Ima




Izsák Előd: Reißen

 
 
„…azt is megfigyeltem, hogy egyetlen dolgot hányszor is kell megértenem a legkülönbözőbb élethelyzetekben. Sokszor. Számtalanszor. Egyetlenegyszer.” NP

 
 

Amikor ezt írom, tudom, hogy januárban is sokat fogok gondolni a halálra. Ahogy az egészségre, a munkára, a kávéra… Ugyanolyan végtelennek és reménytelennek fog tűnni az a pillanat egyes reggeleken, amikor elfordítom magamban azt a kormányt, és nekifogok a dolgaimnak, olykor mintha erőszakot téve magamon (ritkábban: könnyen, biztosan, önelégülten, hálásan). Januárban is lesznek reggelek, amikor nem leszek képes rá, és akkor idegesség és kapkodás, belenyugvás és hasznosítás, befektetés más reggelek végtelen pillanataiba. És ugyanúgy igyekszem majd naponta meggyőzni a tudatom (hideg éjszakában vacogó JA világít bennem: Légy fegyelmezett!) a mértékletességről. És jönnek majd sikeres napok, minden nyugodtan, szépen, gördülni fog, és más napokon kelleni fog az összes kátrány, hogy érezzem, hogy köpjek, mert az olyan nap, hogy sosincs vége, és nem bírom ki nélküle. Kérem majd a bocsánatot. Ugyanúgy, vagy mégsem. Megfordul minden – nem, úgy marad – súgja Málik Roland a sűrű semmijéből.

 

Amikor ezt írom, hó borítja Nagyszeben háztetőit. És Halász Péter jut eszembe: amikor olvastam, pontosan értettem, mit érzett. Voltam így néhány könyvvel, és – bár meglehet, Szeben hófödte tetőivel is szépít az emlékezet – mindig bevált. Éreztem, hogy egy könyvnek köze van hozzám, és évekig halasztottam az elolvasását. Talán mert kicsit félek a meglepetésektől. Vagy csak szeretem késleltetni az élvezetet – vagy pontosan azért szeretem késleltetni az élvezetet, hogy kontrollban legyek, és ne érjen váratlanul semmi – kitudjamár, milyen illúzióm ad bele többet szokásaimba. Tiniként, mielőtt a Hajnali háztetőket olvastam, volt két ilyen Halász Péter-pillanatom. Egyszer ráhangoltunk mindenkit a házibuliban, hogy másszunk ki a szomszéd ház tetejére, megnézni a napfelkeltét. Másnaposan aztán elég félelmetes volt, amikor ki kellett cserélni az eltört cserepeket. Egy másik nagyon részeg hajnalban egy barátom kilencedik emeleti szobájából másztam át a konyhájába a tető peremén, csak mert szét akartam nézni, és, persze, szerepelni. Józanul elég tériszonyos vagyok. De már nem tennék ilyet. Máshogy próbálom levezetni önbizalomhiányomat. Kamaszként senkinek nincs sok önbizalma – általában később sem. A bizonyítási kényszer veszélyes dolog, sokszor sokkal mélyebben van, mint a tinifrusztrációk. Sokáig kellett tanulnom, és tanulom ma is. De tudom azt is, hogy a hajnali háztetők látványához nem elég egy fénykép. Hogy nyüzsgő kultúrákat fednek el azok a tetők, hallgatásuk mindentudó, mielőtt felébred a város, és őrzői eltűnnek a szmogban. Egy lecsúszott dzsentri számára ez a megdicsőülést jelenti. Mintha beavatódna. A világ még nincs kész – megint lehet belőle bárki.

 

Amikor ezt írom, tudom, hogy januárban is sokat fogok gondolni az újjászületésre. Jön egy év, jönnek félelmek és kudarcok. Jönnek a végtelen és reménytelen pillanatok. És jönnek meglepetések és hajnali háztetők és találkozások. Halott költők világítása a legsötétebb éjszakákban és hevergetés a parton. És forgatjuk a kormányt, ahogy bírjuk.

 

Uram, add, hogy majd mindannyian megússzuk. Vigyázzanak föld, víz, tűz, lég részecskéi, és a poézis örök hullámzása.

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter