Homo artificialis, avagy Ádám modern köntösben




 

                        „Hulló levelünk

                        Megújítja a tavasz.

                        Ti egyszer hulltok.”

Ádám

 

Mi különböztet meg minket, embereket más élőlényektől, vagy éppen a gépektől? Mi tesz igazán emberré, és hol húzódnak meg ezen emberség határai? Melyek az öntudat, az önállóság, az empirikus tájékozódás, illetve az érzelmi intelligencia határai? Mi a bűn és mi a bűnhődés? Ki érdemel megbocsátást, és ki vonható felelősségre? Mi történik, ha egy mesterséges gép legfőbb célja az emberi élet védelme, de közben az ember árt önmagának és környezetének a legtöbbet? Mikor és hogyan veszíti el az ember az irányítást teremtményei, s így önmaga felett? Ian ­McEwan regénye megszámlálhatatlanul sok morális, technológiai, politikai és társadalmi kérdést boncolgat, s egy igencsak szórakoztató történet köntösébe bújtatva olykor már kegyetlen módon szembesítő görbe tükröt tart a modern ember és annak mindennemű etikai magatartása elé.

 

A modern technológia világában keletkezett regény (2019) története 1982 Angliájának fiktív, alternatív történelmi-­politikai-­technológiai múltját, illetve annak eseményeit tárja fel a London déli részén élő Charlie perspektívájában. A Mi, gépek (Machines Like Me) határozottan disztópikus hangvételű, alapjaiban science fiction elemeket felvonultató története mintha egy „így is történhetett volna” alternatívát villantana fel, de közben a mesterséges ember folyton nyugtalanító jelenlétében az ember természetére vonatkozó kérdések legmélyére ás. A főszereplő-elbeszélő jellemét egyrészt antropológiai végzettsége, másrészt a technológia, a gépek, a mesterséges intelligencia iránti már-már megszállottságba áthajló, fáradhatatlan érdeklődése határozza meg: az ember- és a gépközpontú látásmódok, s az ezek alapján kialakított ítéletek hol egymásnak feszülnek, hol pedig jó együttműködést mutatnak.

 

A történet cselekménye önmagában hosszabb időt ölel fel, s leginkább az otthon tere dominál. Sok esetben a cselekmény dinamikája szinte a minimumon van, konyhai beszélgetések, séták követik egymást, azonban ezek jócskán tele vannak tűzdelve mozgalmasabb fordulatokkal, melyek szóban (Miranda vallomása, mely a regény közepén elhelyezve külön történetté válik az elbeszélés egységén belül, s nagyban meghatározza az ezt megelőző és követő történéseket is), vagy éppen cselekedetben, eseményekben (Ádám önállósulása, Colling fenyegetése, Salisbury-i látogatás) valósulnak meg. A regény témájához mérten a várhatónál kevesebb szereplőt vonultat fel: a szűk mikroközösség centrumában Charlie és Miranda, valamint mondhatni „közös projektjük”, Ádám áll. Hozzájuk kapcsolódó periférikusabb pozícióban jelenik meg Miranda apja, a lány múltjából felbukkanó Colling, illetve az alternatív valóságban még életben lévő Alan Turing. A tudós szerepeltetése igazán ötletes és kulcsfontosságú eleme a regénynek, eleve jelenléte jelzi leginkább, hogy egy fiktív, alternatív múltbéli valóságba láthatunk bele, s a történethez kapcsolódó technikai magyarázatokat, illetve a végső „tanulságot” is az ő szájába adja McEwan. A fiktív és valós elemek (főleg technológiai és tudományos szempontból) nagyon finoman illeszkednek egymáshoz, így az olvasó egy olyan világban érezheti magát, mely éppen csak ingázik a valóság illúziója és a (technológiai) realitás között: bár mindez csak fikció, mégis nagyon közel állunk a megvalósuláshoz.

 

Ami tulajdonképpen lenyűgöző, kellőképpen kellemetlen, valamelyest ijesztő, s mégis határtalanul kíváncsivá tesz, az nem más, mint az Ádám-jelenség, avagy a történet szerint Charlie-hoz tartozó Ádám, illetve együttvéve az Ádámok és Évák (összesen 25) kollektív sorsa. McEwan regénye az eddig megszokottól eltérőbb módon ragadja meg a MI kérdését. Egyrészt a mindennapok felől, a hétköznapi ember felől közelít, a mindennapok rutinja, apró-cseprő gondjai, valamint a nagyobb, életre szóló események és döntések (erőszak, bűn, csalás, gyermekvédelem és örökbefogadás, családalapítás) kereszttüzében ismerkedhetünk meg a mesterséges intelligencia közvetlen közelségével. Másrészt a szerző nagyon érzékenyen és pontosan domborítja ki az emberi tudat és a mesterséges gépi tudat, valamint létmód között húzódó, nem csupán technikai jellegű, hanem morális és egzisztenciális különbözőségeket. A regény képes új és egyedi köntösbe bújtatni a mesterséges intelligencia témakörét. A populáris irodalom legtöbb (természetesen nem kizáró jelleggel) science fiction műfajú kiadványától eltérően a felszíni szórakoztató fikció alatt erős lét- és világértelmezési, morális, tudományos, pszichológiai és társadalmi kérdések húzódnak meg.

 

McEwan prózája tagadhatatlanul jó, még annak ellenére is, hogy az elbeszélő számos olyan információt is közöl, melyek sok esetben érdektelenné válnak az olvasó számára: szinte mindegyik fejezet több oldalon keresztül ecseteli a múltbeli és jelenbeli politikai állapotokat a korabeli London és Anglia kontextusában, s bár a technológiai témájú ismertetések szorosabban kapcsolódnak a történethez, előbbiek unalmassá válnak, megszakítják a történet fonalát, kizökkentenek. Feltehetőleg a könnyebb kontextualizálását, az egységes kép kialakítását hivatottak segíteni a regény fiktív-alternatív világában, azonban ezek valahogyan mégsem tesznek hozzá semmilyen többletet a kialakítandó olvasathoz, sőt inkább zavarják az egységes befogadás élményét. Összességében ilyenkor támadhat bennünk egyfajta „ez most miért érdekes?” érzés.

 

A történet során alapvető kérdéssé válik Ádám létének jellege, hiszen „nyelvhasználatunk elárulja gyengeségünket: készek vagyunk összemosni a tárgyat és a személyt a kettő határán álló gép fogalmában.” Ádám érez, szeret, gondolkodik, megismer, haikukat költ, sőt szexuális aktusba lép, önállóvá válik és a beprogramozott leghomogénebb erkölcsi rendszer szerint dönt, majd cselekszik. Turing maga magyarázza el Charlie, s így az olvasó számára a lényeget: „A legerősebb hajtóerő ezekben a gépekben az, hogy önálló következtetéseket vonjanak le, és ezeknek megfelelően formálják önmagukat. Gyorsan megértik, amint nekünk is kellene, hogy a legnagyobb érték a tudatosság. Ezért hatástalanítják olyan hamar a leállítógombjukat. Ezután egy darabig reményteli, idealista eszméket hangoztatnak, de mi nem vesszük komolyan őket. […] A legjobb esetben ők vagy az utánuk következő nemzedékek tükröt tartanak elénk: így fejezik ki szorongásukat és döbbenetüket. Ismerős szörnyeteget látunk majd ebben a tükörben, a magunk tervezte lények friss tekintetével. Ez talán annyira megráz majd, hogy elszánjuk magunkat a cselekvésre. Ki tudja?”

 

McEwan regényének erős erkölcsi vonala egyrészt rámutat az emberek gyenge pontjaira és hibáira, másrészt Ádám (görbe) tükre mindeközben őszinte átélésre és latolgatásra sarkall. Szinte képtelenség úgy elmenni a felvetett problémák mellett, hogy ne gondolnánk bele azok súlyába, s hogy ne vennénk észre, hogy a némiképp egyoldalú emberi látásmódból kizökkenve olykor a stabilnak vélt viszonyok és határok jelentős mértékben átrendeződnek. A 20. század félresikerült Genezise ez, ahol az istenemberek kígyók módjára tömködik le almáikat újonnan teremtett Ádámjaik és Éváik torkán, s az öntudatra ébredő „teremtmények” létük megélhetetlenségét felismerve végső kapálózásukban még feltárják a kívül vonzó alma rothadó belsejét. Így az istent játszó humán teremtmény legalapvetőbb hibáira a saját Ádámjai és Évái mutatnak rá: a hazugságra eleve képtelen intelligens tudatú gép szimmetrikus igazságérzete összeegyeztethetetlen az emberekével, s bár Ádámunk vesztét ez okozta, a regény mégis nyitva hagyja, s közben sejteti, hogy mindezen végsősoron maga az ember veszít igazán.

 

 

Ian McEwan: Mi, gépek. Fordította Lukács Laura. Scolar Kiadó, Budapest, 2020.