Illetékesen




 
Senki sem próféta a saját hazájában! Ennek a bibliai eredetű szállóigének (Lukács, 4.24) az igazát gyakran Petőfi közismert választási kudarcával szokás igazolni. Március 15-e hősként ünnepelt közszereplőjét 1848 júniusában kiskunjai között, saját szülőföldjén, Szabadszálláson érte a csalódás, amikor a népképviseleti választások kampánya során – hogy magának a költőnek a szavait idézzem – egy „dühöngő részeg csorda” támadt rá, s híveit megakadályozták, hogy rá szavazzanak. A nyilvánvaló manipuláció mellett ebben persze szerepe volt radikális nézeteinek, valamint az első magyar felelős kormányt bíráló akcióinak is…

 

Mai példát is hozhatok az idézett szállóige „illusztrálására”, minthogy nemrég éppen az a hazai magyar közszereplő tett hasonló értelemű vallomást, aki mintegy két évtizeden keresztül állt politikai érdekképviseletünk élén. Markó Béla vallotta be egy 2016-ban megjelent írásában (Testvérek között), hogy éppen szülőhelyén, valamint gyermekkorának helyszínein, a nagyszülők lakta kistérségekben, vagyis egész Erdélyből Háromszéken és Erdővidéken lehetett a legkevésbé „próféta” (vö. 181.), holott – teszem hozzá – az 1990-es évek közepén Kézdivásárhely főterén, márciusi nemzeti ünnepünkön még kitörő taps kísérte beszédét, s ugyancsak ő, illetve akkori legfelsőbb vezetőink érték el, ami akkor mondhatni történelmi áttörésnek számított, ma viszont már természetesnek tekintjük, hogy tudniillik a román miniszterelnök köszöntse a hazai magyar nemzeti közösség tagjait március 15-e alkalmából…

 

Megmondó és megosztó közszereplőknek, továbbá a politikához „értő”, de csak a pályaszéli bekiabálást vállalóknak se szeri, se száma, de a költő Markó esete a politikával mégiscsak tipikus. Ő is civilnek számított a politikusok között, az irodalom területéről lépett be a politika világába a rendszerváltást követően, akárcsak sokan mások az akkori Közép-Európában. Néhányuk éppenséggel államelnök lett. Az a véleménye ma is Markónak, hogy más területen ugyan nem, de a politikában többre tartja a dilettáns értelmiségit, mint a profi politikusokat. (vö. 41.)

 

Az ő esetében viszont azt is fontos hozzátennem, hogy ebből a hitelét újból és újból eljátszó világból visszatért a kultúra és a közélet tereire, kamatoztatva tapasztalatait és széleskörű rálátását az erdélyi magyarság ügyeit és kérdéseit illetően. Illetékesen szólhat így a szülőföldet, illetve Erdélyt érintő mindennapi és sorskérdésekről egyaránt. El kell tehát gondolkoznunk, ha például figyelmeztet, hogy „a szülőföld egy fogyasztói társadalomban könnyen válhat fogyókellékké maga is: elfogynak az emberek, elfogy a nyelv, és akkor már kit érdekel a Szent Anna-tó, amelynek közömbös vizében mások fürödnek majd.” (187–188.)

 

Saját magát Markó mérsékeltnek, együttműködés- és dialóguspártinak, ugyanakkor erdélyiségére és önállóságára rátarti értelmiséginek mondotta néhány évvel ezelőtt, aki aztán utólag reflektált politikai tevékenységére is, kijelentvén, hogy Erdélyben „lehetséges volt tényleg egy egész magyar közösség erejét egy irányba terelni.” (38.) Hangsúlyozza, hogy kompromisszumok árán jött létre ez az összefogás. Persze szólnom kell arról is, hogy sok kudarccal, hitelvesztéssel, kiábrándultsággal járt e folyamat, s az is tagadhatatlan, hogy mára nálunk is, az erdélyi magyarság körében nagyon erősen érezteti hatását a megosztottság. Márpedig ha engedjük szétforgácsolódni erőinket és lehetőségeinket, könnyen eljátszhatjuk történelmi esélyeinket Európának ebben a térségében.

 

Az értelmiségi dolga, hogy a közélet történésein, jelenségein, folyamatain tartsa a szemét, szólaljon meg a köz ügyeiben, vállaljon érvekre alapozott nyílt vitát bármely felmerülő kérdésről, s hogy ne a saját igazát és javát kövesse, hanem az igazat és a jót keresse.

 

Markó Bélának az utóbbi öt-hat évben írt esszéi, publicisztikai írásai többnyire magyarországi lapokban, folyóiratokban, kiadványokban voltak olvashatók (egy-kettő a Korunkban, Látóban, Székelyföldben), összegyűjtve, Erdélyi pikareszk címmel Budapesten a Kalligram kiadásában jelentek meg az idei évben, így pedig nem igazán kaphatott, illetve kaphat kellő figyelmet az erdélyi olvasók szélesebb körében. Pedig folyamatosan hallatja szavát szerzőnk, legfőképp az erdélyi magyarság napi és távlatos kérdéseivel kapcsolatban, s vitát is érdemes vele folytatni. Természetesen – előítéletektől mentesen!

 

Olvasva ezeket az írásokat, nemegyszer a Markó-versek forrásvidékéhez, illetve a költő indítékaihoz kerülhetünk közelebb. Bizonyos esetekben pedig éppen a fordítottját tapasztalni: láthatjuk, hogy valamely ihletett vers keletkezett elsőként, mint például a 2011–13 közötti időszakban írt Csatolmány, Delikát, Sportvers, Határsáv, Láthatás, s majd csak hónapokkal vagy egy-két évvel később szült az alkalom esszét, értekező prózát, publicisztikát, olyat, amelyben ugyanazon gondolatok és motívumok jelennek meg, mint a versekben: szülőföld, haza és magyarság, kisebbségi lét és többségi társadalom, valamint kisebbség és anyaország viszonya. Ilyenek az Erdélyi pikareszkből többek között a Kintrekedt magyarok, Külhon, Nemzeti kockajáték, Testvérek között című írások. De találni példát ellenkező irányú motívumvándorlásra is, mikor egy esszében (Hol van már a tavalyi szó?) felidézett gyermekkori emlékre építi egy később született versét a költő (Varázsszem).

 

Kisebbségben élő írástudóként a hazáról elmélkedve vetette papírra Markó 2015-ben, hogy az az ország, amelyben él, nem szereti, de az anyaország részéről sem észlel jelenleg egyértelmű és biztató jelzéseket ilyen tekintetben. Mintegy ezt a dilemmát előlegezi meg a Láthatás című vers 2013-ban, sőt magyarázatot is tartalmaz: „Valóban szép itt, és szép ott is, / de kihez írjam versemet? / Ez is riszál, az is riszál már, / és végül egyik sem szeret.”

 

Tanulságos olvasói kísérlet lehet hát párhuzamosan, illetve felváltva olvasni a Csatolmány című verseskötetet (Csíkszereda, 2013), amely nagyrészt a közéleti líra körébe tartozó költeményeket foglal magában – sőt ezt a kötetet követően is születtek ilyen versek – és az Erdélyi pikareszk esszéit, publicisztikai írásait. Követhetjük így, miként tűnnek fel versben és esszében, ugyanazon időszakban a Markó által fontosnak ítélt gondolatok és motívumok, az egyes embert vagy egy közösséget érintő kérdések. Amelyek, azt gondolom, sok esetben az olvasó kérdései is.

 

Markó egyik esszéjéből (Szemből fúj mindig a világ) kitűnik, hogy komoly fenntartásai vannak a mai irodalmi kánonokkal szemben. Azt mondja, szerzőket és nem műveket kanonizálnak furcsa mód a szövegközpontúságra esküvő irodalmárok. (vö. 195.) Ha nekem kellene ezúttal kiemelnem, úgymond kanonizálnom egy Markó-szöveget az új kötetből, a Reformszonett címűt választanám. Illetékesként szólal meg ebben is a szerző: alapos kultúrtörténeti áttekintést készít a szonettről, személyes véleményt mond, amikor azt indokoltnak látja, s mint e műforma neves művelője, választásának mintegy bölcseleti megalapozást ad. Hozzátehetem – illetékesen!

 

 
 

Markó Béla: Erdélyi pikareszk. Esszék, publicisztika 2011–2016. Budapest, Kalligram, 2017.