Huzuni




„…Tudod, Athanasziosz, mostanában ontom magamból a közhelyeket, miszerint úgy kell élni, mintha minden nap az utolsó volna, írni, mintha soha többet, szeretni, mintha először, utoljára, és élvezni kell a létezés minden észlelhető percét, hisz oly keveset érzékelünk mindenből, félelmetes, és néha még azt a keveset sem tudjuk elviselni…”

 

Alois Athanaszioszhoz írott harmadik leveléből.

 

Néruka esténként izzadtan érkezett, fürdött, majd kivitte Aloist a ház elé. Körülöttük buja erdő susogott, füvek hajladoztak a szélben, olyan volt minden, mint az Édenkert ábrázolása egy szentimentális festő vásznán, aki éppen beteljesült pillanatait élte az alkotás alatt, és bárgyú boldogsága rózsaszínű felhőket festett az égre. Már a sokadik napja eme idilli tájon laktak Nérukával, aki ki tudja, hogyan tett szert erre a házra, mint ahogy arról sem tudott semmit Alois, hogy hová tűnik el egész napra, mert csak éjszakára került elő, cipelve mindig valamit a fején, mint valami nő. Néruka kosara, mint a Grimm-mesék, furcsa, néha félelmetesnek tűnő dolgokat tartalmazott.

 

Néruka, legalábbis Alois így sejtette, amolyan igazi vagány, szélhámos is, meg jótékony segítő, nagyvárosi jampec, aki minden titkos szálat ismer, amely embertől emberig vezet, de a vadonban sem esik kétségbe, és a sivatagot is, akárcsak a tulajdon tenyerét… Néruka ezekre a felvetésekre nem mondott semmit, csak a rádióját babrálta, amit ide is magával hozott.

 

Az indulás meglehetősen drámai volt a Mocsárból. A félmeztelen Néruka megállt ama nevezetes ajtótokban, amely valamikor egy márványlépcsőt koronázott, és dörgő hangon felszólította Aloist, hogy öltözzön, csomagoljon, azonnal. Ki kell ürítenünk a terepet – harsogta pontosan úgy, ahogy azokban a filmekben hallotta, melyeket a városi mozik mutatnak. Alois a hóna alá kapta a marabut, és egy miniatűr szütyőt szorított magához, amiben csak ő tudta, mit tart, mert soha meg nem vált tőle, éjszaka is meztelen hasáig lógott, és általában fogta. Endi Boo háza előtt, melyet már mindenki nyumba ya mambonak nevezett, amely az elmegyógyintézet dallamosabb és szebbik neve, egy ósdi favágógép állt, és betegecskén sisteregve fekete füstöt okádott. Alois egy szót sem szólt, és megtiltotta magának, hogy arra gondoljon, ezen a járművön lehetetlen elmenekülni, bár közlekedni kétségen kívül lehetne vele, fáradt teknősbékák kitartó araszolásával is el lehet jutni valahonnan valahová, még csak akarni sem kell, csupán lépegetni, az adott esetben szörcsögve kecmeregni.

 

Néruka nagyobb batyut kötözött fel a gépre, majd idegesen penderítette be Szívós Múmiát a házba, akit a jelek szerint ennek őrzésére felbérelt. A Múmia vidáman integetett Aloisnak valamivel, ami leginkább egy csokornyi cirokra hasonlított, és azt kiabálta, hogy minél előbb gyógyuljon meg, és hogy jó utazást kíván, mire Néruka rácsapta az ajtót, és felpattant a régi fazékba, ami most a vezetői ülés funkcióját látta el. Oldalát egy helyen belapították és kissé széthúzták. Alois ki tudja, honnan egy apró kendőt húzott elő, és átnyújtotta Nérukának azzal, hogy bélelje ki vele az ülését. Néruka pár pillanatig figyelmesen vizsgálta a zsebkendőnyi rongydarabot, majd megtörölte vele a homlokát, és eldugta, ki tudja, hová, hiszen most is, mint mindig, majdnem meztelen volt. A meztelenségtől csupán egy izgalmas vászondarab választotta el, amelyet többféleképpen csavart fel magára, annak függvényében, hogy éppen hová indult. Mivel erről sohasem számolt be, Alois Néruka rongycsavarási módszereit kezdte tanulmányozni, és néha elhamarkodott következtetést vont le arra vonatkozóan, hogy a csűrés-csavarás aznap éppen hová vezet.

 

A szomszédság kigyűlt a favágógép vérszegény göcögésére, de semmit sem szóltak, csak kalácsba font karokkal álltak és nézték őket, amint lassan kievickélnek az országút felé. Alois nem kérdezte, merre mennek, és csak a sokadik napon jött rá, hogy a hegyekbe minden bizonnyal, mert azokon túl biztos nem jutnának, pontosabban ő nem jutna túl, sőt, favágógép híján sehova sem jutna. Ám kiderült, hogy még ennél is izgalmasabb utazás vár rá, és az izgalmasság bőven kárpótólja őt azért a tényért, hogy simán el is patkolhat útközben, hisz állapota pocsék, de a kedélye éppenséggel jó.

 

A hegyek aljában egy valószerűtlenül kellemes klímájú és már-már buja növényzetű falucskában Néruka egy öszvérkancát vételezett, és mivel áron felül fizetett érte, korábbi gazdája ajándékba adott egy rózsaszínű nyakörvet, amely az idők hajnalán egy sex shopban tündökölhetett, majd valakinek a karcsú nyakán, ám most a marabura került, aki büszkén viselte, mint valami lecsúszott koronát. Emígy felékesítve peckesen sétált a menet után, majd időnként hosszabb sétarepülésekre távozott. Alois féloldalt ült az öszvéren, akit Euláliának nevezett amiatt, hogy az öszvér egész úton magyarázott valamit, mekegés, nyerítés, szitkozódás és dohányos tüdő zihálásának egyvelegét produkálva. Néha rúgott is, csak úgy a levegőbe, mintha valamilyen izomgörcs-kioldó gyakorlatokat végezne. Néruka, a közismert állatbarát egy apró ösztökkel bírta jobb belátásra Euláliát, aki a meredekebb kaptatók előtt elvesztette hitét, és azon tűnődött, hogy legelészve heverészni a legjobb a világon, ám ilyenkor közbelépett Néruka, minden állatok gyámolítója.

 

Alois megpróbált gyalog menni, ami nagyjából az ősmajmokra emlékeztette az őt figyelő Nérukát, aki újabban Darwin elméleteivel ismerkedett, ám a nyelvet nehézkesnek találta, ezért inkább a képeket nézegette a nevezetes könyvben. A sovány és girhes majomemberre kísértetiesen hasonlító Alois négykézláb mászott felfele egy kiéhézett lajhár apátiájával, és közben ő maga is legelészett, akárcsak a botladozva poroszkáló Eulália, akire vigyázni kellett, mert berúgott egy üveg titokban elcsent banánsörtől, és úgy látszik, az öszvéreknél a boldogság is hosszasabban tart, mert Eulália három kerek napig művelt esztelenségeket, olyasmiket, amiket józan életű öszvér sohasem tenne. A marabu néha megkopácsolta a patáját a csőrével, majd kajánul arrébb rebbent, Eulália pedig olyan panaszos nyerítésbe kezdett, mintha legalábbis eleven húsát égetnék. Néruka halkan szidta a kegyetlen sorsot, amely mindig nagyszájú állatokkal veszi körül, majd egynapos pihenőt rendelt el, hogy minden érintett kialudhassa részegségét. A pihenő egy eukaliptuszligetben esett meg, Aloist függőágyba helyezte Néruka, és erőszakkal belediktált három apró tojást, melyek Alois számára ismeretlen állattól származtak, valami csúszómászóra gyanakodott leginkább, meg valamilyen lekvárt, amely bármiből lehetett, aminek apró magvai vannak.

 

Bár ez szinte hihetetlennek tetszett, néhány nap múlva mégis megérkeztek oda, ahová Néruka szerint meg kellett érkezniük, valami mesebeli helyre, amelyről Alois azt gondolta, csak a fáradtság miatt hallucinálja, mert újabban éppen a hallucinációkról olvasott, és ettől elvesztette józan ítélőképességét, sőt, azt is kétségbe vonta, hogy volt neki valaha is ilyesmije. A házban két szoba is volt, és igazi ágyak, valódi tengerifüves matraccal, meg fürdőszoba, amelyben vízöblítéses wécé találtatott, és iható víz folyt a csapból. Néruka azt mondta, talán egy hónapig is itt maradhatnak, ám azt nem kötötte Alois orrára, hogy ha nem, miért nem, és mégis egyáltalán hogyan, kié a ház, és ő hol van. Alois nem kérdezősködött, minek, végül is mindig pontosan az történik, ami történni akar, bármit is tennénk, bármit is tudnánk és bármit is remélnénk.

 

Alois még gyengének, tanácstalannak érezte magát, és bár jót tett neki a hegyi levegő, meg az erdő és a friss víz, esténként mégis elvágyakozott valahová, és naphosszat leveleket firkált új füzetébe, melyet szintén Néruka szerzett, ő tudja, honnan. Hét nap és éjszaka után már elég erős lett ahhoz, hogy kisebb sétákra induljon, de nem ment messzire, attól tartva, hogy elbóklászik, és soha sem talál vissza. Úgy érezte, most az egyszer nem lenne jó elveszni, bár azt nem tudta megmagyarázni magának sem, hogy miért, mint ahogy azt sem, hogy mi oka volna arra, hogy józan maradjon, mint ahogy nem is maradt az. Ital ugyan nem volt a barátságos házikóban, ám mindenféle méretű és alakú pipa igen, és az erdő hűvösében igen jólesett Aloisnak a gondtalan pöfékelés, talán az anyja hasában sem volt ilyen jó dolga, pedig akkor még igazán semmit sem tudott a felelősségről, most azonban újra megfeledkezhetett erről, látszólag büntetlenül.

 

Kérdezed, miért jöttem ide. Fölösleges kérdés éppen részedről, hiszen tudod jól, hogy semmi újat nem tudok mondani neked, erről főleg nem, de talán másról sem, vagy ki tudja, azt mondod, elkápráztatnak a meséim, ám azt gondolom, inkább az otthonosság érzését szereted az egészben, és annak a biztonsága kápráztat el, hogy érteni véled, miről beszélek. Menekültem, mint mindig, bár mégis önszántamból és boldogan jöttem, a szent elhatározás magasztos hangulatában, arra alapozva, amire mindig, hogy lesz, ahogy lesz. Csupa könnyes közhely, Athanasziosz, mindaz, ami elől oly gyáván és botladozva, de mégis futni szoktam, gyermetegen reménykedve abban, hogy bűneimtől is elmenekülhetek, miközben tudom jól, mindez lehetetlen számomra, akárcsak a megigazulás. Azért jöttem ide, hogy beletörődjek végre abba, ami vagyok, hiszen nincs más választásom, mert bármit tennék is, magam maradnék, mert a változás tulajdonképpen lehetetlen, csupán az önuralmam fejleszthető, ám odabent még mindig a jó öreg Alois lakik, az agg szajha, hazátlan ringyó, csontok és némi hús egyvelege, fel nem adott levelek királynője – írta, majd azt mormogta, hogy itt minden fülledt, nem csak az erotika, majd folytatta Athanasziosznak címzett levelét, melyet akkor sem adna fel, ha volna hol. Kint kitartóan esett az eső, és Néruka nem jelent meg, pedig régen leereszkedett az éjszaka, sötét bársonyfüggöny, melyen átszivárgott a nedvesség és valami eszeveszett neszezés.

 

Egy kis házban lakom most – írta tovább Alois, amelyről rögtön az a másik jutott eszembe, ott valahol, messze innen, bár nagyjából ugyanebben a magasságban, a Föld egy másik kitüremkedésén, a végeken, mindegy is, hogy hol, de volt ott is néhány történet, egyet elmesélek csak úgy, hogy jobban aludjunk, vagy ne aludjunk egyáltalán ezen az éjszakán. Délelőtt volt, és én szédülten kóvályogtam a deszkapalánkok között, majd az egyetlen emeletes ház előtt találtam magam, amelyben régebb fergeteges bulik alakultak, vagy legalábbis mi, az aranykor gyermekei, fergetegesnek éreztük őket. A ház most csendes volt, roskatag, szomorú, mint egy öregember, aki az utolsó cigarettáját szívja, egy csikket, melyben már csak a filter ég. A teraszon, mint valami látomás, egy nő állt felemelt kézzel, mint aki alattvalóinak köszön. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha rám nézne, de oly törékeny és gyors volt az a villanás, lehet, hogy csak képzeltem. Csak később jöttem rá, hogy a nő biztosan nem nekem integetett, hanem valaki másnak, aki tőlem távolabbi pontban helyezkedett el. Dermedten álltam, mert én tényleg ismertem őt, de egyáltalán nem számítottam rá, hogy ott fogom látni, ahol éppen voltam akkor, messze az igazi utaktól, olyan helyen, ahol már csak ösvények vannak, a világtérkép egyik apró pontjában, mely létezik ugyan, de kevés térképen van rajta, ha egyáltalán rajta van, bár ez létezésének szempontjából mellékes. A nő keresztülnézett rajtam, egyszerűen nem vett észre, vagy talán tudomásul vette, hogy áll ott valaki, ám nem tartotta fontosnak, hogy megnézze, ki az, hogyan fest, magas vagy alacsony, férfi, nő vagy gyermek. Ha kutya lettem volna, talán észrevesz. Megfordultam, és abba az irányba néztem, amerre ő, ám ott már nem volt senki, a keskeny földút szélén ingadozott a fű, én meg azon tűnődtem, akarok-e felkaptatni a dombra, hogy lenézve esetleg meglássam azt, akiről nem tudtam eldönteni, hogy kívánom-e látni, vagy sem. Szállásomra mentem, és összecsomagoltam, de nem vettem semmit magamhoz, csak a táskám, és elindultam arra, amerre az a valaki távozott, valaki, akiről csak sejtettem, ki lehet, ám biztos mégsem lehettem benne, hiszen nem láttam őt, végül is bárki lehetett, sőt, még az is megtörténhet, hogy a nő csupán bolond, s időnként a semminek integet, odaképzelve azokat, akiktől búcsút szeretne venni, vagy csak egyszerűen köszönteni akarja őket, mert éppen távoznak, vagy jönnek, vagy mutatnak valamit. Az út hamarosan köves ösvénnyé szűkült, figyelnem kellett, mert errefelé az esők évente átrajzolják kicsit a tájat, és ide-oda mozgatják a köveket, a földet és a bokrokat, melyek konokul kapaszkodnak, alacsonyak és apró tüskék serege védi őket, és azt hiszem, örök életűek lennének, ha a természet ismerné az örök élet fogalmát, de nem ismeri, vagy nem így, folyamatos átalakulás, talán ez áll a legközelebb a valósághoz, gondoltam, és mentem makacsul, elszántan. A gyér erdők és a bokrok is elmaradtak aztán, előttem kopár domb magasodott, kopár volt, de nem teljesen kopasz, a fű nagy csomókban nőtt, teleszórva sárgálló csimbókokkal az egész tájat. A földnek csak a felső rétege volt fekete, az is lekopott helyenként, és előtűnt alóla az a piszkosul terméketlen vörös massza, mely nedvesség híján össze-vissza repedezett. Zihálva kaptattam fel a következő domb tetejére, teljesen reménytelenül, hiszen további négy állt még előttem, egyre meredekebbek és vadabbak, szinte már hegyek, az utolsó az igazán komisz, ott már valódi sziklák maradványai meredeznek, és csak azon túl van a falu, ahová még eljut a vonat. Alkonyodott, és nekem fogalmam sem volt, számíthatok-e a holdvilágra vagy sem, de hát ez már mindegy, majd kiderül, ha elindultam, megyek, és nem állok meg félúton, hogy nehogy a visszafordulás bűnébe essek, melytől mindig is rettegtem, ám sokszor megtettem. A félhold kegyesen ragyogott, megálltam, hogy kissé megpihenjek, úgy emlékeztem, errefelé volt egy forrás, de nem találtam, a hátamon feküdtem az egyik fűcsomóban, és a cigarettáimat számoltam, nem volt túl sok belőlük, be kell osztanom őket, ha azt akarom, hogy az út végéig kitartsanak. Akkor már semmit sem reméltem az út végétől, bár egyre biztosabb voltam abban, hogy valaki mégis eltávozott, neki intett a nő, és ez a valaki éppen az, akit néha kívánok, máskor meg nem, és ha így folytatom, utol is érhetném, de talán jobban tenném, hogyha hagynám, hogy menjen, tegyen szert behozhatatlan előnyre, meneküljön, hiszen neki látnia kellett engem, éppen mögöttem állt, ha valóban ő volt, akkor felismert, és most talán kétségek között vívódva megy, vagy éppen ellenkezőleg, üldögél valahol és vár, arra számítva, ami ténylegesen történik. Az éjszaka világos volt és langyos, a kaptatókon néha forró levegő csapott meg, máskor meg a hűvösség, mely vizet sejtetett valahol a közelben. Olyan helyen bukkantam forrásra, ahol korábban nem volt ilyesmi, két kisebb kő közül szivárgott kitartóan, nem tudtam, hogyan igyak a sáros érből, végül hasra feküdtem és úgy lefetyeltem, mint egy kutya, és talán a fáradtságtól megbomlott agyam képzelte csak azt a kósza arcszeszillatot, amelyet ott a sárban érzeni véltem. Pirkadt, mire felértem a gerincre, sárosan, izzadtan, itt-ott kiszakadt ruhában, a völgyben ott sötétlettek a házak, de a vasút sínei már olajos fénybe öltöztek. Míg a nedves cigaretta végére értem, már jól látszott az állomás épülete, és az előtte üldögélő néhány alak. Sáros utcába értem, amelyet több forrás is áztatott, a girbegurba karókba kapaszkodva végül a kerítések közé kerültem, és halkan imádkoztam magamban, hogy fel ne vonyítsanak a kutyák, de nem úsztam meg, dühödt csaholásba rohantam lefelé, aztán a jól ismert éles bal kanyarral fel a temetőbe, ahol lerogytam egy sírhantra, amely fölött nem állt sem kő, sem kereszt, és ahol már olyan sokszor hevertem vadul dobogó szívvel. A vonat már valahol a közelben sípolt, nem maradt időm összeszedni magam, tovább kellett fussak, a végkimerülés előtti pillanatban kapaszkodtam fel a szerelvényre, jegy nélkül, természetesen. A kalauz maga húzott fel, az ajtót már menet közben csukta be, majd a sebességtől ide-oda ingadozva a halvány folyosóvilágítás alá vonszolt. Jegyeket, bérleteket – mondta hamiskásan mosolyogva, majd az övén babrált illedelmesen félrenézve, míg én egy nagyobb címletű bankjegyet kerestem a táskámban. Rá sem nézett a pénzre, csak villámgyorsan megtapogatta, majd a belső zsebébe dugta, aztán szalutált és imbolyogva továbbment a folyosón, én meg utánaoldalogtam, majd mégis lemaradtam, mert megrémültem a találkozás lehetőségétől, ha követem a kalauzt, ez talán hamarabb bekövetkezik, mint ahogy el tudnám viselni, arra gondoltam, még azt is könnyebben viselném, hogyha kiderülne, hogy mégis egy ábrándképet követtem öt domb, völgy, sáros sikátor, habzó szájú kutyacsaholás, sírhantok és állomás széli szurtos, rohadó összevisszaság között, és hogy a vonat most már végállomásig roboghat velem, nem kell félnem, csak minden állomáson, mert minden állomáson ott lehet valaki, ha az a nő ott fent lehetett azon a helyen, ahol szinte soha sem láttam idegent, olyant, aki nem oda született, és ahol már csak öregek vannak, meg azok, akiknek sehol máshol nem jött össze semmi. Ott laktam néha, volt ott egy ház apadó kúttal az udvarán, sok üres üveggel az alacsony pincében, ahol hűvösség volt, és sötét, mint a sírban. Csak kétrét görnyedve lehetett lent járkálni, de én nem nagyon mentem oda le, csak amikor már nem fértem az üvegektől odafent. Néha elástam őket itt-ott a kertben, olyan is volt, amiben hagytam némi italt, hogy ha valamikor teljesen kifogynak a készleteim, kiássam őket, meghosszabítva ezzel a vég óráit. A ház csak úgy rám szállt, örökségként, ám mindenki tudhatta, nem ház az, hanem otthonos kripta, ahová halált tanulni járok, meg mindenféle egyebet, ordító és fájó magányt, meg beletörődést. Minden ház olyan volt, mint az enyém, és mindegyikben nagyjából az történt, ami az enyémben, bár voltak néhányan, akik még mindig csoportosan éltek, családszerű konstrukciókban, mindenki ivott, az a kevés gyermek is hamarosan inni fog, vagy megpróbál elmenekülni, aztán visszajön, vagy soha többé nem teszi be a lábát oda, de álmaiban mindig vágyakozni fog az után a hely után, mint ahogy én is vágyakozom, valahányszor útra kelek, és messzire vetődöm tőle, a visszatérés legcsekélyebb reménye nélkül olykor, ám konokul reménykedve mégis, ragaszkodva ahhoz a rögeszméhez, hogy ott kell meghalnom, holott olyan mindegy, hol hal meg az ember, és talán az is mindegy, hogyan, ha meghal. A vonat olyan volt, mint az ösztönös élni akarás, ahogy belerohant az egyre fényesebb nappalba, a következő állomás még messze volt, és én úgy éreztem, végre el tudok indulni, és be tudok nézni minden kupéba, hogy valamelyikben megtaláljalak, és melléd üljek, hogy az út további részéből valamennyit együtt töltsünk, és két állomás között elhiggyük újra azt, hogy együtt utazunk, ketten megyünk valamerre, és összetartozunk. Néha annyira fájt, hogy ez nem igaz, hogy alig tudtam elviselni, összetörtem a súlya alatt, és csak lézengtem, és azzal áltattam magam, hogy mindez csak miattad van, a te döntésed miatt, melyet soha sem hoztál meg, ami engem illet, holott tudtam jól, én magam ugyanolyan döntéseket hozok, azaz nem hozok meg, mint te, rajtam is éppen annyi áll, mint rajtad, sem több, sem kevesebb, és tudtam, hogyan változtassam meg mindezt, ám nem tettem semmit ezért, mert bárminemű döntés csak lezárt volna valamit, amit én nyitva akartam hagyni. Felfokozott pillanataimban hajlottam a giccsre, és ilyenkor olyasféle dolgokat is leírtam soha fel nem adott levelekben, hogy csak úgy tudtalak megtartani, ha lemondtam rólad, de hát ez a józan pillanatokban oly valótlannak tetszett, hiszen nem birtokollak semmiképp, csak a gondolataidban bukkanok fel néha, vagy még ott sem, és hogy végül is ez is mindegy. Ám persze ez a mindegy sem teljesen igaz, sőt, mindenféle tartalmakkal terhes, melyek kitágítják és szűkítik, mert találkozásaink pillanatában mindig fellángolt a feltétel nélküli tiszta öröm, melyet egymás puszta látása is kivált, mosolyogtunk olyankor egymásnak mint bamba kisgyermekek, akik attól bambák, hogy éppen most ébredtek valamilyen kusza álomból, és örülnek annak, hogy mégis ismerős dolgok veszik őket körül. Bármit tettünk is, össze-vissza mászkálva sorsunk hálóján, van egy világ, amely csak a kettőnké, ami csak a mi összekapcsolódásunkból lesz olyan, amilyen, egyedi, lemásolhatatlan, lenyűgöző, olyasmi, amire mindig emlékezni akarok, akkor is, amikor már semmire sem emlékszem, és erőim végén áskálok a kertben félig üres üvegek után kutatva. Nem tudom, miért oda hozatta magát a feleséged, talán része akart lenni valaminek, aminek része is, csak számára ez kellemetlen. Talán meg akart érteni valamit, amit érthetne is, ám jobban kell akarnia, egyáltalán akarnia kell, és akkor talán el tudná fogadni azt, ami tőle függetlenül is létezik, ám az elfogadás nehéz, nagyon nehéz bizonyos esetekben, legalábbis a legtöbben így gondolják, néha még én magam is, olyankor, amikor azt érzem, egyes dolgok elfogadása húsomba vágó kés, olyan kín, melyet nem akarok elviselni. A vonaton a kalauz maradt az egyetlen ismerős arc, és leszálltam ott, ahol szolgálati útja véget ért, egy álmatag kisvárosban, ahol kellemetlen szagok között karonfogva mentem ezzel a kalauzzal, aki szállására vitt, ott laktam vele néhány napig, míg újra útra kellett keljen, én pedig felültem egy ellenkező irányba tartó vonatra, amely mégsem visszafele vitt, hanem még távolabb attól a helytől, ahol a kertem van, és talán a feleséged, ha el nem unta ott, és csomagjait hátrahagyva el nem indult ő is egy állomás felé, nehézkesen kapaszkodva át a barátságtalan dombokon, hogy reszkető lábakkal felüljön egy vonatba, és nehéz álomba merüljön, melyet nem tud majd értelmezni, amely megrémíti, amelyről nem tudja, honnan jöhet, ám ösztönösen minket vádol érte, összekovácsolva kettőnket azokkal a rémképekkel, amelyeket látott, s ijesztő kettősként gondol ránk, holott mi azt sem tudjuk egymásról, ki hol van, merre ment, merre tart. De az is lehet, ott maradt, és áthurcolkodott az én házamba, az ágyamban alszik, és azt reméli, a párnámból lassan átszivárog a fejébe mindaz, amit rólam tudnia kell, hogy védekezni tudjon. A párnám azonban némán és szenvtelenül hever alatta, és nem súg éjjel nehéz titkokat, néha kibúvó tollszárak csiklandozzák az arcát, nappal többször is átvizsgálja a füzeteimet, de semmi olyan nyomra nem tud bukkanni a sorok között, amely egyértelműen rád utalna, a te jelenlétedre, pedig semmi másról nem szólnak azok a füzetek, csak az örök keresgélésről, és mindenféle el nem kiabált fájdalmakról meg örömökről, amelyeket veled vagy másokkal éltem át. A nő számára a mondataim üres szavak halmazai csupán, melyek nem vezetnek sehová, a füzeteket legszívesebben meggyújtaná, ám valami visszatartja, talán az írott szó iránti tisztelet, mely általában olyan emberek jellemzője, akik nem írnak túl gyakran, vagy egyáltalán nem írnak. A vonat bedöcögött egy nagyvárosba, ahol élt néhány ismerősöm, én magam is éltem ott valamennyit, ám amióta nem jártam benne, megváltozott, még nagyobb és még undokabb lett, és arra ösztökélt, hogy minél előbb elhagyjam, és tovább menjek valamerre. Az állomástól jó sok utcányira, de még a városközpont előtt, azokban az utcákban, amelyekben szinte csak helyiek laktak, találtam egy kocsmát, bementem, abban reménykedve, hogy senki ismerős nem bukkan fel, hiszen az én ismerőseim tulajdonképpen idegenek ebben a városban, akik csak a központot érzik magukénak, két utcával kinnebb már nem értik, mi miért van úgy, ahogy van, sőt, mindez nem is érdekli őket. Az egyik asztalnál a kalauz ült, vagy az ő hasonmása, hiszen pár napja úgy váltunk el, hogy ellenkező irányokba haladó vonatokra ültünk. A kalauz rám nézett, majd újra a tányérjába, arcáról semmit sem tudtam leolvasni, sem azt, hogy megismert volna, sem azt, hogy nem. Kávét kértem és egy üveg bort, mely nehéz volt, mintha ólmot ittam volna, felétől berúgtam, majd a másik felével józanodni próbáltam úgy, hogy a zsibbadás mégis kitartson, hogy ne a gondolatok vezessenek, mint általában, csak a létezés puszta ténye. A kalauz pár óra múlva mellém ült egy újabb üveg borral, majd egy harmadikat is rendeltünk, anélkül, hogy komolyabb beszélgetésbe bonyolódtunk volna, úgy tűnt, ez az állapot mindekettőnk igényeit kielégíti, hogy csak úgy ülünk egymás mellett bort kortyolva és cigarettázva, alig szólva, záráskor aztán egyszerűen átfogta a nyakamat és sétára indult velem, egyre sötétebb utcák felé kormányozva, majd egy apró lakásba mentünk fel, keskeny és dohos lépcsőházban, amelyben nyikorgott a falépcső, a lakásban meg az ágy. Reggelre a kalauz egy új ruhával lepett meg, kuncogva mutatta a szabócentit, amellyel lemért, míg aludtam. A ruha kék volt, könnyű anyag, tulajdonképpen szép, sohasem volt rajtam ilyen, furcsán is éreztem magam, talán a járásom is megváltozott, a kalauz elmerengve nézett utánam az ablakból és integetett, én meg a kikötő felé indultam, mert ennek a városnak már kikötője is volt, igazi hajókkal, amelyek elindulnak, és mennek valamerre, idegen és ideges vizeken haladnak, néha elsüllyednek, vagy csak elromlanak, vagy kalózok fosztják ki és lövöldözik halomra a rajta utazókat. Sétahajóra váltottam jegyet, csak arra volt pénzem, hogy egy közeli partszakaszra jussak, úgy gondoltam, ott majd dolgozom valamit, eladom a testem párszor, aztán tovább megyek egy másik pont felé, melyet elég távolinak érzek majd, hogy mihez képest, akkor még nem volt világos az én fejemben sem. Éjjelente a házzal álmodtam, meg mindenféle csuda dologgal, amely benne történt, egyszer hármasban feküdtünk a kertben a feleségeddel nagy egyetértésben és nyugalomban, bár egy idő után rá kellett jönnünk, hogy ő halott, és meglehet, éppen mi öltük meg, bár jóformán semmi okunk nem volt rá, hiszen nem zavart minket, bármit is tett élete során, az nem tudta befolyásolni a mi szaggatott, de nagyon intenzív együttléteinket. Álmomban, akárcsak életemben minden hiábavaló volt, de időnként szép és megnyugtató, mert a hiábavalóság és az értelmetlenség néha teljesen kielégítő, vannak pillanatok, amikor csak úgy lógni a semmi ágán bőven elegendő. Kérdezhetném én is, téged mi hozott éppen ide, erre a vidékre, vagy pont oda, a Mocsárba, abba a kifakult keresztű sátorba, ahol azokat az apró korongokat sajtolgatod, majd reggelente kiállsz és osztogatni kezded, míg az utolsó is elfogy, egyfolytában mormolsz és megsimogatod az emberek homlokát. Kérdezhetném, hogy mi történt veled, hogy most ezt teszed, és hogy valóban te álltál-e akkor, azon a múltba vesző napon a hátam mögött, hogy a te nyomaidban bukdácsolva indultam-e útnak, melynek egyik állomása ez, ahol most vagyok. Nérukáról szemérmesen hallgatunk, és csak elejtett fél szavakban értekezünk róla, mint annak idején a közeli családtagjainkról, meghagyva őket valami misztikus burokban, melytől érinthetetlennek tűntek. Nem tudom, ki vagy, mint ahogy te sem tudod rólam, mégis annyira jól ismerjük egymást, mint egy gyűrűt, amely az évek alatt a húsunkba nőtt…

 

Alois aludt, hátsója már felgömbölyödött kissé, Néruka elégedetten nézegette a lepedő alatt heverő testet, majd szórakozottan pörgette a füzet lapjait, és próbált megérteni valamit, legalább egy szót, de csak egyetlen nevet tudott kiolvasni, amely dühítően és ismerősen csengett. Néruka arrafele nézett, amerre a Mocsarat sejtette, majd minden előzmény nélkül kiejtette a kezéből füzetet és mély álomba merült. Az éjszaka madarai hangosan szólongatták egymást, és hajnalra megjött valami hideg és makacs eső, Néruka elővette téli öltözékét, melyet a teát kortyolgató Alois lópokrócnak nevezett, és belefeledkezett egy olyan lóról szóló történetbe, aki valamikor ehhez hasonló ruhadarabot viselt a hátán és szerette a cigarettafüstöt. Néruka a mese közepén kilépett a szitáló ködbe, és szó nélkül, mint mindig, Alois számára ismeretlen útra távozott.