Illem és Kultúra – a Gyergyószárhegyi Írótáborról (2. rész)




A tartalmas délelőtti szekció után segít az agyműködés rendszerezésében a várva várt ebéd. De még jobban esik a Gyergyószárhegyi Kultúrotthon mosdójában levő vécéhasználati rendszabályzatra rátalálni, amely nem csak pusztán szórakoztató, de nyelvi megformáltságában, képiségében olyan kimunkált műalkotás, hogy egy Örkény-novelláskötetben simán megállná a helyét, kicsit sem lógna ki a sorból. A mű címe: Illemhely és kultúra. És a legszebb ebben, hogy közben a tábor is erről szól: összegyűl egy maroknyi erdélyi irodalmár, a lehető legkülönfélébb esztétikai, politikai hullámvonalak felől és mégis jól elvagyunk, jól érezzük magunkat egymás között és örülünk, hogy közösen gondolkodhatunk. Mert a művészi élet is könnyebb, ha benne van a két legelemibb hozzávaló: az illem és a kultúra.

 

A délutáni ülésszakot Tamás Dénes kezdi, aki a legendás Éneklő borz hangzó folyóiratról beszél. A folyóiratot 1992-ben indult, a szövegek nem nyomtatásban jelentek meg, hanem dramatizált események keretein belül olvasták fel azokat a szerzők és szerkesztők. Tamás Dénes az egyik alapítótaggal, Láng Zsolttal készített interjút, amely a folyóirat létrehozásának szándékait, motivációit, irányelveit járja körül. Láng elmondása szerint először demokratikusan megbeszélték egy-egy lapszám tematikáját, amelyhez teljesen szabadon lehetett kapcsolódni. Szintén fontos volt, hogy ha el is utaztak különböző városokba, akkor mindig valami szokatlan helyszínt kerestek, mint például a marosvásárhelyi állatkert. Elég hamar elkezdett körvonalazódni ez a formátum, így már nem is éreztek igényt print folyóiratra. A beszélgetés a folyóiraton túl még számos más fontos kérdésre is kitért, többek közt az ideologikus irodalom problémájára, melyet Láng Zsolt úgy foglal össze, szembeállítva a Bodor Ádám-próza tájaival: „Bodor Ádám történeteiben otthon van, de nincs haza, az ideologikus írók műveiben viszont van haza, de nincs bennük otthon.”

 

 

 

A második előadáson Mărcuțiu-Rácz Dóra elmondja, hogy bár nagyon várta, hogy utánanézzen a Zabhegyező folyóiratnak, azonban sajnos szinte lehetetlen megtalálni erdélyi könyvtárakban a példányszámokat, digitálisan sem érhető el egyetlen archívumban sem. Így többnyire csupán sajtóbeszámolók alapján sikerült összegyűjteni néhány információt a lapról: először 1995 decemberében jelent meg, majd 6 lapszámot ért meg. Felolvas néhány részletet, csemegét a régi lapszámokból, elhangzik Lövétei Lázár László verse, illetve néhány szigorú kritikai reflexió a Levélhullás című rovatból Molnár Vilmos tollából.

 

 

 

Codău Annamária az Árnyékhatár mutatja be, amelyet egyesek folyóiratnak, mások periodikának, és vannak, akik antológiának nevezik. A definiálás problémája mindenképp felmerül, talán ez befolyásolja az olvasatot is. Az Árnyékhatár folyóiratnak indult, de végül csak egy – meglehetősen vaskos – lapszám jelent meg. Sajnos jelenleg ez sem érhető el, sem könyvtárakban, sem digitalizálva.

 

 

 

Demeter Zsuzsa a Helikon Serény Múmia rovatáról tart előadást. Elmondja, hogy az irodalom iránti érdeklődése körülbelül akkoriban kezdett felerősödni, amikor a Serény Múmia rovat is indult. 1977-ben Szilágyi István egy 60 oldalas tanulmányban foglalta össze az Utunk folyóirat elmúlt 30 évének anyagát. Demeter Zsuzsa bevallja, hogy sokkal jobban érezte ennek a munkának a nagyságát, amikor nekiállt felkészülni, hogy a 13 évig futó Serény Múmia anyagát áttekintse. Az a benyomása, hogy a rendszerváltás előtt sokkal látványosabban odafigyeltek az irodalmi történésekre: bibliográfiák, listák, összefoglalók mutatják be az irodalmi eseményeket, de a rendszerváltás után ez az érdeklődés némiképp visszaszorult. A Serény Múmia összesen 272 lapszámot élt meg Fekete Vince szerkesztésében, mielőtt átvette azt Karácsonyi Zsolt, és átkeresztelte azt A nagy Kilometrik névre. A Serény Múmia szorosan összefügg a transzközép irodalom, illetve az Előretolt Helyőrség kialakulásával is, bár a Serény Múmiának jóval szélesebb volt a szerzői köre. Jóformán minden olyan szerző, aki később kötetet jelentetett meg, legalább egyszer, de inkább többször (volt, aki 42-szer!) közölt a rovatban. Érdekességképp bemutat néhány régi interjút olyan szerzőkkel, mint Karácsonyi Zsolt, Vida Gábor, Szálinger Balázs, Kelemen Hunor, Lövétei Lázár László, László Noémi stb. Izgalmas visszatekinteni, hogy akkor milyen válaszokat adtak, de a mellékelt fotók is igazi kincsnek számítanak.

 

 

 

A délután utolsó előadásán Zsidó Ferenc beszél az Előretolt Helyőrség folyóiratról, mely kétheti lapként indult, de végül a négy évfolyam alatt 10 lapszám jelent meg. A lapszámok nincsenek digitalizálva, de nem készült róluk repertórium sem. A transzközép antiposztmodernként definiálja magát, Sántha Attila és Orbán János Dénes a fő teoretikusai a mozgalomnak, erre jó példa Sántha némiképp parodisztikus kiáltványa. Ugyanakkor a háttérben Bréda Ferenc is nagymértékben hozzájárult a transzközép teoretizálásához. Zsidó Ferenc úgy véli, hogy az Előretolt Helyőrség felszabadító hatással volt a korabeli irodalmi párbeszédre.

 

A vacsorát követően átadják a Csiki László-díjat, amelyet egy 35 év alatti szerző kaphat az elmúlt két évben megjelent művéért. Kiderül, hogy idéntől lesz Csiki László debüt-díj is, aminek őszintén örülök és egyáltalán nem irigylem a zsűrit, hiszen az utóbbi időben rendkívül erős debüt-kötetek jelentek meg Erdélyben. A szokásos suspans után Lövétei elárulja a díjazottak nevét: Serestély Zalán kapja a nagydíjat a közös hűlés című kötetéért, Sánta Miriám pedig a debüt-díjas a Hétfőn meghalsz című kötetéért, mindkettő az Erdélyi Híradó Kiadó és a FISZ gondozásában jelent meg. Mindenki tapsol, meg vagyunk elégedve.

 

 

 

Ezután pedig Kelemen Hunort kérdezi Lövétei és Fekete Vince a Jelenlét folyóiratról és a kilencvenes évek irodalmi életéről Kolozsváron. Kelemen Hunornak csillogni kezd a szeme, ahogy meséléseiben visszakerül a 25 évvel ezelőtti hangulatba, Lövétei és Fekete szinte kapkodnak a mikrofonért, nehogy bennük ragadjon a kérdés. Meglehetősen laza és szórakoztató beszélgetés alakul ki, amelynek egyik fénypontján  Fekete Vince előkeresi a Serény Múmia régi lapszámát, amelyben interjút készített Kelemen Hunorral és felteszi neki ugyanazokat a kérdéseket, majd felolvassa akkori válaszait. És ami a legfontosabb, hogy az egész beszélgetés során politikáról egy szó sem esik. Viszont kiderül, hogy Kelemen a karantén alatt újra írt néhány verset, valamint az is, hogy rendszeresen ír naplót, aminek kiadására Lövétei és Fekete Vince egyaránt lelkesen bátorítja.

 

Az est zárópontja a program szerint a fiatal költőnők felolvasása következik, ennek ellenére felolvas Varga László Edgár, Sánta Miriám, Horváth Benji, Borcsa Imola, Mărcuțiu-Rácz Dóra, Lövétei Lázár László, Vida Gábor és rosszmagam. Jó látni, hogy ennyi ember pimaszul jó szövegeket érthetően, tisztán és figyelmesen olvas fel. A felolvasás végén persze ismét elszabadul az éjszaka, de csak annyira, amennyire illik. Másnap pedig hazafelé menet olyan gondolatok piszkálgatják a fantáziám, hogy 1. régen mennyi folyóirat és csoportosulás volt, vajon hogyan lehetne a mostani szerzőket összerázni, 2. hogy mennyi mindent nem tudunk a közvetlen közelünkből és múltunkból sem, 3. hogy bármilyen nehéz is meghatározni azt, hogy mi az erdélyi irodalom, de azért létezik és egyáltalán nem kell szégyellni magunkat miatta.