Isten hozta, rendező úr!




 

 

Eredetileg arra gondoltam, hogy jelen szöveg címeként a következő mondatot tűzzem a lap tetejére: A filmes, aki majdnem lehányta Gerő Ernőt. Hála Istennek, kevesen tudják már, ki volt Gerő Ernő. Idézzük fel egyetlen mondatban, mert azért sok szót (itt legalábbis) nem érdemes rá vesztegetni: született Singer Ernő, illegális nevén Szeges Ernő, sokak által félt felvett nevén Gerő Ernő kommunista politikus volt, 1948 után a Rákosi Mátyás vezérségével szovjet mintára megteremtett totális diktatúra egyik rettegett, radikális képviselője.

 

Na de ki volt a filmes, aki…? Őszintén remélem, jóval többen ismerik a nevét. Ha nem máshonnan, hát A Pál utcai fiúk című 1968-as amerikai–magyar koprodukció kapcsán, amelyet, nem mellesleg, Oscar-díjra jelöltek rá egy évre, a legjobb külföldi film kategóriában. Fábri Zoltánról van szó, hát persze. Igaz, ő sem ezen a néven látta meg a napvilágot. Furtkovics Zoltánként született 1917. október 15-én, Budapesten, és jóval később, 1938 táján „fábrisodott” el, amikor is a Színművészeti Akadémia akkori igazgatója, a Szálasi-kormány idején kifejtett politikai tevékenységéért nyolcévi fegyházbüntetésre ítélt Kiss Ferenc kijelentette, hogy márpedig a színiakadémián idegen nevű fiatalok nem tanulhatnak. Az volt a módszere, hogy az érintettektől bekért hat-nyolc nevet és azok közül kiválasztotta, hogy „mától fogva mi is lesz a te neved, fiam”.

 

A fenti sztorik abban a könyvben találhatók, amelyet a filmrendező születésének 100. évfordulója alkalmából adott ki a Magyar Művészeti Akadémia. A kötet egy figyelemre méltó filmes sorozat darabja, melyben olyan filmes alkotókról jelent meg könyv, mint Huszárik Zoltán, Kósa Ferenc, Gulyás Gyula és Gulyás János, Gaál István, Sára Sándor, illetve egy „listás” kötet a 20. század 53 legmaradandóbb magyar filmjéről.

 

A Fábri-könyv szerzője, Barabás Klára lelkiismeretes munkát végzett. Szorgalmasan végigtanulmányozott minden vonatkozó szöveget, dokumentumot, midőn könyvét megírta. Talán ennek tudható be, hogy a szöveg – bár tetőtől talpig bevezet a korszak, sőt korszakok magyar filmművészeti textusába és kontextusába – helyenként kicsit iskolás, hogy ne mondjam, unalmas. Viszont, ami mindenért kárpótol, az egy életútinterjú, amelyet a kötet szerzője 1989-ben készített Fábri Zoltánnal. Talán ezért is került a beszélgetés a könyv elejére. Ugyanis itt Barabás Klára váratlanul megtalálja a hangját. Jó, az olyan ostobácska kérdéseket nem számítom ide, mint például ez: Milyen kulturális légkör volt otthon? Szerencsére Fábri is jól látta, mi az ábra, mert így felelt: Kulturális légkör semmilyen sem volt otthon. A recenzens ezen a ponton hangosan felnevetett. Az ilyen apróságoktól eltekintve azonban Barabás otthonosan mozog a kérdező szerepében. Azt is elmeséli, hogyan fogadta őt az akkor már idős és némileg „beporosodott” rendező-legenda. Szinte sehogy. Egyáltalán nem akart beszélni. Nem tudom, kinek az érdeme, hogy végül mégis megtette, de nagyon jól tette. És legyen ez most már teljes mértékben Barabás Klára érdeme. Tisztelegj!

 

Fábri Zoltán élete átível szinte az egész huszadik századon (1994-ben hunyt el), életművét pedig a következő közhelyszerű címkékkel szokás jellemezni: az ember szabadságvágyának bemutatása (nyilván nem ok nélkül, hiszen összes filmjét 1952 és 1983 között készítette, és ezzel sok mindent elmondtunk), az erőszak elleni tiltakozás, a múlttal való szembenézés kötelessége. Összesen 22 játékfilmet jegyzett, ezen kívül kábé 60 színházi rendezés és díszletterv fűződik a nevéhez, és aki nem tudná, egész jó festő is volt, sőt, képzőművésznek is indult annak idején, még Furtkovicsként. Ehhez kapcsolódik egy valóban remek történet, amelyet a rendező az interjúban mesél el. Harmadikos elemista korában történt, hogy a tanító úr azt a házi feladatot adta fel, hogy a nebulók másoljanak ki egy rajzot az olvasókönyvből. A kis Furtkovics meg is tette, ám a következő órán a tanító úr áthúzta a rajzát, mondván, hogy nem az apja munkájára kíváncsi. Erre persze a fiú tiltakozni kezdett, mire a mord oktató odatette, hogy ott helyben készítse el újra a rajzot… a táblán! Persze, ijesztő volt a feladat, ugyanis a tábla nem egy irkalap. Ám az ebadta nekivágott, és a háta mögött az osztály röhögése fokozatosan elhalt. Amikor hősünk befejezte a rajzot és megfordult, azt látta, hogy az osztályon kívül ott áll az egész tanári kar. És a tanító így szólt: Fiam, azért hívtam ide a kollégáimat, hogy az ő jelenlétükben bocsánatot kérjek tőled. A történetből felsejlő morális attitűd később különböző formákban visszaköszön A Pál utcai fiúkban, a Két félidő a pokolban vagy a Hannibál tanár úr című filmekben.

 

Fábri (még Furtkovicsként) a Képzőművészeti Főiskolára járt 1935 és 1938 között, ahol Réti István, az általa utolsó nagybányai mesternek nevezett festőművész tanítványaként. Ebből az időszakból származik egy másik kis sztori, amely a későbbi nagy filmrendező pontosságára, rigurózus munkamódszerére utal. Fábri elmeséli, hogy Réti mindig kalapban érkezett az órákra, annak ellenére, hogy lakása alig öt méterre volt a műteremtől. Mellesleg nagyon szerette a tehetséges Furtkovicsot, akit ki is szemelt tanársegédének. Aki azonban váratlanul jelentkezett a Színművészeti Akadémiára. És fel is vették. Ekkor történt, hogy apja borotvával kergette végig a szülői házon, miközben ezt ordította: Most rögtön megöllek!

 

Az öreg Furtkovics szerencsére nem ölte meg egyetlen fiát, akiből (miután megjárta a második világháborút, Németországig jutott, ahol amerikai hadifogságba esett) már Fábri néven díszlettervező, színházi rendező, színházigazgató lett, hogy aztán 1950-ben a rendszer átinvitálja a filmszakmába. És onnan nem volt megállás. 1952-ben elkészítette első nagyjátékfilmjét, a neorealista ihletésű Vihart, aztán 1954-ben az Életjel című dolgozattal már díjat nyer a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon, és utána rögtön következik a magyar filmművészet egyik alapfilmje, az 1955-ös Körhinta (ez az a film, amelynek kapcsán Fábri felfedezett a film számára egy fiatal lányt, bizonyos Törőcsik Marit), amely nem nyert nagydíjat Cannes-ban, pedig ugyancsak megérdemelte volna. De talán a maga módján megkapta a nagydíjat, ugyanis a történet szerint 1981-ben egy este a magyar filmdelegáció ott üldögélt a fesztiválpalota teraszán (zárójelesen jegyzem meg, 1981 erős cannes-i éve volt a magyar filmnek: Vajda Béla Moto Perpetuo című rövidfilmje Arany Pálmát kapott, a játékfilmek versenyében Gaál István Cserepek című filmje és Szabó István egy évvel később Oscar-díjjal jutalmazott Mephistója versenyzett, de különböző szekciókban ott volt Bacsó Péter A tanúja, Bódy Gábor Nárcisz és Psychéje, valamint Rózsa János Vasárnapi szülőkje), amikor kijött a pincér egy üveg pezsgővel, kibontotta, töltött és ezt mondta: Uraim, ezt a főnök küldi tiszteletből a magyar delegációnak, annak emlékére, hogy 25 évvel ezelőtt mutatták be itt Fábri úr Körhintáját. Egészségükre!

 

Fábri Zoltánt egész életén végigkísérte a szerencse, erről többször is említést tesz az életútinterjúban. Valahogy mindig úgy alakult a sorsa, hogy azt tehette, amit tenni akart, annak ellenére, hogy a kommunista kultúrpolitika körülbelül nyolc filmtervét megtorpedózta. Értsd, igen kevés kivétellel, ha valamit nem tehetett meg, akkor inkább nem tette meg, mintsem hogy úgy táncoljon, ahogy a felsőbb vezetés fütyült. Ennek az attitűdnek (no meg talán az említett szerencsének) köszönhető az említett filmeken kívül például az Édes Anna,Nappali sötétség, a Húsz óra, az Utószezon, az Isten hozta, őrnagy úr!, Az ötödik pecsét vagy a Requiem.

 

Barabás Klára Fábri-kötete pedig tesz nekünk, késői olvasóknak egy nagy szívességet: szellemközelbe hozza az idén 102 éves rendezőt. Aki amellett, hogy nagy filmrendező satöbbi, ugyancsak kellemes beszélgetőtárs. Isten hozta tehát, rendező úr!

 

 

Barabás Klára: A történelem körhintáján – Fábri 100. Magyar Művészeti Akadémia, 2017.