Itt senki sem az, akinek látszik




 

 

Turczi István sokszínű repertoárjának legújabb darabja, a Marokkóban a beteg párnája alá mindig tesznek tőrt című regény szinte kézen ragad, s úgy vezet el történetének színterére, a Kővár kastélyszállóba. Főszereplőnk, az ártatlan ember tipikus megtestesítője, aki „óvatosságból egyszer felírt a noteszébe egy Seneca-idézetet: »Egyforma hiba mindenkiben bízni és senkiben sem.« Felírta és elfelejtette.” A bibliai névvel megáldott Azrael Isten segítőjéből és a holtak védelmezőjéből most sokkal inkább védelmezetté válik Turczi még az ártatlanokat sem kímélő immorális világában.

 

A történet akarva-akaratlan is eszünkbe juttathatja akár még Kafka kastélyát is: fojtogató titokzatosság, nyomasztó megfoghatatlanság lengi körül az amúgy fényűző birtokot, de még a személyzetet is. Sosem ismerjük meg a háttérből felügyelő (arctalan) hatalmat, de az események már eleve annyit sugallnak, hogy ennek a világnak jobb nem részese lenni. A nyugalom szigete szempillantás a borzalmak barlangjává válhat.

 

A nővére által mentorált Azrael nemes egyszerűsége, fiatalos ártatlansága ebben a világban pusztán két végletes érzelmet válthat ki: a szexuálisan és korporálisan tárgyiasított nők hol nemi vágyuk, hol pedig anyai ösztönük szerint viszonyulnak hozzá; a férfiak azonban gyűlőlettel vagy féltékenységtől vezérelve elutasítják. A testiségben tobzódó, rendre egyedi módon immorális szereplőknek szükségük van a fiúra, és arra, amit a szemükben képvisel, de amennyiben képtelen integrálódni zárt rendszerükbe, azonnal veszélyfaktorrá válik. Környezete is csak oly végletes módon képes jelenlétére reagálni, mint ahogyan ő maga látja (éli) világát: „Látod, milyen naiv vagy, nem tudsz mást, csak szeretni és szenvedni. Közben a lényeget rendre szem elől téveszted.”

 

A borzongató háttértörténetek kibontakozásának sorozatában egyre fokozódik a feszültség. A szereplőkkel történtek egyre intenzívebben ígérik a titkok leleplezését, a morális értékek végső győzelmét, s mégis rá kell döbbennünk: a kastélyszálló megrendíthetetlen, s az válik igazán mérvadóvá, ami a fiúval legbelül történik. „Csupa olyasmi történt itt vele, amit tapasztaltabb elme előre lát, és bölcsen elkerüli a csapdákat. Ő meg szépen belesétált a legtöbbe. Nem direkt, de öntudatosan. Emelt fővel, rendületlenül mosolyogva, néha nyeretlen kétéves módjára.” Nyár végére néhány fotó marad csak a kezünkben: önfeledten mosolygó emberek sötét titkaikat rejtegetik.

 

 

Turczi István: Marokkóban a beteg párnája alá mindig tesznek tőrt. Scolar Kiadó, Budapest, 2020.