Horváth Eve versei




Gagyi Botond: Hysteria

 

rend

 

 

érdekes előadáson ülök, fakultatív

tábor tagjaként, este hét, egy

közgazdászból bencés szerzetessé

lett alumnust hallgatok, aszketikus

és elvonulásra egyre hajlamosabb

lényem talán irigyli is, én éppen

kifelé a vizsgákból, egy kapcsolatból,

egy városból, elmélyülten figyelek,

szép ember, velem egykorú, fényes –

hirtelen valami kihagy, félreverődik,

majd bömböl a mellkasomban, zúg

a fülem, úszik az atya, tátog, csúszok

bele a székbe, na most mi lesz, anyám,

lélegezz, lélekjelenlét, még jó, hogy

itt van a pap, csillapodom, de más

vagyok, ködben tapogatózom, akár

a vak, tehetetlenül, ez a test nem

is enyém, mérem a pulzusomat, jön

a lift, felmegyek szállásomra, kinézek,

szemben a templom, egyedül istené

a dicsőség, elterülök az ágyon, még

másnap is úgy érzem magam, mint

akit áttörtek valamin, és megteszem

fogadalmam: csatlakozom a rendhez.

 

 

teraszversek

 

 

1.

 

 

csak a nap hozza helyre a szélütögette világot

letört ágak csonthalmain madarak szotyoláznak

takaros háztáji biomagányok kukucskálnak az ablakon

kocsonya remeg a kamrában és a pókok szertefutnak

mikor kisöprik a telet a hajnalkötényes asszonyok

penészes falak csendjéből feldohognak a tárgyak

minden képtelenség valóságos látvánnyá növekszik

az elszontyolodott konty kibomlik – farsangi báj ez;

avagy „beöltözés a levetkezésbe” plasztikus árnyékvetés-

forgó (kafkabál) a veranda titokzatosan sejteti hogy lesz

feltámadás ahogy a kőlap mintáira fodrozódva kiülnek

a felhőgyerekek miközben bújócskáznak a nappal

 

 

2.

 

 

a szerelem aritmia

kihagyás

élettere elköti a figyelmet

kisajátít és eltulajdonít

nem hall semmit

a dobbanástól pulzusa kirohanások

félreverések irracionális

tünetegyüttese megnyíló

föld mintha mennyzene

– decrescendo

 

 

3.

 

 

végelgyengül a tél

lassan az utolsó mínusz

is kinullázódik

vigasztaló a deal

hogy újra nő a fű

 

 

4.

 

 

ülök a teraszon, lehunyom

szemem, belül a napfény

pontja, cikázik fel és alá,

napi két óra kintlét,

terápiás céllal – már

lankadnak a hóvirágok,

egy fakopáncs beköszön,

különben cinkék, általános

madárzsivaj, mint iskolában

menza után, ledobott

hátizsákok a napok, zsemléből

kilógó parizer, akár egy

emotikon, készül az aranyeső,

hát kell ennél több szerelem?

 

 

égből pottyant labdák

 

 

nyáron kivittük a kertbe a szétnyitható konyha-

asztalt, szúnyogháló-sávot kapcsoztam rá

ruhacsipesszel, így pingpongoztunk. engem

elkapott a röhögőgörcs, ahogy eszembe jutottak

a nevelőapám grimaszai, amikor részegen játszott.

isten nyugosztalja, a mennyei fröccsbárban csuklik.

de legutóbb brixtonban ütöttem én is el így az

időt a csontütőkkel, a borítás rég lefoszlott róluk,

mindig volt instant kávé a community trustban,

ahová többek között netezni jártunk. a pingpong-

labda kaucsukszaga azonban a gyerekkort töri

fel, mint egy tojás, ülök a következő játékra várva.

mit pattog maga? szól rá anyámra egy hapsi a hetes

buszon, félek, hogy leüti, a végállomáson pedig

egy cigányasszony üvölt: ne bámulj, te vak genyó!

persze, napszemüvegben vagyunk, cipekedünk

haza a teszkóból, akkor még megvolt a pesti lakás,

a zuglói panelhalomban. aztán egy fonák kontra,

majd a tenyeres pörgetés kipenderített minket,

matt fehér labdacsokat, szétgurultunk, agyon-

tapostak, behorpadtunk itt-ott, de szerváltunk egy

vidéki házat, s most ömlik a könnyem a nevetéstől,

rázkódik a lapockám, ráborulok a kútra, istenem,

micsoda ejtés!

 

 

Horváth Eve 1984-ben született Nagykanizsán. Jelenleg Dunavecsén él. Megjelent kötete: Konzol (Mersz Könyvek, 2019.)