Ithaka elmarad





 
Az utazás az egyik legrégebbi kulturális toposzunk, általánosan ismert és elkönyvelt, miközben az ritkán jut eszünkbe, hogy napi útjainkról a kapcsolódó értelmezési hagyományok vonatkozásában gondolkodjunk. Valamelyest parodisztikusan is hatna egy esős reggelen kivárt forgalmi dugót Odüsszeusz megpróbáltatásaihoz mérni; bár kétségtelen, hogy a zsúfoltságig telt buszok elengedése, a bordák közé fúródó, csöpögő esernyők vagy a félrecsúszott jegyérvényesítés miatt kapott büntetések által okozott frusztráció sokunk számára tűnhet eposzi jelentőségűnek. A reflektáltság hiányának talán az az oka, hogy nem tekintünk igazi utazásként a napi rutint képező célelvű helyváltoztatásra. De akkor mit tekintünk utazásnak? Kinek fontos, kötelező vagy lehetséges róla gondolkodnia, beszélnie?

 

Szirák Péter Ki említ megérkezést? A régi és a két világháború közötti magyar útirajzról című kötete ezen kérdések mentén válik olvasmánnyá a kultúrantropológiai és irodalomtörténeti érdekeltségen túlmenően. A Ki említ megérkezést? bizonyos értelemben egy demisztifikációs aktus, amennyiben leleplezi az utazással kapcsolatos kortársi beállítódásainkat. Szirák a bevezetőben egymásnak ellentmondó magatartásformákat társít a jelenkori és a régi utazási szokásokhoz, gondolatmenetét pedig az aranykor elvesztésének nosztalgiája felől építi fel, hogy a kötet további részében lebontsa azt, hiszen a kijelölt útirajzok elemzése olyan folyamatot rajzol ki, melyben mai utazásfogalmunk pontos előzményekhez vezethető vissza.

 

A kiindulópontot annak a fejtegetése képezi, hogy a jelenkori utazó számára már nem létezik vagy kevéssé elérhető egy autentikus utazás lehetősége. Az autentikus utazás két fő jegyét Szirák a kiszolgáltatottságban és a kiszámíthatatlanságban – tehát az eredetiségben – látja, így az összeegyeztethetetlen a jelenre jellemző utazási kánonnal. Utóbbit főként az határozza meg, hogy a modernség szubjektumfelfogásban az utazás mint alapvető identitásformáló tényező jelenik meg. Vágyunk az utazásra, mert abban szocializálódunk, hogy „a személyiség valahonnan valahová tart, tájakat, városokat jár be, feltárul előtte a múlt, idegenekkel találkozik, s e találkozások révén képes újraérteni magát – Nietzschével szólva: »új metaforákat« találni olyannyira vágyott egyediségének megfogalmazásához.” (9–10.) (Ilyen prekoncepciók mellett nem sok esély van rá, hogy a mindennapos buszozást utazásként fogjuk fel.) Csakhogy a mai utazó kizárólag már látott, értelmezett és ajánlott helyeket kereshet fel, az útvonala és a megismerés (?) folyamata előre meghatározott és közvetített. Ilyetén pedig a kortárs utazási kánonon nem lehet számon kérni az egyediségérzetet vagy az élményszerűséget, ezen elvárások ugyanis már a tulajdonképpeni utazás elkezdése előtt túltelítődnek.

 

Ennek a kontextusnak a tudatosításával Szirák arra mutat rá, hogy az utazás valójában mítoszként tételeződik számunkra. Ezzel egyidejűleg azonban a kötet alcímében megjelölt két korszak (a régi és a két világháború közötti) utazási irodalmának összevetése azzal a felismeréssel is jár, hogy az utazás köré épülő magatartásmódok, elvárások és szokások mindig is egy konstrukció részei voltak. Szirák kutatása tehát részben arra éleződik ki, hogy megfigyelje, hogyan szembesültek a két világháború között keletkezett útirajzok szerzői a már megtörtént, már látott és már közvetített tapasztalatával, hiszen a művekben az tükröződik, hogy az írók problémaként érzékelték az utazás(i irodalom) mitizáltságát. Ebből következőleg az fogalmazódik meg kérdésként, hogy létezett-e valaha autentikus utazás – és impliciten: most létezhet-e a vázolt helyzet ellenében.

 

Szirák ezt annak kifejtésével tárgyalja, ami kötetének egyik alapvető megállapítását képezi: az írók nagyon is hasonlóan viszonyulnak az utazáshoz és az irodalomhoz, útirajzaik vizsgálata tehát mindkét irányban tanulságos lehet. Az egymásra vonatkoztatás egyrészt az utazás-olvasás analógiának a 16–17. századig visszanyúló hagyománya felől ragadható meg: „az utazó mindig korábbi utazók nyomait olvassa és hasonlítja át.” (10.) Ez a megközelítés azonban nem abban az irányban hat, mint amelyet elvárnánk, ugyanis Szirák számára pont az válik fontossá, hogy a vizsgált útirajzok szerzői milyen módon térnek el a hagyomány ismerősségétől. Azt követi nyomon, hogy az eredetiség mint az autentikus utazás megélésének és rögzítésének előfeltétele, milyen kimenetellel minősíti át vagy számolja fel az olvasás-utazás analógiáját. Kosztolányi irodalmi útirajzai épp az analógia érvénytelenítése által válnak értelmezhetővé, mert Kosztolányinál az út megírására tevődik át a hangsúly, Illyés Gyula és Nagy Lajos Oroszország-útirajzaiban pedig az analógia ideologikus működtetése lepleződik le.

 

Illyés Gyula és Nagy Lajos oroszországi útját Szirák utaztatásnak minősíti, amennyiben a vendégül látó hatalom „azt szeretné, hogy a vendég/utazó úgy olvasson, mint ahogy azt tőle elvárják.” (58.) Ez magában foglalja azt is, hogy az utazói tudósítások feladata a kijelölt olvasat megerősítése; a sztálinizmus jellegzetes emlékezéstechnikájának, a retusálásnak a kontextusában „a cél a prezentáció és az elfedés.” (62.) Azonban Szirák arra hívja fel a figyelmet, hogy a két magyar szerző útirajzaiban érezhető az elvárt és tapasztalt közötti át nem fedés, így pedig a hatalomnak az utat felülírató szándéka is. Annak a tudatosításával, hogy az útirajz (viszonyulási, értelmezési) útvonalakat ír meg, ír elő, Illyés és Nagy az utazás-olvasás analógia problematikusságára mutatnak rá. Esetükben tehát az autentikus utazás a meg nem alkuvó látás révén jön létre; a Szirák által megvilágított összefüggésrendszerben műveik a reflektált gyanú tanúságtételei – az utaztatáson túlmenően is –, az olvasói, a befogadói szerep kételkedő, kritikus beállítódását példázzák.

 

Az utaztatásnak ellenszegülő tanúságtételek kiválasztásával összhangban Szirák munkamenetére általánosan is az érvényes, hogy következtetéseit annak a megfigyelésére alapozza, amint az elemzett útirajzok eltérnek eredeti céljaiktól – történjen az a műfajból vagy valamilyen külső elvárásból fakadóan. Mivel a Ki említ megérkezést? vizsgálati anyagát főként szépírók útirajzai képezik, ezek esetében a műfajt egyszerre meghatározó hasznosság és gyönyörködtetés eleve ellentmondásos megoldásokat eredményez. A két alapelv működési mechanizmusainak feltérképezésében Szirák különböző viszonyrendszerekhez jut, az utaztatásnak a hasznosságra irányuló érdekével ellentétben például Kosztolányi „úti beszámolóinak reflektáltan nem a praktikusság az értéke: az útirajzot […] az aiszthésziszhez kapcsolja.” (47.) Kosztolányi azon felismerése kapcsán, hogy az útirajz már nem jelölhet ki új, váratlan útvonalakat, Szirák azt emeli ki, ahogyan a szerző a mit kérdést átváltja a hogyan kérdésévé. „Kosztolányi irodalmi útirajzai az imaginárius aktivizálását célozzák, vagyis a tapasztalat egyediségét, eseményszerűségét a nyelv általi elképzeltetés révén igyekeznek közvetíteni.” (56–57.) Az útirajz immár irodalomként olvasandó, azonban annak helyzete is problematikus, hiszen az utazással párhuzamosan itt is minden megtörtént, megíródott már.

 

Szirák ugyan nem tér ki konkrétan az irodalom helyzetének tárgyalására, azonban mindig jelzi a párhuzam tarthatóságát és jelentőségét. Az általa vizsgált útirajzok megnyugtató válasszal szolgálnak azon kérdésére, hogy lehetséges-e autentikus utazás a hagyomány erősen meghatározó jelenléte ellenében: utat és irodalmat egyaránt megalkotni kell (befogadóként is). A Ki említ megérkezést? cím ígéretével egybehangzóan Szirák eltekint a végkövetkeztetések megfogalmazásától, nyitott zárlata viszont a továbbolvasásra hív fel, sikeresen, hiszen a kötet gazdag példaanyagának elsődleges funkciója talán nem is a kifejtett gondolatmenet megértésének segítése, viszont kiválóan olvashatónak bizonyul esős buszutakon.

 

 

 

Szirák Péter: Ki említ megérkezést? A régi és a két világháború közötti magyar irodalmi útirajzról. Ráció Kiadó, Budapest, 2016.

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter