Írótáborba nem írni megy az ember




Függőleges ló a nyárádszentmártoni Lovasfogadó udvarán.

 

 

Már több mint két hete készülök megírni a szövegemet a Hátsó ablakra, de irodalmi táborokban még nehezebben szánja rá magát az ember, hogy írjon. Nem mintha ezért járnánk írótáborokba.

 

A hét elejét még a Látó-táborban kezdtem: reggel tízkor vonat, végignéztem, ahogy a rendőrök az utasokkal veszekednek, hogy tegyék vissza a sokak által szájkosárnak gúnyolt védőmaszkot (mindig lenyűgöz, hogy a történelem összes kitolása közül egy vékony textilmaszk érinti legérzékenyebben a társadalmat). Marosvásárhelyről fuvart találni, miközben fél óra leforgása alatt legalább tízen kérnek tőlünk pénzt vagy cigit, nagy a jövés-menés a központban, amióta az összes rendőr vonatokon veszekszik. Kérnek, adnék, de nem dohányzom, és a járvány óta készpénzem sincs. Hülye kifogás ez is, gyerekkoromban a felnőttek is mindig azt mondogatták a kéregetőknek, hogy nincs pénzük, nem azt, hogy van, de nem akarnak adni. Szóval így, nekem sincs, ezt hazudom. Tudnék utalni Revoluton. Szégyellem magam.

 

Ahogy egy falatnyi szabadidőm akad, leülök a Nyárád mellé laptoppal az ölemben, így néz ki a huszonegyedik századi alkotóválság. Miután a kijárási tilalmat végig egy kolozsvári padlásszobában töltöttem, jól esik vízcsobogás zajára, friss levegőben ülni, írni már kevésbé. Focizni hívnak, persze, hogy megyek, fürdünk a Nyárádban, agyagot kenünk az arcunkra és vállunkra. Ami a táborban történik, az előírásszerűen a táborban is marad. Kevesebb mint négy ember egy asztalnál (fontos kiemelni: napernyőre nem írtak elő hasonló korlátozást), rendszeres lázmérés, amely kimutatja, hogy tulajdonképpen egyikünknek sem kellene már élnie. Ami a táborban történik, az a táborban marad. Még lehet, hogy mi is. Vida Gábor javaslatára eljátszunk a gondolattal (erről Imre Eszter ír többet a tábor titkos naplójába).

 

Ezt követően páran átmegyünk a Függőleges lovak írótáborába Nagygalambfalvára, Kányádi Sándor szülőfalujába. Talán erről mesélnék a legszívesebben, de bízom benne, hogy idővel egyre többen fognak hallani a Függőleges lovakról. Addig is beszúrom ide a Kányádi-verset, amelyről a csoportosulás a nevét kapta. Van-e idő írni? Persze, hogy nincs. Ellentétben a többi művészeti ág alkotótáboraival, az írók rendszerint nem azért gyűlnek össze, hogy írjanak. Olvasni is csak azt olvassák fel, amit muszáj, ami épp témába vág, amiről vitatkozni lehet (beszélgetni is csak arról beszélgetnek, ami zavarja őket). Félrevonulok egy sarokba, felütöm a laptopot, most már tényleg szégyellem magam, amiért nincs meg a szövegem. Az online nem szünetel, nem felejt és nem fogad el bocsánatkéréseket. (Titokban örülök, hogy azért tudósítani legalább most az egyszer nem nekem kell.)

 

Ma van a macskák világnapja. Ha másról nem, hát erről írhatnék valamit. Az első kötetem telis-tele volt macskákkal (talán ez az egyetlen megmentő kvalitása). Előreláthatóan a második első is tele lesz. Most fejeztem be egy novellát, persze, hogy macskákról. Igenis a macskák uralkodnak ezen a világon – minden összefüggést, jót, rosszat, fontosat meg lehet magyarázni macskákkal. Csak azt nem, miért nem tudok írótáborban írni. Azzal vigasztalom magam, hogy hazaérek majd, és akkor kezdődhet minden elölről: az irodalmi informatikusmunka, archívumot frissíteni, tudósításokat feltölteni, fotókat megszerkeszteni, szerződéseket kitölteni. Ebben legalább lehet sikerélményem, a gép nem hazudik: az enter örökké enter marad, legalábbis amíg ki nem találnak valami újabbat. Legalábbis, amíg nem kell összepakolnom a következő írótáborig.