Ima




Anca Bodea: Fox Not

 

Mindig a padlástéri szobába küldték föl, ha rokonok vagy barátok jöttek látogatóba. Balázs tudta, azért száműzik, mert félnek a szülei, hogy a panaszáradat, ami ömlik belőlük, meggyullad, fellobban, mint novemberi ködben a mocsárgáz, s ő a barátaival valamilyen őrültséget követ el. Az égő tűz lángjára nem vigyázott úgy az ősember, ahogy őt apja, anyja féltette, óvta. Köztudott volt, hogy a szeku normára dolgozik, lefaragnak egy részt a verőlegények fizetéséből, ha kéthetente legalább egy letartóztatás nincs a megyében. Százalékot számított a központ, a házkutatások, a kihallgatások, a besúgók beszervezésének százalékarányai jelezték a munkájuk minőségét.

 

Féltek az emberek. Nagyon féltek. Balázs nem haragudott a felnőttekre emiatt. Inkább sajnálta őket. Tanulták biológiaórán, hogy a félelem és a fájdalom az élőlények önvédő reflexe, népes fajok pusztultak volna ki, ha az állandó rettegés nem figyelmezteti őket a veszélyre.

 

Pedig benne meg lehetne bízni. Törvény előtt még kiskorú ugyan, tizenhat és fél éves, de koraérett, beszáguldozta a világirodalmat, amikor csak teheti, falja a regényt, a verset, a novellát, megtapasztalta, úgy érlel az irodalom, mint búzát a perzselő nap. Ott is érezte magát, sűrű búzavetésben, jó cimborája lett Gavroche, Nemecsek, Julien Sorel, Edmond Dantes, Szakállas Ábel, Raszkolnyikov. És még hányan! Háborgók, konok igazságtevők! Gyújtóbomba valahány!

 

Elemista korában kezdte az olvasást, később, amikor már elkészült a kuckó, ide hordta fel kincseit a padlástéri szobácskájába, velük kelt, velük feküdt. Két életet élt, felhevült lélekkel ment naponta iskolába, de hideg zuhany volt számára ott a fojtás, szenvedett, mert dicsérni kellett azt, ami alpári, s hallgatni a karátokról. Állítani kellett, hogy szédületes iramban épül az ország, hogy a jólét fundamentumát rakjuk le, nincs messze már a Kánaán.

 

Látták a diákok, mekkora kín tanáraik számára a napi hazugság, jogegyenlőséget hirdetni, s lehajtott fejjel, lesütött szemmel demokráciának nevezni a kurafiak despotizmusát. A pedagógia halála a kényszerűségből vállalt képmutatás.

 

Balázs tudta, hogy a félelem nem azonos a gyávasággal. Nagyszerű emberek a szülei, a tanárai. Az apja, Izsák Ernő, a líceum igazgatója úgy tartja egyensúlyban a nagy múltú intézményt, mint viharvert hajót a kormányos hullámzó tengeren. Ha végigmegy a főutcán, az emberek rajongással néznek föl rá, várják a vadgalambszínű kalap lebbenését, még a város koldusa előtt is megemeli, ő az egyetlen tisztségviselő, akit úrnak és nem elvtársnak szólítanak. A város bolsevista urai elnézték a rendhagyó esetet, túl kockázatos lett volna szembehelyezkedni a közvéleménnyel, de az is igaz, hogy valamennyi rájuk is ragadt az Izsák Ernő-kultuszból. Burzsoá csökevény, mondták róla, bódító illatú növény, titokban mégis irigyelték.

 

A félelem úgy terjedt a városban, mint a pestis. Létforma lett a trauma, a szorongás. Mindenki félt. Félelem-országban éltek. A ború és a bizonytalanság vulkán-hamuja rakódott rájuk. Reszkettek a tanárok, a hivatalnokok, a munkások, talán csak a takarítónők nem kötöttek bogot a nyelvükre, ménkű nagy, túrós lófaszokat kívántak az elvtársak seggébe. Nekik nem volt veszteni valójuk, a seprűt és a feltörlő rongyot senki sem akarta kivenni a kezükből.

 

De azért Balázs elvárta az apjától, hogy ő másképpen féljen. Méltósággal. Vegyítsen büszkeséget a rettegésbe. Ússzon szembe a tunya masszával. Izsák Ernő fejjel volt magasabb az átlagnál, szép ívű sasorra tette karakteressé az arcát, halántékán enyhén őszült, pengevékony ajkainak szigorát derű enyhítette, az udvaron vagy a folyosón megnyílt előtte a diákok tömege, akárcsak Mózes előtt a Vörös-tenger. Szerették, tisztelték, bíztak benne.

 

A padlásszobát tizenkettedik születésnapjára kapta a szüleitől Balázs. Könnyű volt kiképezni, mert ők a negyedik emeleten laktak, kifúrták a mennyezetet, fölvezették a központi fűtést, a villanyt, és mesés zugolyt rendeztek be neki. Egy sezlon, egy kis íróasztal, szék, és körben, a polcokon könyv, könyv és könyv. Megszállott olvasó volt Balázs, egzaltáltan, beteges szenvedéllyel olvasott, Észak-Amerika titánjait bújta, Latin-Amerika garabonciásait falta mohón, az orosz klasszikusokért rajongott, és a francia romantikát tartotta a legnagyobb csúcsnak.

 

Azt remélték a szülei, hogy a rejtekhely megvédi fiukat, pelék, mókusok módjára húzódik meg az odúban, kiesik a pribékek látóköréből.

 

Balázs nekinyomta a homlokát a tetőtéri szoba ablakának, s nézte a főteret. Valamikor piactér lehetett itt, baromvásárokat tartottak, de a későbbi városatyák úgy határoztak, beültetik fával, így inkább park volt a városközpont, csak a tűzoltó zenekarnak építettek boldog békeidőkben emelvényt, s emlékművet a ’48-as hősöknek. Ez az oroszlános emlékmű volt a legveszélyesebb hely a városban, azt úgy figyelte a szeku, mint a dögkeselyűk az áldozatot, irredenta bűnnek számított, ha valaki itt hosszasan időzött, ha rátette a kezét az oroszlán sörényére. A gyermekek is elkerülték, s a kertészet munkásai rettegve gyomlálták meg a környékét. Megtörtént, március idusára virágokat vitt valaki a talapzatra, másnap feldúlták emiatt a várost, az emberek arról suttogtak, a szeku provokációja volt, ők rakták le a csokrokat, hogy legyen ürügy a házkutatásokra, a kihallgatásokra, a verésre.

 

Balázs árbóckosárban érezte magát, mint a szárazföldet fürkésző matróz. Eggyé vált az Odúval, átélte a fészek-szindrómát, a magasból, titkos rejtekhelyről tekintett le a háztetőkre, s gyermekfejjel felelősséget vállalt azokért az emberekért, akik ott, lent élik mindennapjaikat.

 

Fájt neki, hogy arctalanná tették a várost. Átkeresztelték az utcákat, törülték mindazt, ami történelmet, hagyományt idézett, s helyükbe jelentéktelen növény- és madárnevek kerültek: szulák, folyondár, zab, kender, retek, szarka, holló, cinege. S mint erdőben a gomba, úgy nőttek ki a földből az arctalan blokkházak. Ahol csak lehetett, eltüntették a régi korok stílusnyomait.

 

Rendezetlenül, kaotikusan kavarogtak Balázs fejében a gondolatok, düh, bosszúvágy kínozta, s gyakran meredt szembe vele a kétarcú rém:

 

– Vajon mikor fizetünk nagyobb árat? Ha behúzott nyakkal várjuk a sorvadást, vagy ha vállaljuk a mártíromságot?

 

Úgy nyomta két tenyerével az ablakpárkányt, hogy elfehéredtek az ujjai, s nézte fentről kedves városát, ahol nagyszerű emberek élnek, de most begubóznak, elbújnak, mint üldözöttek tatárjáráskor a nádasokba, mocsarakba, lápokba. Vak korlátok közé szorult az élet, parttalanná vált a szenvedés. Még a nyelvhasználatuk is változott, kétértelműségekkel, célzásokkal értekeznek, elszaporodtak a negatív szólások: „Ne szólj szám, nem fáj fejem.”, „Hallgatni arany.” „Mindenki seperjen a saját kapuja előtt.”, „Okosabb lettél volna, ha hallgattál volna.” „Vigyázz, neked is megütheti a küszöb a seggedet!”

 

Akit már meghurcoltak, az kiváltotta a horgászengedélyét, s minden szabad percét hegyi patakok mellett töltötte, a halak közt nincs besúgó.

 

Mindezt tudta Balázs, koraérett bölcsességgel töprengett, vívódott, szenvedett a megoldás legcsekélyebb reménye nélkül.

 

Gyakran állt éjszaka is a hatalmas ablaküveg előtt, figyelte a csillagok járását, várt, amíg a Hold kiemelkedik a park fái mögül, s fehér fényével megtölti a kedves Odút. Úgy érezte, tisztaságfürdő ez, a kozmosz gondoskodik arról, hogy a föld mocskától, szennyétől megszabaduljon.

 

Ilyenkor az ablaküvegben földerengett az arcképmása.

 

Ő volt a legszebb fiú a líceumban. Legalábbis ezt állították róla tanárai, diáktársai. Nem hatódott meg ettől, inkább tudományos elemzésbe kezdett.

 

– Apám termetét örököltem – gondolta –, a széles homlok és a hosszú arc is tőle van, de a szám vonala, az ajkam s a szemem az édesanyámé. Igen, édesanyámat, a nagytekintélyű igazgató feleségét, Szép Matildot – ez a beceneve – a város első asszonyának nevezik, fény, kedély, illat sugárzik az arcáról, s a szarkaláb még ismeretlen a szeme sarkában. Tekintetétől átlényegülnek az emberek, hangja édes muzsika. Rézvörös színű haját rendszerint szélfútta boglya alakban magasra fésüli, máskor kacér kontyot csavarint belőle, mohón utánozzák a város asszonyai, feltünedeznek az utcán a Matild-frizurák. Azért is nagyon szeretem édesanyám arcát – elmélkedett Balázs –, mert örököltem kacagásra futó száját, sőt még azt a néhány szeplőt is, amelyek tavasszal megjelennek az orra két oldalán. Tiszta az arca, mégis rejtélyes, mint a tengerszem vize, amelybe óriásfák árnyékai esnek, s rejtélyeket ringatnak.

 

Ezek voltak Balázs boldog pillanatai. Amikor a leszármazás titkait boncolgatta. Végtelenül büszke volt a szüleire. Örült annak, hogy szerencsés csillagzat alatt született, örült, hogy családjában minőségi életet élhet, s az iskola, ami annyi társának nyűg, számára éltető médium.

 

Koraérett volt, közel állt a felnőttek világához, úgy emelkedett ki kamasztársai közül, mint szép törzsű tölgy a gyertyánosból. Kellemes beszédét szívesen hallgatták, a félénkek, a gyengék oltalmába húzódtak. Kultusz alakult ki körülötte, de nem azért, mert ő a nagytekintélyű igazgató fia. Szerény maradt, szívélyes, kedves. Beavatást érzett az, aki szembenézett ezzel a tekintettel. Anyjától örökölt, zöld szemében szelíd jóság és okos értelem lakott, de nem lett belőle tudálékos koravén. Táncolt az együttesben, énekelt, sportolt, nyáron biciklizett, néha bandázott barátaival a környék erdős dombjain, lapályos rétjein.

 

Egy bánata volt: nem születhetett testvére. Tisztában volt az okával, elmondták neki pontosan, az anyja Rh-negatív vércsoport, az apja Rh-pozitív, nem szabad reszkírozni.

 

Az unokatestvére, Gerzson oldotta a magányát. Ahogy teltek az évek, összeforrott a két fiú. Együtt ünnepelték a karácsonyt, a szilvesztert, a húsvétot, ruhát, cipőt cseréltek, mert azonos volt a méretük, a pingpongasztal hol itt, hol ott csattogott, sakkoztak, botanizáltak, kirándultak.

 

Gyors beszédű, lobbanékony suhanc volt Gerzson; csapongó, gátlástalan, vijjogó albatrosz.

 

Szövetségük akkor lett teljes, amikor Gerzson apja, Bodó Barnabás, a nagybácsi, híres helytörténész vállalta a két fiú magánoktatását. Szombat délutánokon hívta meg őket magához, magyar történelmet tanított nekik, amit vadul üldözött a hatalom, s kiegészítette, feje tetejéről a lábára állította azt az irodalmat, amit az iskolában oktattak.

 

Veszélyes vállalkozás volt, három személy rendszeres találkozása már összeesküvésnek számított. Damoklész kardja lebegett a fejük felett.

 

Szigorú titoktartást követelt tőlük Barnabás bácsi.

 

– Egyetlen elejtett szó, célzás már nyakunkra hozza a szekut, s mindhárman börtönbe kerülünk – hangzott az intelem.

 

Nevet adtak a kis kabinetnek, ahol találkoztak: Diogenész Hordója. Szóbeszéd szerint az ókori bölcs hordóban lakott, ott nyitogatta az athéni fiatalok szemét, elméjét, volt is baja emiatt, filozófus társai bolondnak tartották, a város urai meghurcolták, felesége, ha volt neki olyan, seprűnyéllel verte. Nem ok nélkül kereste fényes nappal, égő lámpával kezében – az embert.

 

Csendesen, mórikálva magyarázott a nagybácsi, bariton hangja elmét élezett, lelket tisztított, de ha belelendült, ha túl erős volt a fojtás az öncenzúra miatt, vörös arcán lila foltok és tűzrózsák jelentek meg, önmagát győzte le, amikor rejtett beszédre, az allúziók jelrendszerére tanította a két fiatalt.

 

– Szellemi elektronhéjat formálok körétek – mondta –, ami megvéd titeket, ha majd megkezditek az önálló, felnőtt életet.

 

Úgy kalandoztak történelemben, világirodalomban, mint boldog felfedezők a prérin. Kimaradt ebből a szamizdat oktatásból a képmutatás, a hazugság, Balázs és Gerzson boldogan élte át a szellem szabadságát. A túlélés szivárványhídja derengett fel, és a remény énekes madara repdesett tekintetük előtt. Szokatlan volt. Mintha súlyos katonacsizmákat dobtak volna le a lábukról, s mezítláb aprítanának simára csiszolt, mezei ösvényeken.

 

Apuleius volt Barnabás bácsi kedvence. Az aranyszamár regényét tartotta a bölcsesség foglalatának, abban fedezte föl azt az egyetlen életformát, amivel élni lehet a diktatúrában. Legyen Lucius minden ember, mondta Barnabás, a szamárrá változott ifjú mindent hall, minden ért, amit a környező világ mond, de az titokban marad, és lerakódik, mint a korallsziget.

 

– Tudjátok, mekkora előny az, ha ti halljátok a kígyók sziszegését, de ők nem tudnak erről? – mondta. – Tudjátok, milyen sugárövezet véd titeket, ha azt hiszik rólatok a csikaszok, hogy szamarak vagytok, ismeretlen számotokra az emberi beszéd? Szenvedéssel jár ez az inkognitó, de eljön a második, az igazi átváltozás ideje. Ízisz istennő nemcsak mitológiai alak, vissza fog minket is változtatni szabad lelkű emberekké.

 

De addig?

 

– Addig vigyázzatok, drága gyermekeim – mondta Barnabás, a bölcs tudós. – Ordas lapul minden bokorban. Sakálok kezében a hatalom. Vigyázzatok, mert száz és ezer Gorgó vesz körül minket, tudnotok kell, hogy halálfia, aki ránéz. Kővé változik. Az ókori görögök nem hazudtak.

 

Hosszas alku után egyeztek bele Balázs szülei, hogy fiuk fölfedje Gerzson előtt a padlásszoba titkát. Engedély nélkül építették a búvóhelyet, nagy bűn ez, mert a hatalomnak ismernie kell minden négyzetméternyi területet.

 

 

***

 

 

Vasárnap volt, amikor Gerzson és Balázs először osont fel a lépcsőházban a padlásra. Úgy léptek be a kis szobácskába, mint az ókori, üldözött személyek az asyliumba. Védettséget, a magzatburok biztonságát remélték.

 

Avatót tartottak, nevet adtak a szobácskának, legyen Opál Odú – mondta Gerzson –, amúgy is halványkék színű a fal.

 

A nagybácsi Diogenész Hordója és ez a titkos búvóhely, az Opál Odú lett az életterük. Itt el tudtak tűnni a hóhérok látóköréből.

 

Legalábbis ezt remélték a szülők.

 

De pontosan az ellenkezője történt. Ahogy kikerültek a gondos felügyelet alól, ahogy megérezték a szabadság ízét, lesöpörték a tanítást, megalázónak tartották a rejtőzködést.

 

Az aranyszamár megszólalt. Időnap előtt változott vissza emberré.

 

A jövőt, saját jövőjüket vitatták.

 

Mi lesz velük, ha ez a félelem-Himalája, ez a recsegve rájuk hulló gleccserhalmaz betemeti őket?

 

Milyen lesz az életük, ha tulajdonsággá válik a szolgaság, a gyávaság?

 

Voltak ilyen jelek. Sokan, nagyon sokan jól érezték magukat a mocsárban. Nem zavarta őket a beszűkülő horizont. A fagyhalál előtti pusztulás édes szendergését élték át. Nem látták az örvénylő dögkeselyűk karéját maguk fölött.

 

Ezzel az amnéziával szálltak szembe a suhancok.

 

– Milyen lesz a jövőnk? – kérdezték.

 

Kilátástalanság, nélkülözés, negatív szelekció, éhbér, robot látástól vakulásig.

 

– Egyenes beszéd kell ide – mondta Balázs. – Legyen elég a meghunyászkodásból! Szólaljon meg az aranyszamár! Vártára termettünk, szemükbe köpjük a keserű nyálat, ami felgyűlt a szánkban.

 

A legrosszabb dolog jutott eszükbe. A legveszélyesebb fegyverhez nyúltak.

 

– Röpcédulákat fogunk nyomtatni, azokkal rázzuk fel az embereket a letargiából, az amnéziából – kiáltotta hevesen Gerzson.

 

– Ha kézzel írjuk azokat – szólt Balázs –, gyerekes, könnyelmű játéknak fogják föl az emberek, s minket azonnal bedutyiznak, mert az írásvizsgálat nyomra vezeti a kopókat. Be kell avatni még valakit, hozzá kell jutni a megyei napilap nyomdagépeihez.

 

Volt az osztályukban egy fura alak. Mákszem Pityu. Egyáltalán nem volt alacsony, csak a fura családneve miatt csúfolták Hüvelyk Matyinak.

 

Válogatás nélkül falta az irodalmat, a fizikát, a kémiát, a matematikát, száznál több verset tudott könyv nélkül, fújta a képleteket, bámulatos memóriája volt.

 

– Pityuval kell beszélni – mondta Gerzson. – Ugye, tudod, az apja nyomdagépész, s ha lemásoltatjuk a kulcsait, kezünkben az aranymadár.

 

Balázs akkor hívta meg Mákszem Pityut az Opál Odúba, amikor a szülei elutaztak vidéki rokonok látogatására.

 

Elmondtak neki mindent, beszéltek a jövőképről, a meghunyászkodás veszélyeiről, a kettős igáról:

 

Bolsevizmus és nemzeti fasizmus.

 

Mákszem Pityu okos fiú volt, arra kérte a barátait, adjanak neki legalább egy félórai gondolkodási időt, mert rendkívüli veszélybe sodródnak rossz döntésekkel.

 

Kínosan telt el a harminc perc. Bálványokká merevedtek. Némán, szótlanul vártak. A szú percegését is hallani lehetett a mennyezet fölötti szarufákban.

 

– Vállalom – mondta, amikor letelt a félóra. – Vállalom, mert tűrhetetlen, amit velünk, magyarokkal művelnek a román bolsevisták. Arra kérlek, elsősorban a mi sérelmeinket nyomtassuk rá a röpcédulákra. Foglaljunk bele azokba mindent, a történelem gaz döntéseit, az alpári indulatokkal elkövetett pusztításokat.

 

A lázadás angyala költözött beléjük.

 

Kitört a suhancok forradalma.

 

Kapkodva, egymással versenyezve rótták a betűket, írták a súlyos sérelmeket, számukra a halált hozó igéket. Huszonhat követelést állítottak össze, s azokat – vitázva, heveskedve – szelektálták, rostálták, végül maradt hét:

 

KANTONRENDSZERT KÖVETELÜNK! LEGYEN KELETI SVÁJC ERDÉLYBŐL! MAGÁNTULAJDONT AZOKNAK, AKIK DOLGOZNAK! ISKOLAREFORMOT! TÖBBPÁRTRENDSZERT! PÁRTDIKTATÚRA HELYETT DEMOKRÁCIÁT! VISSZA A FÖLDEKET A GAZDÁK KEZÉBE!

 

Robbanógránát volt minden szó.

 

Balázs letisztázta az izgága mondatokat, szép, nyomtatott betűkkel leírta, amit heves indulattal, éretlen fejjel követeltek. Fejléce volt minden cédulának, amelyben társaságuk nevét meghatározták:

 

HÉT DARÁZS.

 

Mákszem Pityu édesapja, Károly bácsi, éjszakai műszak után, nappal aludt, a fia kilopta az előszobában lógó köpenye zsebéből a kulcsokat, és azokról másolatokat készítettek a város géplakatos mesterénél. Azt hazudták, a tornaterem ajtóihoz kellenek a duplumok a líceumban.

 

Pityu tudta kezelni a gépeket, s egy hajnalon, amikor aludt a város, belopakodtak.

 

A nyomtatógépek csattogása három forrófejű fiatal életét, jövőjét zúzta szét.

 

Január közepén zimankós reggelre ébredtek a város lakói. A közeli hegyekből hógörgetegeket zúdított a síkságra a szél, magasra tűrt gallérral indultak munkába az emberek.

 

Ezen a zimankós reggelen jelentek meg a röpcédulák a negyvennyolcas emlékmű párkányán, a pártszékház, a kultúrpalota előtt, a vasútállomáson, a lépcsőházakban, a liftekben.

 

Leírhatatlan rémületet váltottak ki.

 

A hatalom létezését vonták kétségbe a követelések. A bolsevisták világában rémisztőbb volt a HÉT DARÁZS, mint a népmesékben a sárkány. Normális, józan ésszel felfoghatatlan az, amit a kis, fehér cédulákon olvastak.

 

Iszonyatos hajtóvadászat indult.

 

Az első nap a milícia árasztotta el az utcákat, a tereket, a második napon a katonaság speciális alakulatait is kirendelték. Konvojok vonultak, helikopter körözött, megérkeztek a fővárosból a szeku különleges alakulatai.

 

Harmadik nap lakásokba törtek be, irodaházakat szálltak meg, parancsban kapták, egyetlen röpcédula sem maradhat a lakosságnál.

 

Senki nem aludt. A letartóztatásokat éjszaka hajtotta végre a szeku, egy felsikoltó csengőhang a családfő elhurcolását jelentette.

 

A lihegő bosszú fő célpontja a líceum volt. Sejtették a nyomozók, hogy csak innen kerülhettek ki a tettesek, más, közrendi embernek nem lett volna bátorsága ekkora vakmerőségre.

 

Először a besúgókat hallgatták ki. Minden osztályban volt kettő-három, s talán a tanári karból is sikerült néhányat beszervezni.

 

– Kiket tartanak gyanúsaknak? – kérdezték. – Hallottak-e elejtett szót szervezkedésről, lázongásról?

 

Színházi előadásokat zavartak meg. Moziteremből vonszoltak ki fiatalokat. A helyi szeku pincéje zsúfolásig telt. Senki nem tudta, hány embert tartóztattak le.

 

A félelemkeltés a nyomozók legfőbb eszköze. Ha retteg egy város, az emberek megnyílnak. Menti mindenki a bőrét.

 

Jelentkeztek a följelentők, a besúgók.

 

A harmadik nap éjszakáján dörömböltek Mákszem Károly nyomdászmester ajtaján. Betuszkolták egy terepjáróba. A fiát, Pityut fekete Volgával vitték.

 

Semmilyen hír nem szivárgott ki a nyomozás eredményéről. Dermedten várt mindenki. Voltak, akik az előszobában előkészítették a kis batyut. Pizsama, fogkefe, váltó fehérnemű. Legyen kéznél, ha jön a fekete autó.

 

Balázst és Gerzsont tanóráról hurcolták el. Emlékezetes maradt ez a biológiaóra. Az emberszabású majmok életmódjáról magyarázott a tanár.

 

A város csak sejtette, hogy a nyomozás befejeződött. A katonaságot visszavonták, a helikopter nem körözött, a konvojokból alig maradt egy-két autó.

 

Három csomag érkezett a három családhoz. A posta kézbesítette. Feladó a megyei rendőrparancsnokság. Izsák Ernő igazgató, Bodó Barnabás és Mákszem Linda írták alá, hogy átvették a küldeményt.

 

Ing, alsónadrág, koszos zsebkendő volt mind a három csomagban.

 

Az ingek hátulján vérfoltok. Mintha skizofrén festőművész rajzolt volna azokra mintázatokat.

 

A szadizmus úgy burjánzott a szekus kutyák agyában, mint a bálványfa, ami kipusztítja az őshonos növényeket.

 

Tiszta alsóneműt kértek a szülőktől a véres helyett.

 

Nem akarták elhinni, hogy csak három éretlen fiatal szállt szembe velük. A HÉT DARÁZS mögött összeesküvést, szervezkedést, nyugati ügynökök aknamunkáját sejtették.

 

A nem létező szövetségesek neveit akarták kiverni belőlük.

 

Izsák Matild és Izsák Ernő ünneplőbe öltözött.

 

Sötét színű gyászruhába.

 

Úgy léptek ki az otthonuk ajtaján, mintha fabábuk lettek volna. Nem beszéltek. Nem egyezkedtek. Tudták, mi az egyetlen egy, amit cselekedni lehet. Ezt csinálták az őskeresztények az arénában. Azok is önként dugták bele a fejüket az oroszlán szájába.

 

Jelentkeztek a Securitate kapusánál, és kihallgatást kértek a főnöktől.

 

A félelmetes nagyúr busa szemöldökű, torzonborz bajuszú, rejtélyes alak volt. Neve után germán származék, de az is lehet, szláv. Csak annyit tudtak a városban, hogy az ország északkeleti csücskéből származik, de az a hír is terjedt róla, hogy Kisinyovban született. Ő adott ki legtöbb útlevelet az országban. Megbízása volt, szivárogtatni kell a magyarokat Nyugatra.

 

Civil ruhás tiszt kísérte föl a házaspárt az emeletre. Fabábu mozgásuk akkor sem oldódott, amikor beléptek a főszekus szobájába.

 

Egyszerre vetették magukat térdre. A nagy tekintélyű gimnáziumi igazgató, és felesége, Szép Matild.

 

Torz, síró hangon kezdtek imádkozni. Hol egymásra hágtak a szavak, hol váltakoztak a szólamok:

 

– Kegyelmezz a gyermekünknek, Felséges Úr! – Könyörögve kérünk, tekints megbocsátó tekintettel ránk! – Minden bűnt magunkra vállalunk. – Ítélj minket életfogytiglani börtönre, csak Balázst engedd szabadon. – Nézz ránk, Parancsnok Úr! – Őrültek lettünk a véres ingtől. – Korbácsolj minket halálra, folyjon a mi vérünk, ne a fiunké!

 

Valami mozdult a bálvány arcon. Szokva volt a diktátor az emberek alázatához, de a nagy tekintélyű igazgató padlóig lehajtott feje megrázta. A város első embere térdepel itt, s a megye legszebb asszonya ragadta meg a kezét, csókolja fulladásig.

 

Félrelökte Szép Matild fejét, és kirohant az irodából. Két hóhérsegédjét küldte be, azok kivezették az épületből Izsák Ernőt és Izsák Matildot.

 

Úgy dolgozott a szeku, hogy semmit se tudjanak meg az emberek a sötét háttérmunkából. A félrevezetés éppen olyan módszerük volt, mint a brutális verés, a kínzás.

 

De az ima megfogant. Két hónap után kiengedték a három gyermeket a megyei szeku börtönéből. Nem adták bíróságra az ügyet. Nem a kiskorúságuk miatt kegyelmeztek. A mindenható parancsnok tollvonása elegendő volt, hogy csak szankciókkal sújtsanak le rájuk.

 

Az ország összes iskolájából kicsapták őket. A helyi szerszámgyár műhelyében helyezkedtek el.

 

Az esztergapad örökös rabszolgái lettek.

 

A szeku kőműveseket rendelt a tömbház padlásterébe, és leromboltatta az Opál Odút.

 

Izsák Ernőt tiltott építkezés miatt hatalmas pénzbírságra ítélték.

 

A város megnyugodott. Gépiesen indultak az emberek munkába. A vendéglők üresen kongtak. Volt, aki esküvőre, lakodalomra sem rendelt zenekart. A játszótereken is ritkán hangzott fel gyermekkacagás.

 

A bolsevizmus urai boldogan dőltek hátra.

 

Helyreállt a rend.

 

Fergeteges ütemben folyt tovább a kommunizmus építése.