Isten Önnel, herr Fischer!




fischer-istvan-1
 
Nem tudom kilúgozni a személyességet ebből a szövegből. Tekintettel arra, hogy a nemrég a mennyei gyöngyvásznakra költözött Fischer Istvánról szól. A filmesről. A lakatosról. Az emigránsról. Édesanyám első férjéről. Akiről nagymamám csak per Fischer Pisti nyilatkozott. Aki a maga részéről pont olyan kommunista volt, mint Fischer István apukája. Ez van, illetve ezek voltak.
 
Négy évvel ezelőtt találkoztam vele. Egy kocsmában. Mesélt édesanyámról. Akire, különböző okok miatt, nem emlékeztem. Az egyik ok objektív: ötéves voltam, amikor autóbalesetben meghalt. A másik kevésbé az: sokáig úgy tudtam, elhagyott. Megkérdeztem hát Fischer Istvánt. Nem mesélt sokat. Viszont amit igen, azt pár határozott vonallal rajzolta elém a levegőbe. Az imaginárius vásznon megjelent a főszereplő, a környezet, az antagonisták, pörgött a film, én meg néztem. Nyugalom, néhány kihagyással fenntartott figyelem, élesen megrajzolt karakterek jellemezték ezt a kisfilmjét is. Kérdeztem, csinál-e még filmeket. Mondta, nem. Jól van. Persze, elég filmet csinált, mondhatja bárki. S eleget élt is. Kettő helyett akár.
 
Az 1936-os kolozsvári babától a saarbrückeni Herr Fischerig hosszú volt az út. Meg rázós is. Volt közben egy világháború, egy kommunista diktatúra… sőt, kettő, mert Fischer a szovjet rendszerbe is alaposan belekóstolt. Akkoriban ugyanis a kommunista gyermekeket, nem, javítok, a kommunisták gyermekeit kiküldték a Szovjetunióba tanulni. Igaz, őt történetesen akarata ellenére. 1953 tájékán ugyanis, fiatal bakkalaureátusként, Fischer filmes operatőr szeretett volna lenni. És volt is rá lehetőség, Bukarestben. Csakhogy közbeszólt a történelem meg a szülők: politikai gazdaságtant kellett tanulnia szegény fejének, pont a szovjetektől. (Itt szövődik szorosra a magántörténelem, ugyanis édesanyámmal Leningrádban házasodott össze Fischer Pisti, vallomása szerint egy saját szobáért. Nem is tartott sokáig a lamúr.) Aztán renitencia miatt hazavágták Leningrádból, és kizárták Románia összes egyeteméről. Nem akaródzott neki rendes kommunistának lenni, kérem szépen. Következett a lakatosság meg a hűtőgépszerelés.
 
fischer-istvan-egyperces-borito
 
Mindeközben meg: film. Eleinte nézés. Idősebb Fischer ugyanis mozigépész volt a szovátai nyári moziban, még házassága előtt. Aztán később, ahogy ez lenni szokott a kommunista világteremtő időkben, az apa kezébe került két, 1945-ben hátrahagyott vetítőgép, és elindított egy mozit, már Kolozsváron. Fia természetesen örökbérlettel rendelkezett a mozgóban, és megnézett mindent, a szovjet oktatófilmtől a szovjet dokudrámán keresztül a filmre vett szovjet színházi előadásig.
 
Aztán írás. Az Utunkban kezdte, Halász István néven, aztán A Hétben folytatta, Halász-Fischerként, majd az utunkos keresztnév elmaradt, jött az Előre, az Ifjúmunkás, és így. 1962-ben ugyan a Ceauşescu-rendszer megengedte, hogy Fischer úr folytassa gazdasági vonatkozású tanulmányait, és Fischer úr folytatta is, ám szerencsére 1963 nyarán, hosszú szünetet követően, újraindultak a filmes szakok Bukarestben, és Fischer úr váltott. Becsülettel elvégezte a filmiskolát, és felvette a munkát az Alexandru Sahia dokumentumfilm-stúdióban. És csinálta a dokfilmeket. 1971-ben aztán leigazolt a bukaresti magyar adáshoz. És mindjárt utána, 1972-ben elkészítette az úgymond első erdélyi (vagy romániai) poszt-janovicsi magyar játékfilmet, Páskándi Géza Európa térképe című novellájának filmes adaptációját. A film mai szemmel nézve nem tűnik nagyon nagy dobásnak, az alkotó szerint sem. Arra viszont bőven elég volt, hogy kiverje a biztosítékot az illetékeseknél. Gyakorlatilag elásták. Ahogy Fischer egyéb, nem rendszerkompatibilis mozgóképterveit is. Semmi különös nincs ebben, így ment ez akkoriban. Viszont Fischernél betelt a pohár. 1973 augusztusában olajra lépett.
 
Érdekes (vagy jellemző?), hogy angolos távozásával az itthoni kisebb-nagyobb köztudatokból is kicsusszant. Alig lehet némi filmográfiára, életrajzi adatra lelni a Németországba emigrált filmesről. Bár az is lehet, nem az itthoni kollektív felejtés a ludas. Hanem az, ahogy Fischer élt. Ment előre. Dolgozott szabadúszóként, stúdióknál, csinálta a televíziós filmeket, dokfilmeket, ahogy jöttek. A rendszerváltás után aztán jelentkezett, segített, ahogy tudott. De ha jól tudom, nem tért vissza valamiféle filmes messiásként, megcsinálni azt, amit anno nem lehetett. Nem érdekelte a pajzson érkezés.
 
Emlékezgetünk néhányan. Elgondolkodunk azon, hogy talán jó lenne egy hely, ahol esetleg létre lehetne hozni egy archívumot, és nézni a Fischer-filmeket. Mert, ugye, ma aztán van magyar televíziónk bőven Erdélyország-Tündérországban. Egyik jobb, mint a másik. Tele több évtizede halott televíziós kultúrát propagáló vezetőkkel és nyilván teljesen pártatlan patrónusokkal. Akik alatt a jó szakemberek, alkotók próbálnak, mit is… túlélni? Lehet, hogy mégis elkelt volna ide egy renitens Fischer? Sőt, több is? A filmtár még összejöhet. Fischer István, nekem legalábbis, úgy, ahogy eddig, többé nem. De lehet, nem is baj. Van egy-két szöveg, néhány film. Merevlemezen. Meg a levegő filmvásznán.