Homokkal teli bőrönd. Koffer voll Sand (Regényrészlet)




Mátyás László: Restauráció

 

Amikor újra az autópályán voltak és Bernd Burger lánya a kocsi hátsó ülésén elaludt, Bernd Burger elmagyarázta a feleségének, hogy ez az őrültséggel való versenyfutás a múltba a hontalanok szindrómája. Hol eszeveszetten, hol megfontoltan átrohannak egy sor életstáción, mások átugorják azokat; a balsors nem válhat hazává – győzködik magukat. De miért is ne? – kérdem én. És valamikor megérkeznek a gyermekkorba. Ez egyfajta végállomása a hosszú, hosszú hazakeresésnek. A haza a körtefa és alatta az asztal, melyre a körték ősszel potyogtak, a haza a kutya, mellyel az embernek alig volt kedve játszani, a haza a folyó, melyen csónakok úsztak, s senki nem tudta, hova, a pletykák, a versek, melyeket kívülről meg kellett tanulni, a haza a helyi nyelvjárás, a nagymama, aki folyton kenyeret sütött, a sok halott, akiket sírba hordtak, a haza a fabudi, melyen a heréket ellepte a hó, ha lőttek vagy bombáztak, a haza sóvárgás a biciklire, a hazára vagy az első cigarettára, melyet valaha kukoricacsuhéból sodort s elszívott, a hazát jelentették a nádban heverő véres vattacsomók, melyek láttán az ember elpirult, az Istenhez címzett imák, hogy az édesapát, akit a gyermek nem ismert, ne hurcolják el, és a haza az üveggolyók is, melyekből üveggolyó-sütemény készültek, amit nem lehetett megenni, bármennyire is éhes volt, a haza a pap, aki a fél külvárost teherbe ejtette, a haza a sorompó nélküli vasúti átjáró egy kanyarban, ahol a vonatok újra és újra magukkal ragadták a lovas szekeret, a haza a gyönyörű látvány, mely akkor tárult fel, amikor a lány örömében megfordult és láthatóvá vált a feneke, a hazát jelentették a viharok, melyek egyesekben pokoli félelmet keltettek, a haza a kíváncsiság volt, oly hatalmas, hogy az már fájt, a haza a szomszéd kertje, ahonnan paradicsomot lehetett lopni, a haza a pince, ahova titokban, a kitört ablakon át be lehetett mászni, és ott mindenféle régi, csodás üveget felfedezni, melyek hatalmas mennyiségben hevertek, annyira céltalanul, hogy egész egyszerűen lenyűgözte az embert, a haza ama kívánság, hogy ha az élet elegendő rá, az összes üveget telepisálhassa, a hazát jelentették a vonatok, melyek nem álltak meg, csak sípoltak, a haza az orgona volt, melyet bár folyton javítottak, sosem működött, a haza a vajaskenyér, melyet mindig le kellett adni Kubschinak az iskola klozettjén, az ellenségeivel való kiegyezésképpen, s ennek fejében csak olykor-olykor látták el a baját.

 

– Te, Bernd – mondta Bernd Burger felesége, aki, bár meglehetősen unta, azért figyelmesen végighallgatta férje beszédét –, azt hiszem, már Bázel közelében járunk, bár Münchenbe indultunk.

 

– Melitta – válaszolta Bernd Burger –, biztos vagy abban, hogy nem Danzig előtt vagyunk egy kevéssel?

 

– Elnézést, Bernd, de nem Bázel, hanem Bern előtt.

 

– Hát ez csodálatos.

 

– És akkor most mit csináljak?

 

– Menj csak tovább.

 

– Merre?

 

– Nekem aztán mindegy.

 

– De jobbra térjek vagy balra?

 

– Hisz nem is tudsz balra térni, csak jobbra: autópályán vagyunk.

 

– Ez igaz.

 

– Hát akkor…

 

– Na de merre menjek tovább?

 

– Menj Velencébe vagy Marseille-be, csak azt mondd meg nekem, Melitta, hogy a francba kerültünk mi Svájcba a mi hontalan-útlevelünkkel?

 

– Egész egyszerűen eltévedtünk, Bernd.

 

– Világos, de én most egyébre gondoltam. Hogy nem vettek minket őrizetbe a svájci határon vagy hogy nem térítettek vissza, habár, Melitta, igazad van, hova is téríthettek volna minket vissza a hontalan-útlevelünkkel, no de legalább nem kellett volna beengedniük minket Svájcba.

 

– Tán elfelejtetted, Bernd, hogy német rendszámú német kocsink van, melyet még kilencvenegyben vásároltál Mannheimban?

 

– Á, vagy úgy, erről megfeledkeztem.

 

– Akkor hát felejtsd el ezt az egészet, Bernd, a határőrök és vámosok amúgy is olyan kedvetlenek és unottak, mint a román posta alkalmazottai, de mondd csak, hova is utazunk mi most?

 

– Miért kellene ezt nekem eldöntenem, Melitta – felelte Bernd Burger. – Az emlékek – folytatta – nem bizonyítékok, a gyermekkor pedig, legjobb esetben, olyanfajta boldogság, melyet az ember amúgy sem fog fel, és ezért nem lehet a gyermekkor a haza. A boldogságnak mindig van valami köze a naivitáshoz, egy olyanfajta naivitáshoz, mely semmit nem tud felfogni, legkevésbé önmagát. A gyermekkor hazája tehát a tudatlanság hazája.

 

– Bernd, nekünk Münchenbe kell mennünk, majd Hammban a menekültotthonban bejelentkeznünk.

 

– Mégis minek?

 

– Mert nem utazhatunk a végtelenségig a hontalan-útlevelünkkel.

 

– És miért nem?

 

– Mert mégiscsak szükségünk van valamikor egy identitásra.

 

– Hogy a gyermek nem fogja fel – mondta Bernd Burger –, az érthető, és minden felnőttben ott él még a gyermek, aki egyre öregebbé válik, no de az emigránsoknál ez fordítva működik, a bennük lévő gyermek egyre fiatalabb lesz, a gyermek legendákat sző, újra és újra, melyekből a felnőtt mítoszokat kreál, melyekbe aztán megpróbál kapaszkodni. Valószínűleg nem is menne ez az egész mítoszok nélkül. És minden mítosz alapjában véve abból a szükségletből születik, hogy a valóságot szembeállítsuk a valóságról való képzettel, mítoszok akkor születnek, amikor az ember a szakadék szélén áll, melybe viszont nem akar belezuhanni, és akkor jön ez a dolog a gyermekkorral.

 

– Apa – szólalt meg Bernd Burger lánya, aki most ébredt fel –, te még mindig a gyermekkornál tartasz, de én éhes vagyok és álmos, nézd, ott egy kijárat, mely Interlaken felé visz.

 

– Interlaken – ám legyen.

 

– De hiszen mi nem is ismerjük Interlakent, és Interlakenben sincs senki, aki minket ismerne – felelte Bernd Burger felesége.

 

– Annál jobb – vágta rá Bernd Burger.

 

Bernd Burger bement egy vendéglőbe és énekelni kezdett, o mică păsărea cânta, ce pula mea, ce pula mea, természetesen egy kicsit megnémetesítve a dalt, és persze svájci akcentussal, amivel azonnal általános rokonszenvet vívott ki magának.

 

 

A vendéglő első emeletén egy ízlésesen berendezett erkély díszelgett. Meghitt, de giccsesnek nem nevezhető légkört árasztott, és ez az erkély nagyszerű kilátást biztosított a táj szűkösségére és tágasságára. Bernd Burger egy darabig lenyűgözve bámulta a lenti város tarka nyüzsgését, ám hirtelen mintha minden megszokottá vált volna, a szoruló ajtó, a nem megfelelően szigetelt zuhanyzófülke, a bánat és az öröm erkölcse, a szemétszállítás, a köhögési inger, a pillantás az ismert tárgyakra és jelekre, az utcára, az ismerős káoszra, melynek már csak az volt a vágya, hogy reprodukálja és hatványozza magát, és a fényben fölvillant egy piros: a bor, a függöny, a szocializmus, az őszi levelek, a kandallóban parázsló fahasábok színe, mely mindent elnyel, ami említésre méltó vagy nem említésre méltó, és este lett, a fény lemeztelenítette magát, és Bernd Burger arra gondolt, hogy már a legkisebb meglepetés is katasztrófát szülhet, akárcsak a mindentudás.

 

Bernd Burger felesége és lánya tengeri gyümölcsöket rendelt, és mert ők megkívánták a tengeri gyümölcsöket, Bernd Burgernek elment az étvágya.

 

– Apa, és akkor te semmit sem eszel? – kérdezte Bernd Burger lánya.

 

– Nem.

 

– És miért nem?

 

– Mert elment az étvágyam.

 

– Hogyhogy?

 

– A tengeri gyümölcsök, akárcsak a sütemények, az élve boncolt békára emlékeztetnek.

 

– De apa, ne túlozz már megint, hol van itt az összefüggés?

 

– Tudod, Astrid, vannak olyan pillanatok, amikor az ember olyan dolgokat hoz összefüggésbe, amelyek között egyébként semmilyen összefüggés nincs. Ezért nem bírom elviselni a négy- vagy öt- vagy hatágú gyertyatartókat sem, mert azok a kerítésre emlékeztetnek, és a kerítések minden olyasmire emlékeztetnek, ami tiltott volt, tehát igenis vannak összefüggések, csak nem tudom őket megmagyarázni, mert olyan furák, egyszerűen csak elterpeszkednek rajtam, fittyet hányva rám.

Bernd Burger eszébe jutott hülye Ilse, aki biológiaórán békát boncolt, hogy a diákjainak megmutassa, miként dobog egy szív. Egyes diákok nem akartak részt venni a kísérleten, ám hülye Ilse megfenyegette őket, hogy lehúzza a magaviseleti jegyüket és megbuktatja őket biológiából. Bernd Burger e demonstráció alatt rosszul lett és elhányta magát. Hülye Ilse megvetően kinevette és csak ennyit mondott, Bernd, milyen férfi vagy te. A forradalom után, egy osztálytalálkozón Bernd Burger felemlítette ezt hülye Ilsének, és hülye Ilse nyilvánosan, az összes jelenlévő előtt bocsánatot kért. Azt mondta, sajnálja, és soha többé nem csinál ilyesmit. Ám Bernd Burger egyáltalán nem volt meggyőződve őszinteségéről, de még csak bűntudatáról sem, hanem tudta, hogy most már csak azért nem végezné el ezt a kísérletet, mert a diktatúra lecsengett, és immár nincs hatalma a diákokat arra rávenni, hogy végignézzenek egy kísérletet, mely alatt ő a cinizmustól ragyog.

 

 

***

 

Reggel az erkélyen Bernd Burgernek az volt az érzése, hogy mindent, amit tett, a mértéktelen düh vezette a jobb kezébe, mely úgy reszketett a bizalomtól, hogy egyszerűen védtelen volt, főleg a mai napon, amikor a jobb kezét átvezette a balon, ugyanis nyitott ajtók napja volt, melyen a szélek a középpont felé nyomultak, mintha ott több mindent lehetne észlelni, mint a széleken. Bernd Burger narancsot akart hámozni, ám a narancs kiesett a kezéből, és a keze arra gondolt, hála Istennek, hogy a narancs senkit nem vert agyon.

Bernd Burger meg akart szabadulni a keze látványától, és felpillantott a hegyekre. Mindennél jobban szerette a hegyeket. Egy barátja, akit Ion Ioannak hívtak, azt mesélte neki, hogy ő utálja a hegyeket, mert elzárja a tekintetet, ő a tengert szereti, ott aztán jó messzire lehet látni. Bernd Burger megkérdezte, és mégis milyen messzire, egészen a semmiig, felelte Ioan, mire ő azt mondta, igen, de ha egy hegycsúcson állsz, akkor még tovább látsz, még a semmin túl is.

Miért okoz, gondolkodott Bernd Burger, a beporzás kapuzárási pánikot, hisz az összefüggések nem az elutazás beteges vágyában rejlenek, még csak nem is a megérkezés rögeszméjében, amit nézel, megváltozik, átalakul az által, amit megpillantasz akkor, ha valamihez megérkezel, és az által is, amit akkor látsz, amikor mész vagy megfordulsz, és ez olyannyira hangtalanul történik, olyan akaratlanul, minden erkölcsön túl, és miért van ez, valahányszor a beporzás beáll, az elutazás eme beteges vágya és a megérkezés eme rögeszméje?

Harangok zúgtak, melyek a magasságokat megfosztották mélységüktől, mintha azt hirdették volna, hogy a kék a vágy színe és a vágytól való megfosztás színe, a kelet–nyugati miskulancia oldalára épített erkélyről eléd tárul a kilátás, és ez a miskulancia szó csupán azzal a képzettel írható körül, hogy te az önmagad hasonmása vagy, aki megrészegül attól az időtől, amikor még eredeti voltál, valamiféle könnyedség vegyült e harangok tragikumába, mely az értelmet viszonylagossá tette, melyben hinni kellett, és ilyenképp élhetőbbekké váltak.

Szél kerekedett és villámlott, és Bernd Burger Rahmanyinovot tett fel és verejtékezni kezdett, és azon vette észre magát, hogy a levegőben hadonászik, mintha értelmetlen döntéseket próbálna kivédeni, és az a látszat, hogy én itt az erkélyen ülök, gondolta Bernd Burger, higgadtságot szül, amivel az egyik láb egyik irányban, a másik láb a vele ellentétes irányban van úton, olyan okokból, melyeknek semmi közük hozzám.

 

Bernd Burger átsétált a városon. Női bugyit vegyenek, női bugyit vegyenek, üvöltötte egy férfi, aki úgy nézett ki, mint aki a világ összes fáját kicsavarta, és semmi egyebe nem maradt volna a csalódás nyomán, mint női bugyikat kínálgatni. Női bugyit vegyenek, üvöltötte, és Bernd Burgernek úgy tűnt, mintha nem meggyőződésből üvöltözne, hanem kétségbeesésében, és beráncigálta ­Bernd Burgert egy üzletbe. És most ott állt ­Bernd Burger, és hirtelen fájni kezdett a bal, műtött lába, és megrémült annak gondolatától, hogy a Securitate egyszer s mindenkorra beépíttetett egy mikrofont a lábába, ámde Bernd Burger rögtön le is higgadt, mihelyt megpillantott egy halom plakátot, melyek női bugyikat reklámoztak. A plakátokon furcsa szöveg állt: Kemény az eberswaldi kolbász, kemények a svájci Alpok, kemények az amerikai italok, kemény a német életkedv, ám egy farok sem oly kemény, mint az élet, tégy hát te is valamit érte, szépítsd női bugyikkal, a rock ’n’ roll is kemény, vegyenek hát kemény női bugyikat.

Egy elárusítónő udvariasan, sőt szívélyesen vagy még inkább gyöngéden fogadta Bernd Burgert: rövid ruhácskáján alul-felül lehúzta a cipzárt, és olyan női bugyikat mutatott neki, melyek valóban mindent felülmúltak, és akkor a hölgy megkérdezte Bernd Burgert, hogy adhat-e neki tanácsot, mire Bernd Burger azt felelte, hogy itt állok egy teremben, mely kissé görbe, amióta Einstein relativizálta.

Az elárusítónő kacagott, ön valószerűtlenül rokonszenves, ritkán vannak ilyen stílusosan perverz vevőink, és mégis mi felelne meg az ön ízlésének?

– Egy erdélyi bugyi.

– Egy micsoda?

– Egy erdélyi bugyi.

– Egy erdélyi bugyi?

– Igen.

– Nem ismerek ilyet, mégis hogy kell kinéznie?

– Egész egyszerűen csak hét madzagból áll, mindegyik leheletvékony, mint a pókháló szálai, melyeken egykor hét vár függött, amik eltűntek, mert mindenki abban bízott, hogy erős várunk nékünk az Isten.

– Riói bugyira gondolt?

– Nem, nem arra.

– Kérem, várjon egy pillanatot, idehívom a főnököt, hátha ő tudja, mire gondolt.

Bernd Burger visszament a szállodába, és mivel a felesége és a lánya még aludt, kiült az erkélyre és arra gondolt: Nem mintha Max Frisch azon kérdése, hogy vajon Bertolt Brecht nem azért forrasztatta-e be magát acélkoporsóba, hogy ne kelljen feltámadnia, nem lenne jogos. De talán egy másik, precíz kérdésnek is kellett volna ezt követnie: miért nem akart Brecht feltámadni? Ebből pedig egy egész sor feltételezés adódott volna, mint: tán úgy gondolta, hogy jobb a túlvilágon? Igazságtalanul bántunk volna vele, és ha igen, miben? Vajon ő, aki mindig is nyugtalan volt, a végén titokban megszerette volna a nyugalmat? Nem akarta volna a mi bonyolult logikánkat fejre állítani az ő egyszerű eszével? Avagy félt utánajárni, hogy végül betartottuk-e a javaslatait? El akarta volna kerülni, hogy megtudja, mi lett az életművéből? Vagy nem akarta volna önmaga kevésbé hű másolatait megkoszorúzni? Tán azt hitte, hogy beszüntetjük a dohányzást? A kétségbeesés, a megbékélés avagy a legnagyobb megelégedettség és végleges beteljesedés aktusa volt-e? Azon elv alapján ítélkezett-e, hogy amit el kellett mondani, megtettem, a többi már türelem? Tudott-e olyasmit, amit mi sosem fogunk megtudni? Ilyen sok kérdés, ilyen kevés felelet.

Bernd Burger lánya ugrálva érkezett az erkélyre, örömujjongva. – Apa – mondta, gyönyörű kék az ég, miért vagy mégis szomorú?

– Pontosan azért, mert ilyen kék az ég.

– Apa, te mindig szomorú vagy.

Bernd Burger lánya felköltötte Bernd Burger feleségét. Lezuhanyoztak, felfrissültek, majd együtt levonultak a reggelizőhelyiségbe, ahol néhány asztalon kis nemzetiszínű zászlócskák lengedeztek. Mihelyt Bernd Burger megpillantotta a zászlócskákat, kijelentette:

– Itt nem tudunk reggelizni.

– És mégis miért nem? – kérdezte a felesége.

– Mert folyton nemzeti himnuszok fognak felcsendülni, és minden egyes alkalommal fel kell majd állnunk, és hogy tudunk akkor reggelizni, ha folyton fel kell állnunk. Én, ha eszem, nyugodtan szeretnék enni és nem nemzeti himnuszokat hallgatni és ilyenkor folyton fölállni.

– De nem kell fölállnunk.

– Akkor majd ellátják a bajunkat.

– Jó, hát akkor időnként felállhatunk egyik-másik himnusznál.

– Ha már egy himnusznál felállunk, akkor minden egyes himnusznál fel kell állnunk, különben kitör a balhé.

– És akkor most mit csinálunk?

– Bevásárolunk és behúzunk egy útszéli parkolóba, ahol normális asztaloknál nyugodtan tudunk reggelizni, mert azokon a normális asztalokon nem állnak majd nemzetiszínű zászlócskák, és míg reggelizünk, nem fognak nemzeti himnuszok sem felcsendülni, melyek hallatán folyton fel kellene állnunk.

– És merre indulunk onnan?

– Lago Maggioréba. – Bernd Burger maga is elcsodálkozott, hogy miért épp ezt mondta, de ha már ezt a célt adta meg, ragaszkodott ahhoz, hogy Lago Maggioréba menjenek.

– De nekünk Hammba kell megérkeznünk – jegyezte meg Bernd Burger felesége aggódva.

– Élvezd még ezt a hontalanságot, ez a boldogság még tíz napig, legfeljebb két hétig tart, míg elfogy a pénzünk.

– Ez a boldogság, amiről beszélsz, megrémiszt engem, tudni szeretném végre, mégis meddig tart.

– Most tehát elmegyünk Lago Maggioréba. Igencsak aggaszt a tudásszomjad. Hisz mégsem jelenthet az boldogságot, ha az ember valamiről tudja, hogy végleges, te jó Isten, mennyire deprimáló ez! Nézd csak, Melitta, Tessint, ezt a gyönyörű tájat, ma egészen más, mint tegnap volt. Tegnapról mára teljesen megváltozott, mert a gondolataink és tapasztalataink és emlékeink megváltoztatják, ez pedig egy olyanfajta boldogság, amit csak mi adhatunk a tájnak. Tudod, a dühnek köze van a kérkedéshez, hogy mindent jobban akarunk tudni, a csalódáshoz, hogy még van valami a tudatban, ami ellen a dolgok tiltakoznak, és akkor tör elő a düh és tönkreteszi a dolgokat. A düh csak nagyzási hóbortot szül. Meg kell tanulnunk a csalódással civilizáltan bánni, és akkor nem torzítanánk el a dolgokat merő gyűlöletből, jót tenne nekünk egy kis tolerancia. Nem torzítanánk olyan nagyon el a dolgokat, mert másként mutatkoznak meg számunkra, mint azt tőlük elvártuk volna. Olyannak kellene a dolgokat elfogadnunk, amilyenek, és többet gondolkodni azokon a dolgokon, amelyek ugyan nincsenek, de amelyekre szükségünk van. Talán ki is találhatnánk őket, és akkor azt, ami van, nem torzítanánk, és nem tennénk tönkre annyira, no de lehetséges, hogy szűkölködünk fantáziában, és ezért akarjuk megváltoztatni azt, ami megváltoztathatatlan. Újra és újra a fantáziátlanságunk nyomorúsága az, ami a bosszúvágyat engedi bennünk feltörni, amiért a dolgok olyanok, amilyenek, és mi semmi egyebet nem tudunk tenni.

– Igazad van, mondta Bernd Burger felesége, de most már kérlek, hagyd abba, az autópályára kell koncentrálnom. És mégis miért megyünk most Lago Maggioréba?

– Talán ott majd megvilágosodom – felelte Bernd Burger hárító, gonoszan diadalmaskodó hangon, amit azonnal meg is bánt, és újból megcsókolta felesége kormányon nyugvó kezét. – Addig – mondta Bernd Burger –, míg a pénzünk kitart, a Hamm-mal ellentétes irányba megyünk, mert oda így is, úgy is túl korán érkeznénk, függetlenül attól, hogy mikor érkezünk.

 

 

Szenkovics Enikő fordítása