érkezzünk meg! Olyanok, hogy ezeknek a ló is kivenné a kezükből a cukrot, értöd-e! Tulajdonképpen! – Ezzel az utóbbi szavával a legrosszabb kedvemben is megnevettet, mert tudom: fel akar vele zárkózni, hogy őt is műveltnek és okosnak lássák, mint az írókat és a költőket, akiket gyakran vittünk ki együtt a lesbe.

 

Elhagyjuk Homoródfürdőt, ahol az Ilona-völgyben éveken át fotóztuk és filmeztük a nagyvadakat. – Ez a Jani frankó fiú, hidd el nekem! – bizonygatja. – Ismered? – kérdem. Nem – feleli. Amikor látja, hogy erre felhúzom a szemöldököm vezetés közben, újra bizonygatni kezd: – Én a szűvemben bízok, bízzál te es, mer megbánod, ha megkérdőjelegelsz! – Jól van, Jakab, kinek a szívében bízzak, az enyémben vagy a tiedben? – Csinálj, amit akarsz, csak menjünk! – ugrál mellettem az ülésen. – Nyughass már, százhúsz vagy, billeg az autó! – szólok rá.

 

Ahogy elmarad mögöttünk Szentegyháza, megint hallgatom, amint újra és újra nekikezd: – Te, ezek a medvék Janinál úgy forognak a havon, mint a babák a rúd körül, értettöd-é? Két lábra állnak meg minden, pedig nem is csokizza be a fatörzseket! – Jakab, nem filmeztél még medvét, amint két lábra áll, vagy mi van? – De ezek nem úgy állnak, majd meglátod! – Jakab, tudtommal még te sem voltál ott, nem láttad őket! – De beledolgoztam-­forma magam a témába! Olyan képeket teszen ki a profiljára, hogy a fene eszen meg! Tulajdonképpen!

 

Magunk mögött hagyjuk Csíkszeredát, harminc perc a tusnádfürdői vonatállomás, ahol találkoznunk kell Janival. – Te, ez valódi Medvepásztor! – áradozik tovább Jakab. – Honnan tudod? – faggatom. – Így hívják! – emeli fel a mutatóujját sokatmondóan. Tovább kételkedem: – Ki hívja így? – Ne mind izélj, ez a neve és kész! Irigyled, mi? – Nem irigylem, csak gyanakszom, ugye nem baj? – Majd inadba száll a gyanakvásod, csak érjünk oda! Tulajdonképpen!

 

Behajtok a vonatállomás elé. Medvés Jakab kipattan az anyósülésről. Körbe futkorászik örömében az autó körül, mígnem megérkezik mellénk egy Toyota Landcruiser. Középmagas, barna arcú férfi száll ki belőle. Borostás arcán széles mosoly. – Medvepásztor – nyújt kezet. Gyanakvásom rögtön múlni kezd, mert a hangjában, megjelenésében semmi nagyképűség nincs, ellenkezőleg, természetes kedvességet, őszinte érdeklődést látok. Remélem, beszélni is fogok tudni vele (Jakab hagy majd szóhoz jutni). Egyelőre nem sikerül. – Jaj, de édes vagy, Medvepásztor, köszi, hogy jöhettünk, köszi, hogy fogadtál, el sem hiszem, hogy itt lehetünk, köszi, hogy nem kell fizessünk, köszi, köszi, köszi! Tulajdonképpen! – emelgeti szüntelenül apró kalapját Medvés Jakab, aki hatalmas termetével és fehér hajával ebben a pillanatban is szerethető gyerek marad. Medvepásztor int, hogy üljünk át az autójába. – Te ülj hátra, itt én vagyok a főnök, én intéztem Facebookon a kapcsolatot! – súgja nekem Jakab. – Érdekes, eddig fordítva volt – jegyzem meg, vállat vonok, és elfoglalom a hátsó ülést. Medvepásztor nem nagyon jut szóhoz, csendes mosollyal hallgatja Jakabot. Ahogy elérjük a Csomád-hegységet, a Szent Anna-tó felé vezető úton Jakab megjegyzi: – Suvasztottam nektek egy kis meggypálinkát! Vagyis főztem, na! Vagyis a szomszéd, na! Meglátjátok, holnap ágyba kéritek tőle a levest! – Tedd el, majd iszunk a lesben – kéri Medvepásztor.

 

Megérkezünk a legszebben felépített medvelesbe, amit valaha is láttam. – Máté Bencével, a természetfotóssal közösen építettük – mondja Medvepásztor, miközben kinyitja az ajtót, és azonnal pálinkával kínál minket, gyanútlan vendégeket. Megszagolom az italt, rögtön érzem, hogy nem játék, vissza is akarom utasítani, hogy vezetek, amikor megkérdi: – Tudod, hogy hívjátok ti, székelyek, azt, aki csak három pohár pálinkát iszik? – Válasz helyett kérdőn nézek rá. – Sofőr! – felel. Fogadom a koccintást – a másodikat, majd a harmadikat is. A hangulat tetőfokára hág, mindhárman mesélni szeretnénk, Medvepásztor közben inti, hogy psszt… – Mindjárt jön, csak még nem ittunk eleget! – Hát jól van, iszunk, addig iszunk, amíg jön. Kiisszuk a barlangjából! Közben sejteni kezdem, hogy vendéglátónk magyarországi, ettől még rokonszenvesebbé válik, és elfogadom magamban a nevét is. Kicsit olyan lehet itt az erdélyi havasokban, mint egy góbé csikós a Hortobágyon (senki sem érti, hogyan tud akkorát cserdíteni a karikással). Bátor ember lehet, aki hozzánk, székelyekhez jön Medvepásztornak… Ahogy erre gondolok, be is lép elénk az első medve. Nem sokkal utána a második, aztán a harmadik. A szemek a medveles ablakára szegeződnek. Jakab hangosan szitkozódik, amiért nem tudja idejében állványra tenni a kameráját. – Nem akarod a szemeddel nézni inkább és nem lencsén keresztül? – próbálom ugratni, mire durcásan felel: – Hallgass, mert te féjszbukolsz a medvés képeiddel, én a filmjeim egy életre elteszem! Hiába könyörög értük a Duna Tévé, oda nem adom. Csak a babák láthatják! Ők is csak néha! Tulajdonképpen! – Ezen már Medvepásztor is hangosan nevet, szerencsére szigeteli a hangokat a les. A medvék körbejárnak a hatalmas hóban. Néha felágaskodnak, ilyenkor Jakab felszisszen, én Jani arcát figyelem. Látom, öröm számára, hogy ma is előjöttek barnabundásai. Úgy ünnepel, mintha először látná őket. Említette, hogy harmadik éve van itt. Nem fásult bele, sőt. Most is előveszi a kis Lumix 300-át, és szorgalmasan exponál egymás után – két töltés között. Mert nagyon figyel, hogy újratöltse a poharainkat. Pálinkázunk és fotózunk, amíg sötét lesz. Utána is pálinkázunk. A végén már minden szép lesz, mindenkinek igaza van, csak szerre-szerre, és mindenki barát mindenkivel. Másnap egyvalamire emlékszem biztosan: Jakabnak igaza volt: Medvepásztor barnabundásai tényleg fürödtek a hóban.