Irodalmi múzeum és könyvtár




Gheorghe Codrea: Díszletterv W. A. Mozart Don Juan című operájához, 1975

 
 
Papp Attila Zsolt a Helikon idei 18. számában egy nagyon sürgető kérdésre, feladatra mutat rá: mi lesz az irodalmi hagyatékok sorsa, ki és hova gyűjtheti be azokat, hogyan hasznosítsák, dolgozzák fel őket?

 

El kell ismernünk, hogy korszakhatáron élünk. Úgy 2000 tájáig mifelénk még a legtöbb tollforgató ceruzával, tollal vagy írógéppel, de papírra írt. Ha több példányra volt szüksége, indigót használt. Ma szinte hihetetlennek tűnik, hogy néhány évtizede még az írógép is szigorúan ellenőrzött, hatóságilag nyilvántartott eszköz volt, mert vele – selyempapírra – akár hat példányban is sokszorosítható volt egy szöveg. Ha könyvtárban, levéltárban jegyzetelt a kutató, többnyire kézzel másolt le akár oldalakat is. Manapság a digitális fényképezőgépet használja. A legtöbb ember el sem tudja képzelni életét „okostelefon” nélkül.

 

A ma élő idősebb generációnak azonban még rengeteg kézirat rejtőzhet a fiókjaiban, szekrényeiben. Ha megőrizte, levelezése is számottevő lehet. Milyen sors vár ezekre?

 

Az íróember vagy élettársa halálakor rendszerint ki kell üríteni a lakást. Sokszor egy-két határon átkelve érkeznek az örökösök, leszármazottak. Gyakran fogalmuk sincs arról, mi rejtőzik a lakásban. A lényeg a gyors kiürítés, lakáseladás lesz. Esetleg érdeklődnek arról, mit is lehetne a sok köteg kézirattal, levelezéssel kezdeni, de nagy valószínűséggel nem találnak olyan egyesületet, levéltárat, amely átvenné, s akkor a pusztulás elkerülhetetlen.

 

Tájainkon eddig az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület gyűjtött be néhány írói hagyatékot, ezeket rendezte is és kutathatóak. De náluk is a raktározási tér véges, csak a legkiemelkedőbb alkotók hagyatékát fogadják be.

 

Szükségünk van tehát egy irodalmi múzeumra: megfelelő épületre és néhány kutatóra. Írók, költők, de jelesebb tollforgatók halálakor is ennek munkatársai szerényen felajánlhatnák szolgálatukat a hagyaték rendezésében, elszállításában és megőrzésében. Ahol a leszármazottak vonakodnának véglegesen átadni az anyagot, ott letétként lehetne elkérni. A kutatáshoz is bizonyos feltételeket szabhatnának.

 

A múzeum a kéziratok mellett az írók emléktárgyait is gyűjthetné. Fényképeket, filmfelvételeket, íróeszközöket, kitüntetéseket, szemüvegeket, más kisebb személyi tárgyakat. Egy-egy kerek évfordulón kiállítást is rendezhetnének majd.

 

A múzeum szükséglet, csak pénz kell hozzá.

 

Akárcsak az általam már többször szóvá tett könyvtárhoz.

 

Megírtam és különböző értekezleteken szóvá tettem, hogy ma nincs Románia területén egyetlen olyan könyvtárunk, mely a magyar kiadványokra szakosodna. 1989-ig működött a kötelespéldány-rendszer. Néhány országos jelentőségű könyvtárba minden kiadványból jutott példány. Így a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban szinte minden itt kiadott kötet megtalálható. Azután megjelentek a kisebb nyomdák, melyek nemcsak kiadók, hanem egyesületek, tanintézetek, egyházközségek, vállalatok alkalmi kiadványait is sokszorosítják pár száz példányban – anélkül, hogy valamely könyvtárba is juttatnának belőlük. Még bibliográfiai szinten is alig lehet követni, egy év alatt hol és mi jelent meg. Hány, de hány folyóirat, lap indult és bukott meg, hány jelenik meg rendszertelenül. Ki gyűjtse be őket?! Van ugyan a magyar felekezetek kezében néhány könyvtár, de ezek raktártere is véges, és gyűjtőkörük a fenntartó intézmény profiljának megfelelő.

 

Gondoljuk meg: még jó néhány írói hagyatékhoz könyvtár is fog csatlakozni. Akár néhány ezer kötetes. Hagyhatjuk őket szétszóródni vagy kérjük el őket egy központi magyar könyvtár részére?

 

Műemlékeink megmentéséért, óvásáért harcolunk, áldozatokat hozunk. Ugyanakkor irodalmi múltunk tárgyi hagyatékait már évtizedek óta figyelmen kívül hagyjuk. Talán még nem késő cselekedni!