Ittzés Ambrus rövidprózái




Vetró András: Anyaság 2

 

Egyérintő

 

Az osztályban hárman vagyunk olyanok, akiknek több tesója is van. Meg a Joci, de ő nem számít, mert cigány. Igenis számít, mondja anya, erre apa mordul egyet. Akkor anya azt mondja: csak nem annyira.

 

Pedig a Joci eléggé számít, mert a múltkor például ellopott egy muffint a büféből. Azt mondta rá, hogy otthonról hozta, de ezt se mi nem hittük el neki, se a Klári néni, mert eléggé szép volt az a muffin. Nem pedig retkes. Mert a Jocinak mindene retkes, ezt a Balázs mondta. Először nem értettem, de aztán mondta a Balázs, hogy ez azt jelenti, hogy dzsuvás, amit még mindig nem értettem, de ezt már nem mertem elmondani. A Balázs a barátom.

 

Azért van ez, mert nem bírnak dolgozni a szülei. A lusta gecik. Na, ezen jót nevettem, mert eléggé vicces szó, hogy gecik, és akkor a Balázs is nevetett. Én sosem szoktam kitalálni ilyen vicces szavakat, de a Balázs eléggé okos, ő szokott.

 

Aztán a takarító Marcsi néni egyszer azt mondta, hogy ti kis gecik, pont hallottam, mikor futottunk az udvarra, és majdnem felborítottuk a kocsikáját. Eléggé menő kocsikája van a Marcsi néninek, tele mindenféle tisztítószerekkel. Szóval nem tudom, mi van ezzel a gecikkel. Hogy tényleg a Balázs találta-e ki, vagy a Marcsi néni, vagy valaki más. Legjobb lenne anyát megkérdezni, de ez valószínűleg undorító dolog, és ha olyat kérdezek, anya sose válaszol. Megkérdeztem Balázst is, hogy a gecik az undorító-e, de csak nevetett, és intett, hogy menjünk egyérintőzni.

 

Eléggé sokat egyérintőzünk, mert a focit nem szeretjük. Mert a pályán mindig a Domiék vannak, és mi nem vagyunk jóban a Domiékkal. A Balázs, aki a barátom, egyszer megkérdezte tőlük, hogy beállhatunk-e mi ketten is, de mondták, hogy nem, mert akkor páratlanul lennének. Akkor én egyedül, mondta a Balázs. Erre azt mondták neki, hogy na húzzál innen. Szóval akkor is egyérintőztünk.

 

Meg én azért se szeretek focizni, mert a fociban eléggé sok mindenre kell figyelni. Például a többiekre, és a többieknek passzolni is kell. Aki nem passzol, annak azt mondják a többiek, hogy neönzőzzé!, és nagyon dühösek rá. Kivéve, ha a Domi volt az, mert a Domira nem dühösek sosem, akkor se, ha kihagyja. Egyszer a Göndör Laci (szóval nem a Dagi Laci, de ő nem is számít), szóval a Göndör Laci dühös lett rá, és azt mondta neki, hogy te önző szar, de aztán a Domi el akarta venni a szendvicsét, és sokáig nem is engedte, hogy beálljon focizni.

 

Egyébként nem tudta elvenni a szendvicsét, mert ő mindig már az első óra után megeszi, ez pedig a nagyszünetben volt, de a Domi nagyon erősen megszorította a nyakát, hogy a Göndör Laci előregörnyedjen, és mondott neki valamit, amit az én padomtól nem lehetett hallani.

 

Azt egyébként elfelejtettem mondani, hogy ez egy kedden volt, és én mindig kedden kapok pénzt anyától, hogy vegyek valamit a büfében. És mikor mentem, hogy elköltsem a pénzt, láttam, hogy a Büféskati néni nem volt ott, viszont pont ott volt a Göndör Laci, és benyúlt a büfépult ablakán, és kivett egy szalámis szendvicset.

 

A szalámis szendvicset én eléggé szeretem. Otthon sok szalámit eszünk, de általában nem pikket vagy hercet, mert azt a mi puritán életmódunk nem engedi meg. Ezt az apa szokta mondani. Még sosem kérdeztem meg, hogy én mitől vagyok puritán, de ha apa és anya is az, akkor én is biztosan. A Joci is azért cigány, mert a szülei cigányok. De vajon ő is lusta geci-e, ha már a szülei azok? Meg kéne kérdezni valakitől.

 

Egyébként azért eszünk olyan sok szalámit, mert szalámi-nagyhatalom vagyunk. Ezt egy darabig értettem, mert azt hittem, hogy apa, anya és én vagyunk a szalámi-nagyhatalom, ezért van ennyi szalámi otthon, de aztán egyszer kiderült, hogy Magyarország a szalámi-nagyhatalom, ahol lakunk. De attól még miért eszünk annyi szalámit? Ezt is meg kéne kérdezni. Jó a szalámi.

 

Apa azt is elmondta, hogy elég sok dologban vagyunk nagyhatalom. Például nagyköltő-nagyhatalom is vagyunk, meg nemzetihős-nagyhatalom is. Régebben nemzetihős akartam lenni, de aztán anya azt mondta, hogy ahhoz általában meg kell halni, azt pedig én nem nagyon akarok. Szóval most már inkább pilóta akarok lenni, mert a pilóta oda megy, ahova akar. Az eléggé jó.

 

Na, szóval mikor a Göndör Laci megfordult a szalámis szendviccsel, látta, hogy láttam, hogy mit csinált, és akkor azt mondta, hogy ha elmondod bárkinek, és közben a hüvelykujjával úgy tett, mintha elvágná a saját torkát. De nyilván az én torkomra gondolt. Aztán a Domi nem szorongatta aznap többet a Göndör Lacit, de nem kért repetát a konyhás nénitől, pedig mindig szokott, szóval rájöttem, hogy neki lopta a szendvicset a Göndör Laci. Hát ez eléggé feldühített.

 

Aznap is egyérintőztünk a Balázzsal. Azért is szeretek egyérintőzni, mert ott nem nagyon kell figyelni a dolgokra. A focinál mindig megy a harc, ezért a férfiak sportja, ezt az apa mondta. Férfias küzdelem. Mint az élet. Ha jól emlékszem, férfiasküzdelem-nagyhatalom is vagyunk, de ez aztán tényleg nem biztos.

 

Viszont ha ilyen az élet, annak én nem nagyon örülök, mert focizáskor mindenki izzadt meg büdös, és belekönyökölnek az ember hasába. Meg ugye kiabálnak, hogy neönzőzzé!, de azért önzőznek. Na, az egyérintőben nem lehet önzőzni. Ott csak egyszer beleérsz a labdába, aztán már a másik jön.

 

Ha csapatválasztás van tesin, mindig hárman maradunk a végére, a Balázs, a Joci, meg én. De a legutolsónak mindig a Jocit választják, egyáltalán, csak azért választják, mert muszáj, mert a Klári néni mondja, hogy muszáj. Mondjuk nem tudom, miért. Szóval a Joci az utolsó, én vagyok az utolsó előtti, előttem meg a Balázs, a barátom, ezért mi ketten sose vagyunk egy csapatban. Így legalább sose unjuk meg egymást az egyérintőzésnél. Én, fal, Balázs, fal, én, fal, Balázs, fal.

 

Szóval mikor a Joci ellopta azt a muffint, akkor a Klári néni nagyon dühös volt, de egy kicsit örült is, mert kiderült, hogy a múltkor ki lopta el a szalámis szendvicset. Hát nyilván azt is a Joci. A Klári néni eléggé sokáig szidta a Jocit az osztály előtt. Mikor a múltkori szalámis szendvicshez ért, véletlenül odanéztem a Göndör Lacira, aki addig meg rám nézett, de akkor átnézett a Domira, aztán meg a Domi rám nézett, és nem lett torokvágás a dologból.

 

Ja igen, hogy hármunknak van több tesója is. Na mindegy.

 

 

A horpadás

 

 

Hosszú és fáradságos volt az út, ezért mikor végre szállást találtak, a fiatal lány megkönnyebbülten ült le az első székre, ami elékerült.

 

– Pihenj meg, Mária – szólt hozzá a párja, aki nem volt sokkal idősebb Máriánál. Ekkor a narrátor mikrofonzengésű hangja töltötte be a teret: És amíg ott voltak, eljött szülésének ideje. József, lassan, ahogy kellett, Mária felé lépett, aki akkor már kezében fogta a csecsemőt. És fiút szült. Odaért Máriához, kezét vállára tette.

 

– Olyan boldog vagyok, Mária – szakadt fel belőle. – Milyen nagy az Úr szeretete!

 

– Igen, József, én is érzem – felelte Mária, ahogy kellett. – Hatalmas az Úr, áldott legyen az ő neve, mert engem választott, hogy megszüljem egyetlen fiát!

 

Ha lehet, még fáradtabbnak érezte magát, mint korábban, és nem is pihenhetett sokáig, mert csörgős botokkal kezükben, szekrények mélyéről előkotort bekecsekkel vállukon és a mező szagával hátuk mögött bevonultak a pásztorok. Ajándékaikat, ahogy kellett, Mária lábához helyezték.

 

– Édes Jézusom – hadarta a birkaszőr mellényes pásztorfiú –, nincs semmim, amit néked adhatnék, szegény pásztor­gyerek vagyok. Csak ezt az egyetlen furulyámat adhatom, hogy majd… hogy majd…

 

A pásztorfiú arca lángolt. Hol az a mondat, gondolta, mi az a mondat.

 

– Hogy majd ha nagyobb leszel, megtanulhass rajta játszani – súgta Klári néni az első sorból.

 

– Hogy majd ha nagyobb leszel, megtanulhass rajta játszani – préselte ki magából a fiú, majd amilyen gyorsan csak tudott, felállt és bebújt a többiek mögé.

 

Mária könnyekig hatódott a sok ajándéktól, amit gyermeke kapott.

 

– Köszönöm, kedves pásztorok – mondta, miközben a Kisjézust József felé nyújtotta, hogy ő a jól begyakorolt mozdulat szerint átvegye tőle, és a jászolba fektesse. De az izgalom és a lámpaláz miatt mindketten kapkodtak. Mozgásuk nem volt összhangban, Mária már akkor elengedte a gyereket, mikor József még nem fogta biztos kézzel. Az aprócska test a földre zuhant.

 

Pillanatnyi mély csend, az ökör sem bőgött, a kabócák sem zizegtek.

 

Aztán bömbölni kezdett a gyerek, üvöltött, sírt, fogatlan szájacskáját hatalmasra tátva sírt, és bömbölt, és megint csak üvöltött, pólyájából félig kicsúszva vergődött a földön. A sokkból előbb József tért magához, félszegen lehajolt és rámarkolt a baba fejére, ami ettől behorpadt, és a műanyag homlokon hatalmas kráter keletkezett. József zavarodottságában nem a jászolba tette a csecsemőt, hanem vissza Mária ölébe, te Úristen, csak ez zakatolt fejében, mit tettem, te Úr Isten. Mária ringatni kezdte a gyereket, semmi baj, kicsim, semmi baj. A baba, bár élettelen szemeit nem bírta lehunyni, lassan álomba szenderült. Mária gondolatai kétségbeesetten örvénylettek. Hát micsoda anya vagyok én. Hát hogy tehettem én ilyet, mikor engem választott ki az Úr, ilyet, mikor reátekintett alázatos állapotomra, mikor észrevett, mikor meglátta, hogy képes vagyok rá, rám osztotta a szerepet, bízott bennem, hogy meg tudok tanulni ennyi szöveget, bízott bennem a Klári néni, és erre tessék, hát micsoda hálátlan kis dög vagyok én, igaza lesz Klári néninek, ha ordibál, igaza lesz, ha szid, igaza lesz a magasságokban.

 

– Későre jár, ideje mennünk – riasztotta fel gondolatai közül az egyik pásztor. – Isten áldjon benneteket.

 

– Titeket is Isten áldjon – szólt József a távozó pásztorok felé. – Mária – folytatta –, hajtsuk mi is álomra a fejünket. – És már a zárómondat következett. – Rád fér a pihenés.

 

A következő pillanatban még nem tört ki a tapsvihar.

 

Az azt követő pillanatban sem tört ki a tapsvihar, és végtelennek tűnő másodpercek teltek el néma csendben.

 

Mária fogta fel előbb a dolgot. Az a vonal, ahol a színpadnak véget érnie, a nézőtér sorainak pedig kezdődnie kellett volna, az csak egy egyszerű vonal volt a vályogpadlón. A pásztorok beszélgetése lassan a távolba veszett. Magukra maradtak az ökörrel, a használhatatlan ajándékokkal, meg a horpadt fejű gyerekkel. Itt ragadtak.

 

És akkor már József is tudta, hogy jóvátehetetlenül elhibázták, hogy a Jóisten elfordította róluk tekintetét, mert leejtették az egyszülött fiát, és tudta Mária is, és együtt hallgattak a betlehemi éjszakában, a csillagfényes, a végtelen éjszakában. És együtt hallgattak hosszú éveken át, és együtt hallgatott velük a gyerek. Vagy, amire szintén képes volt, nyöszörgött artikulálatlanul.

 

 

Ittzés Ambrus 1999-ben született Budapesten. A Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban érettségizett, jelenleg elméleti nyelvészetet tanul az ELTÉ-n.