Isten tenyerén földet érni




 

Böszörményi Zoltán Kényszerleszállás Shannonban című verseskötete esetében az összetett szóból álló cím és a mögötte rejlő jelentések késztettek a könyv kézbe vételére. Negatív jelentésű szó, az olvasóban gazdag szöveghálót bont ki, eszébe juttathat személyes élményeket, kellemetlen emlékeket vagy akár traumákat is, a félelmet, a szorongást, a remény–reménytelenség, a lét és nemlét párosát, halálközeli pillanatokat, szerettei elvesztését.

 

„A remény minden borúlátás és bizonytalanság lényege”írja a költő a kötet nyitó sorában, mintegy meghatározva, összefoglalva a kötet egészét.

 

Ha egy repülőgép kényszerleszállást hajt végre, a „történés” közben minden bizonytalan. Nincs garancia a túlélésre, sem a biztonságos földet érésre, akkor sem, ha „angyalok jönnek, angyalszemükkel fürkésznek, / sodródó gondolataink feszületeit / vizsgálják néma kitartással, átvilágítanak / átkutatják esendőségünk lankáit, / a szeretet magvait keresik,/ az embertelenségben az embert.”

 

Böszörményi Zoltán egy Boeing–767-es gép utasaként tapasztalta meg a kényszerleszállást, a gép végül sikeresen földet ért az írországi Shannonban, a könyv fülén láthatjuk a repülőjegyet és a rövidke utalást is arra, hogy itt nem fiktív lírai játékról van szó. A 2016-os kényszerleszállás emléke 2017-re elbeszélő költeménnyé formálódott a költőben.

 

A kötet semmilyen szempontból nem mondható hétköznapinak, nem csupán a tartalom kavar fel, de maga a forma is rendhagyó. A költemény tartalmaz kötött formában megírt részeket, hexametert például, rímes-ritmusos strófákat és szabadversre emlékeztető részeket, amelyek mintegy aláfestései egy-egy hangulatnak, érzelmi állapotnak vagy szellemi eszmefutatásnak, lételméleti kérdések sorának. Az első oldaltól kezdve megbabonázza az olvasót a különös verszene, a költemény gördülékeny, finom szövése, az érzelmi állapotok intenzitása.

 

A harsány színekkel élő, minimalista illusztrációk (Részegh Botond grafikái) még inkább fokozzák az erős, expresszív költői képeket, amelyre az olvasó könnyen ráhangolódhat, ha lapozni kezdi a könyvet.

 

A meghökkentő illusztrációk és a versek megbonthatatlan egészet alkotnak, vers és képzőművészet ritkán van ennyire összhangban egymással, mint itt, szinte látjuk, hogyan mozdul az óriás vasmadár a végtelen égen.

 

Megírni a tragikus helyzetet, megtalálni a hozzá illő szavakat, az olyan költői képeket, mint: „megnyugodjon a testünkben az álarcos mindenség”, „a csend vergődő gondolataimra veti ki súlytalan hálóját”, „körülöttem önfeledt táncot lejt a lábatlan idő”, „üvegszemével rám tekint a közöny”, „a köd, amelyből lettünk, feladatokat fogalmaz”, „iszonyt álmodik a félelem”; a nem mímelt, hanem hiteles versbeszédet, ami érzékelteti a megélt kényszerleszállást, s nem csupán újraeleveníti a szerző emlékeit, gazdag lírai eszköztárra és elmélyült, kifinomult, filozofikus gondolkodásra vall.

 

A félelem és a remény folyamatosan jelen van a kötetben, leitmotívum, mélységeket, magasságokat feszeget minden sor, pillanatokat nagyít fel, úgy érezzük, élő közvetítést látunk egy közelgő katasztrófáról. Minden létező érzés előbújik az ember lelkéből, amikor a biztonságérzetünk csorbul, függetlenül attól, hogy lelki nehézségen megyünk keresztül, műtétre készülünk vagy egy zuhanó repülőgép számláltatja velünk életünk pillanatait.

 

Az alábbi sorokkal tudnám leginkább aláfesteni ezt:

 

„A biztonságérzet csak sejtelem, elodázott beteljesülés, / mint a szerelem, ha lábunk közé néz, / nem tud elvonatkoztatni a szükségtől, /a muszáj bajnoka lesz, a félreértés eszköze.”

 

A versfolyam beszippantja az olvasót, nem engedi, hogy bármi fölött is átugorjunk, egyik sor a másik után olvastatja magát. Az életveszélyben is kimagaslik és fényesen ragyog a hit és a mindent felülíró remény: „…ha megszólal az angyalok trombitája, / a mennyei segítség is megérkezik, / s lenn fényben fürdő templomok…” Ezen reménysugarak nélkül nem is lehetne túlélni egyetlen tragédiát sem, ezen sorok nélkül a könyv nyomasztóvá válna.

 

Hosszan elidőzhetnénk az olyan gondolatok boncolgatásával, mint az „Ég és Föld között egyedül marad a lélek?”, s itt a valós eget és a valós földet olvassuk, nem álmodozás, nem a lírikus elméje teremtette képzelet szárnyal, hanem a kőkemény valóság vetül a papírra. Vég nélkül elmélkedhetnénk az ehhez hasonló gondolatfolyamokon, de az olvasót inkább arra buzdítom, nyissa ki a könyvet, és találja meg saját értelmezési lehetőségeit. Újraolvashatjuk idővel, nézhetjük, mint versbe foglalt katasztrófafilmet, a félelem, a remény, a bizonytalanság felületein csúszhatunk lefelé együtt a szerzővel újra és újra, hogy a végén biztonságosan földet érjünk Isten tenyerén.

 

 

Böszörményi Zoltán: Kényszerleszállás Shannonban. Irodalmi Jelen Könyvek / Pesti Kalligram, Budapest, 2017.