Jákob és a nyelv. Laudáció Sztercey Szabolcs Méhes György debütdíjához




A nyelv alszik, de nem hal meg. Meditatív hullámzásban várja Gyógyítóját.

 
A fiatal költő ideális gyógyító lehetne ideális esetben, de a nyelv fél a fiatal költőtől, ezért meg kell küzdeniük, akár Jákob és az angyal. Nyomukban romok és pusztítás: egy új világ ígérete.

 

Sztercey Szabolcs kíméletlen, sebészi pontossággal nyúl a nyelvhez; és rettenetes az, amit alkot. Rettenetes, és minden hidegsége, patologikussága ellenére katarktikus.

 
A nyelv nem csak szavak, hangok, jelek összessége. A nyelv város is, utcák, vándorok, zsiráfok, véredények, kezek és lábak, olajfaágak, idő és időtlenség, mind benne vagyunk, mindannyian egyenlőek vagyunk a nyelvben.

 

A fiatal költőnek le kell rombolnia mindent, amit előtte építettek, fel kell számolnia minden jelentéstartalmat és fogalmat, minden szomorúságot és vigaszt, hogy visszatérhessen egyetlen vétlen gesztushoz, egyetlen vágyhoz, egyetlen tettlegesség előtti gondolathoz – hogy végül egyedül álljon a pusztában, és nevet adjon mindennek, ami még visszatalál hozzá. Külön világ nélkül nem lehet verset írni, a külön világ tükre, tanulságai nélkül nincs közös világ sem. A fiatal költőnek magának kell kitaposnia saját ösvényeit a világok között. Néznie az egyikből, hogy érthetőbbé váljon a másik. Elvesznie egyikben, hogy megértse titkait. Megkeresnie a kiutat, hogy elveszhessen a másikban is. Viszonyítani, szekundálni, disztingválni.

 

Sztercey Szabolcs jó költő – jó munkásember. Nem nyugszik, amíg meg nem találja tájékozódási pontjait a végtelen, üres pusztában. Bármiféle kincseket ígérnek a barlangok, oázisok, szemrebbenés nélkül megy tovább a maga útján. Tudja, hogy a pusztában dől el, kik vagyunk. A pusztában mutatja meg magát az Isten, és az ördög is. A pusztában születik meg a nyelv, és kezdődik el a küzdelem.

 

Sok sikert és kitartást kívánok neki ehhez a küzdelemhez.