Jancsó Elemér, a Nyugat és Babits (I. rész)




Amalia Crișan: Érzés

 

Jancsó Elemér Babits műveit már gimnazista korában, azaz 1918–1922 között megismerte. A kolozsvári református kollégium tanárának, Brüll Emánuelnek köszönhette ezt, az ő könyvtárában ugyanis megvolt a Nyugat minden száma, és megvoltak a folyóiratba dolgozó szerzők műveinek első kiadásai is. Brüll Emánuel kölcsönözte a Nyugat-számokat diákjainak, fölkeltette érdeklődésüket a modern magyar irodalom iránt. Bár Jancsó Elemér 1922-től Budapesten az Eötvös Collegium diákja volt, Babitsot azonban személyesen csak 1934-ben ismerte meg. Ennek két oka volt. Egyrészt a költő 1926 után betegsége miatt keveset járt a Nyugat asztaltársaságához, Jancsó pedig nem akarta otthonában zavarni a folyóirat szerkesztőjét. A másik oka e kései találkozásnak kissé hosszabb történet. Jancsó Elemér 1934 nyarán az otthonról magával vitt jegyzetek alapján Párizsban írt tanulmányt Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig2 címmel. Ennek a tanulmánynak az előzménye az 1931-ben az Új arcvonalban, „tizenkilenc fiatal erdélyi író antológiája” alcímű kötetben megjelent Az erdélyi magyar irodalom útjai 1918–19313 című tanulmánya volt, amely után Jancsót Gaál Gábor, Gellért Oszkár és József Attila is biztatni kezdte egy összefoglaló tanulmány megírására. Jancsó tanulmányát a Nyugatnak még 1934 végén4 megküldte. (Az írás előmunkálatait Jancsó Gellért Oszkárral folytatott levelezéséből5 ismerjük). A Babits−Jancsó-levelezésben viszont csak 1935-ben találkozunk a tanulmány kontextusát megvilágító Babits álláspontjával.

 

Babits Mihály 1935-ben (és valószínűleg 1936-ban) egy levelet és egy levelezőlapot küldött Jancsó Elemérnek.6 A levélben két szerteágazó problémakört érint. Az egyik: nagyon fájlalja a Sényi László és a Kemény Zsigmond Társaság által elgondolt romániai felolvasóestek és a magyar és román költők és írók által tervezett biharfüredi találkozó letiltását, a neki és feleségének szóló romániai vízum tilalmát (ekkor szerette volna meglátogatni Fogarast, s szerette volna Török Sophie-nak megmutatni fiatal tanárságának kedves helyeit).7 A másik: szerette volna idézni azt a vitasorozatot, amely Jancsó Elemérnek a Nyugat 1935. áprilisi számában megjelent, Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig8 című írása kapcsán az irodalom funkciójáról kialakult. Jancsó kiindulópontja e tanulmányban az volt, hogy a Trianon utáni Erdélyben keletkezett irodalom Ady és a nyugatosok szellemi örökségének tekinthető: „A nagy elváláskor Erdély már nem szegényen búcsúzott el egykori testvéreitől. A megújhodott magyar nyelvet kapta örökségként a magyarországi irodalomtól, de elsősorban az új idők küszöbén sírba szálló Ady Endrétől, akinek tragikus életsorsa és költészete mintegy sorsszimbólumává lett az itthon maradottaknak. Ady és a nyugatosok gazdag szellemi öröksége volt az a kiindulópont, ahonnan az »új irodalmat és új magyar lelkiséget« megteremteni akarók elindultak.” A magyar irodalmi modernség megszületését szokás térben Nagyváradhoz kötni: „Nagyvárad élénk irodalmi élete az egyik kiindulópontja és bölcsője a modern magyar irodalomnak. De úgy Ady, mint a többi jelentős »erdélyi« írók származásukat, szülőföldjüket csupán »drága éknek« tekintették, költői decorumnak, amelyet csak eltávolodva tudtak megszeretni. Juhász, Biró, Emőd, Ady kezdeményezései megtörtek a múlt erőinek csökönyös ellentámadásai alatt. Kovács Dezső lapjától eltekintve a háborút közvetlen megelőző évek minden jelentős erdélyi írói csoportosulása Ady szellemének a jegyében történt. Az Erdélyi Figyelő, a Haladás és később az Erdélyi Szemle és az Új Erdély minden vidékiességük dacára a Nyugat irodalmának és az új magyar irodalom térhódításának voltak a harcosai.”9

 

Babitshoz a Nyugatnak szánt tanulmánya tehát Gellért Oszkár közvetítésével jutott el. Ezt követően Babits látogatóba hívta Jancsó Elemért esztergomi házukba. Jancsó Babitsnál tett első látogatása megelőzte tanulmánya megjelenését, azaz mindenképpen 1935 áprilisa előtt történhetett. Jancsó Elemér félt10 ettől a találkozástól, mert tartott attól, hogy tanulmányának világnézeti beállítottsága vitát szülhet kettejük között, és Babitsnak – az egészségi állapotára való tekintettel – nem akart kellemetlen perceket okozni. A barátságos fogadtatásból kiderült, félelme alaptalan volt. Babits nem rejtette véka alá, hogy Jancsó tanulmányának több tételével nem ért egyet, az írást azonban közlésre érdemesnek tartotta, mert – amint mondta – az erdélyi irodalom megérett a kritikára. Így azzal a lapalji megjegyzéssel került az írás a Nyugatba, hogy a szerkesztők több ponton nem értenek egyet a tartalmával. Babits a találkozó alkalmával érdeklődött Jancsó Elemér bátyja, Jancsó Béla felől, akinek Berzsenyiről, Kemény Zsigmondról írott esszéi Kosztolányinak, Osvátnak és Schöpflinnek is nagyon tetszettek.11 A Jancsó-tanulmány megjelenése után annak szempontjait védő négy cikkel szemben több mint 18 író, kritikus bírálta az erdélyi irodalomról vallott nézeteinek egy-egy részletét.

 

A vitaindító tanulmányban Jancsót két szempont vezette: mit jelentett az erdélyi magyarság életsorsában a megelőző közel húsz év ,,erdélyi” irodalma, továbbá, hogy mi az erdélyi irodalom esztétikai értéke a modern magyar irodalom utolsó harminc évének mérlegén12 – írja később, a Nyugat augusztusi számában a vitacikkre vonatkozóan. Jancsó meg akarta ismertetni a Nyugat olvasóival a magyar irodalom erdélyi ágát, tudatosan nem erdélyi irodalmat akart felvázolni. Erre följogosította őt az, hogy már évek óta foglalkozott az erdélyi magyarság társadalom- és szellemtörténetének a megírásával,13 a megjelenés előtt álló munkából csak egy összefoglalót kívánt megjelentetni a Nyugatban, amely az erdélyi magyar életet az irodalom közvetítésével mutatja be.14 Abból a spinozai tételből indult ki, hogy ,,a dolgokat nem gyűlölni, nem szeretni, hanem megérteni kell”.15 Az erdélyi irodalom megértetését a magyarországi olvasóközönséggel úgy tartja helyesnek, ha annak élettörténetét is megismerteti, majd ezt követi az erdélyi irodalom esztétikai értékének vizsgálata az összmagyar irodalomhoz mérten: „Elkülönülés-e az erdélyi irodalom az általános magyar literaturától? Bizonyára nem. Ma, tizenhat év után talán még kevésbé, mint eddig. Az erdélyi irodalom sokat hangoztatott transzilván [!] jelszavai ellenére nem más, mint az összmagyar irodalom egyik provinciális elágazása. Magyar irodalom Erdélyben és nem »erdélyi« magyar irodalom. Ha majd irodalomtörténészeink megírják a XX-ik század gazdag magyar irodalmának élettörténetét, bizonyára jelentős szerepet fognak Erdély magyar irodalmának is tulajdonítani. De miként a francia romantika gyökerei Rousseau-ig nyúlnak vissza, a jövő irodalomtörténésze is fel fogja ismerni a közös őst, ami a mai széttagolt magyar lelki területeket valamikor összefogta: Ady Endrét és a Nyugatot.” Jancsó álláspontja teljes mértékben összecseng Babits, Schöpflin és a Nyugat álláspontjával.16 Ez az egyik olyan pontja Jancsó tanulmányának, amelyet a bírálói sem kifogásoltak.17

 

A kritikák megfogalmazása előtt azonban fel kell idéznünk röviden a Nyugat álláspontját az erdélyi irodalommal kapcsolatban! Schöpflin Aladár a Nyugat 1934. január 16-i számában18 Tolnai Gábor 1933-ban megjelent, Erdély magyar irodalmi élete (1933) című könyvéről írva egyetértett Tolnaival abban, hogy ,,[…] az erdélyi literatura lokális kiterjedése az ú.n. »modern irodalomnak«, az […] új erdélyieknek a modern irodalom ízlés- és formavilága adta az indíttatást.“19 Tanulmányának konklúziójában megfogalmazta, hogy ami külön értéket termelt az erdélyi irodalom, az már beolvadt az egyetemes magyar irodalomba, az már annak egyenrangú tagja, az erdélyi irodalom elkülönülő jellege csökkent, nincs utánpótlása, mert legfiatalabb erdélyi nemzedék ,,elfordul az irodalomtól a szociális és kulturális (sic!) munka felé s ma már nem az irodalomban látja az erdélyi magyarság egyedüli kifejezési módját.“20 Érdeklődésük a korábbi nemzedékkel ellentétben az irodalmi élményről a szociális élményre21 fordult át. Schöpflin tanulmányára I. Szemlér Ferenc válaszolt a Nyugat 1934. februári számában,22 az első állítást – mely szerint erdélyi irodalom többé nem létezik, mert felolvadt a magyar irodalomban – hibásnak, a másodikat pedig – mely szerint nincs utánpótlása, mert a súlypontot az irodalomról a szociális és kulturális kérdések iránti érdeklődésre fordította át – hamisnak tartotta. Előbbit hibásnak gondolta, mert szerinte az erdélyi irodalom soha nem szűnt meg az egyetemes irodalom része lenni, legfennebb az idő elmosta ezeket a nyilatkozatokat. Az utánpótlás megszűnésének kérdését azért rója fel hamisnak, mert szerinte sem Schöpflin, sem Tolnai nem ismeri azt a generációt, amelyet ő az erdélyi irodalom utánpótlásának tart,23 a lírában Dsida Jenőt, Varró Dezsőt, Bányai Lászlót, Kiss Jenőt, a prózaírók közül Szenczei Lászlót, Méliusz N. Józsefet, Grandpierre Emilt, Janovics Andrást, az esszéisták közül pedig Jancsó Elemért és Vita Zsigmondot. Schöpflin válaszát I. Szemlér Ferenc cikkére a Nyugat ugyanezen száma közli: az erdélyi irodalom elkülönülő jellegén azt értette, írta, „[…] hogy volt, vagy akart lenni kialakulóban egy külön erdélyi irodalmi tudat, amely azonban rövid idő alatt elhalványodott. Ez elhalványodás eredménye az egyetemes irodalomba való beolvadás. Azért egy bizonyos regionalizmus élhet tovább.” 24 A nem létező utánpótlás kérdésével kapcsolatban rögzíti, hogy nem tagadta az erdélyi fiatal írók jelenlétét, csupán az első nemzedék lendületéhez képest érzett lecsappanást, és felkínálta a fiatal tehetségek számára az irodalom budapesti orgánumaiban való megjelenés lehetőségeit, a Nyugat nyitottságát. Ezt követően Babits Mihály a Nyugat 1934/23–24., decemberi számában A Nyugat új korszaka elé című tanulmányában a folyóirat új szemléletéről írja, hogy érdeklődésük ,,nem szorítkozhat az irodalom magyar nyelvterületére”, a Nyugat nem akar provinciális magyar irodalmat, az egységes európai irodalom szellemében tájékoztatni kívánja a Nyugat olvasóit a nyugati irodalmak új eseményeiről, ennek jegyében ismertetni kíván olyan új „témákat, jelszavakat és irodalmi vitákat melyek a külföld folyóirataiban hónapról hónapra fölmerülnek, s melyek az irodalmi élet eleven folyamának hullámai.”25

 

Így kerülhetett Jancsó tanulmánya is a Nyugatba, pontosan e nyilatkozat után indult a Gellért Oszkárral folytatott egyeztetéssorozat, amelynek során Gellért Oszkár arra is fölkéri Jancsó Elemért, hogy küldjön cikkeket a Nyugat számára a román irodalomról. Jancsó Elemérnek az erdélyiség vitáját kirobbantó tanulmányának megjelentetésére tehát a Nyugat 1935/4., áprilisi számában kerülhetett sor. A vita főként Erdélyben zajlott, az őt támadó kritikák elsősorban innen érkeztek. A Nyugat áprilisi számát követte elsőként Makkai László kritikai – Schöpflin szerint ,,ingerült hangú és kötekedő”26 – hozzászólása az Erdélyi Helikon27 májusi számában. A vita az erdélyiek részéről valóban személyeskedő, de a maguk korában fontos véleményeken felül a Nyugat szerepének a fontosságát is igazolja. Makkai László alábbi nyilatkozata állásfoglalásra készteti a Nyugat szerkesztőjét, Babits Mihályt és kritikusát, Schöpflin Aladárt is. Makkai szerint: „Mindenkinek jobb lett volna, ha ez a cikk nem jelenik meg, de főképen nem a Nyugatban, mert így nem titkolhatjuk el a gyanút, hogy bizonyos szempontból a fenti megállapítások »kapóra jöttek« az erdélyi irodalommal újabban nem éppen rokonszenvező folyóiratnak. Igazságos kritika ellen borzolódni gyengeség lenne. De a Nyugat saját esztétikai elveit tagadta meg, mikor ezt a nézőszöget minden megjegyzés nélkül a leközlés által szentesítette. Tantaene animis caelestibus irae? Szomorú, hogy az elfogultság ekkora kritikátlanságra indíthatja a tárgyilagosságára büszke Nyugatot.”28Nyugat 1935. júliusi száma Schöpflin Aladár válaszát közölte a Helikon cikkére. Schöpflin Jancsó cikkét jóhiszemű és igazságos írásnak tartotta, jelezve, nem tudja magát teljesen azonosítani Jancsó írásával, annak egyoldalúsága miatt. Schöpflin ugyanitt arra is figyelmeztetett, hogy az erdélyi irodalom kinőtt a ,,babusgatások” korából, az ,,immár a magyar irodalommal egyenrangú tényező”, megérett arra, hogy a kritika legmagasabb mércéjét alkalmazzák vele szemben. Jancsó Béla az Erdélyi Fiatalokban, alcíme szerint: „A romániai új magyar nemzedék folyóiratá”-ban, kritikusi higgadtsággal fejtette ki a véleményét a Vádak az erdélyi magyar irodalom ellen29 című tanulmányában testvére írása kapcsán. Jancsó Béla azzal a szándékkal írta meg észrevételeit, hogy Jancsó Elemér – akitől az erdélyi magyar irodalom történetének megírását várta – megírandó művének szempontjaiban olyan hibát ne vétsen, ami az erdélyi irodalmat esetlegesen hibás értelmezésnek tenné ki. Jancsó Béla kritikája öccsének esztétikai és szociológiai szempontjai ellen szól. Rámutat arra, hogy helytelen az erdélyi magyar lírát tárgykörök szerint csoportosítani, mert egy költő sajátos arcát nem a vers témája, hanem a vele szembeni magatartás mutatja meg. Az ellentmondások számbavétele után testvére érdemének tarja, hogy „[…] az irodalmat nem az élettől elvonatkoztatva, hanem annak szerves jelenségeként óhajtja tárgyalni, s rajta keresztül [kívánja] az egész erdélyi élet szintézisét adni.”30 Tanulmányának hibáját az irodalom társadalmi szerepének félreértésében látja. Szerinte Jancsó Elemér azt sugalmazza, az irodalom találjon megoldást az emberek problémáira, holott az irodalom társadalmi funkciója nem a társadalmi problémamegoldás, hiszen az a társadalom, a politika feladata kell, hogy legyen, az irodalom társadalmi funkciója a problémák láttatása, esetleg lelki fogódzók megfogalmazása. Jancsó álláspontja annak a nemzedéknek a véleményével azonos, amelynek tagjaként ő is ,,belépett” az irodalomról való diskurzusba, az 1929-ben fellépő Új arcvonal nemzedékével. Az erdélyiség talán legjellegzetesebb jegye a korban – ahogyan erre Boka László is utal – az irodalom közös tapasztalatokat és törekvéseket is megjelenítő »írói misszió« és »hivatás« jellegének az elsődlegessége, a társadalmi tett lokális szükségességének elsőbbsége.31 Jancsó ezt mondja ki, hogy ,,Az erdélyi irodalom éppen a szociális feladatokra ismeréssel válhatik igazi hatóerővé, de ehhez valóságszemlélés és romantikamentes erdélyiség szükséges.”32 Jancsó valóban nem a társadalmi problémák megoldását sürgette, félreértelmezték állításait, a ,,való élet fájó és mindnyájunkat égető problémák művészi feldolgozásán át”33 látta megvalósulhatónak azt az erdélyi irodalmat, ami erdélyi és valóban irodalom, ez állíthatta volna helyre a közönség és írók egymásra találását Erdélyben.

 

Babits a Nyugat augusztusi számában Könyvről könyvre című rovatának Az én erdélyiségem34 című írásában lezárja ezt a vitát, Jancsó Elemérnek is megadva a viszontválasz lehetőségét a lap Disputa rovatában.35 Babits Schöpflin cikkét megerősítve furcsállja azt a tényt, hogy a magyarországi kritika csak óvatosan mer ítéletet alkotni az erdélyi irodalomról, majd Schöpflint megerősítve visszautasítja azt a Makkai László részéről elhangzott vádat, hogy a Nyugat ,,nem rokonszenvezne az erdélyi irodalommal”.36 Babits nem kritizálja a transzilvanizmust, de nem tartja irodalmi fogalomnak, mert azt történelmi szükségszerűség hozta létre, tehát elsősorban történelmi fogalom. Elismeri, hogy létezik az irodalomban egy külön erdélyi öntudat – amellyel Jancsó a már tárgyalt doktori értekezésében foglalkozott is –, de az megelőzi a transzilvanizmus fogalmát. Jancsó tanulmányának azon szempontjához, amely a társadalmi hatás vizsgálatát jelenti, nem kíván hozzászólni, de megvédi Jancsó írását azzal, hogy a magyar kritika ellen – bármilyen jó színvonalon megírt cikkek legyenek is – nem foghatnak össze az írók. A Jancsó-vita beágyazódását a magyar irodalmi modernség történetébe Babits két évvel korábbi helyzetjelentésével magyarázzuk: „Az éra változott, új nemzedék nőtt fel, melynek szemeiben élet és cselekvés tudók korát éljük; a Szellem új emberei maguk fordulnak a Szellem ellen; csupa homo moralis nyüzsög körülöttünk; a l’art pour l’art-nak »rossz sajtója van«; az esztéta »gúnyszó lett«. Mi tájékozatlanul néztünk körül, […] s hosszas tanulmányokban kutattuk a válság okait s természetét. A »Korszellem« túlment rajtunk és ellenünk fordult.”37 Babits bejegyzése az 1930-as évek első negyedében azzal vet számot, amikor a ,,történő történelem szépségelvű szemlélése helyett az abban való aktív, morális alapú részvét vált történeti szükséggé.”38

 

Jancsó a vita summázataként hangoztatja,39 a társadalmi hatás vizsgálatához érdemben Reményik szólt hozzá Társadalmi funkció című írásában.40 Az irodalom társadalmi funkciójának jancsói értelmezése a Reményik-kritika által kap hangsúlyt, és ad alkalmat a magyar irodalmi modernség szempontjából is releváns tényezők felmutatására. Reményik kifogásolja Jancsó transzilvanizmus-szkepticizmusát, és az állítja, hogy „[…] egy kicsivel több »szeretetet« talán mégis megérdemelt volna ez a szegény erdélyi magyar társadalmi funkció […].41 Ez a társadalmi funkció Jancsó szerint – az erdélyi irodalom és az erdélyi magyarság életsorsának összekapcsolása – közhelyszerűvé vált, 42 Reményik ezt sérelmezi, a ,,nemzetmentés”, „megváltás” viszont nem a költő, a költészet feladata. Az irodalom társadalmi funkcióját – és egyben a költők hozzájárulását ehhez – Reményik abban látta, hogy „[…] enyhülést nyújtottunk, javulást eszközöltünk, tűrhetőbbé tettük az életet, mert kifejeztük a nyomorúságot, szavakba foglaltuk a némaságot, s ezzel könnyet töröltünk, vigasztalást nyújtottunk, erőt adtunk a mindennapi élethez […]”43. A katarzis által. Reményik úgy értelmezi, hogy Jancsó cikke megvádolja az erdélyi irodalmat, hogy „[…] a mi irodalmunk nemcsak negative bűnös, mulasztásai által, hanem positive is, mert öntudatlanul – vagy talán szántszándékkal is –, önmaga »virágzásával« eltakarta a romot és az állandó romlást, befelé és kifelé egyaránt elterelte a figyelmet az igazi erdélyi magyar tragédiáról, »föld, ház, tőke, iskola, nyelv« pusztulásáról.”44.

 

 

(Folytatása következő lapszámunkban)

 

 

Jegyzetek

 

1 A szöveg előadásváltozata elhangzott Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2019. december 9-én megrendezett, Salakos szesz tölcsérrel és szűrőpapírral című műhelykonferencián a Babits-kritikai kiadások filológiai és textológiai kérdéseiről.

2 Jancsó Elemér: Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig. Nyugat, 1935/4., 283–298.

3 Jancsó Elemér: Az erdélyi magyar irodalom útjai. 1918931. Új arcvonal. Tizenkilenc fiatal erdélyi író antológiája. Cluj–Kolozsvár, 1931, 67–83.

4 Nyugat 1934. évi decemberi számában jelent meg Babitsnak A Nyugat új korszaka elé című tanulmánya, amelyben kifejti, hogy a folyóirat folyamatos megújulásának titka az volt, hogy sohasem rendezkedett be ,,generációs alapon”, így soha nem egy korosztály, hanem a ,,nemzet kulturális lelkiismerete” kívánt lenni. A megújuló Nyugat céljai közé sorolja ekkor a folyóiratnak ,,az idők dialektikájába” való bekapcsolódását, ezért teveik szerint több ankétnak és disputának is helyt kívánnak adni a lapban, amelyek a ,,[…] Szellem korszerű problémáit vetik fel és vitatják meg.” Mindezek mellett – írja Babits – a Nyugat érdeklődése nem szorítkozhat a magyar nyelvterületére, mert nem provinciális irodalmat akar, hanem az egységes európai irodalom szellemét kell szem előtt tartania. Nyugat, 1934/23–24., 517., Jancsó 1935-ben a Nyugatban megjelent vitacikke tehát a folyóirat programjába illeszthető, ez azt is megmagyarázza, hogy Jancsó tanulmánya miért éppen a Nyugatban jelent meg.

5 OSZK kézirattár, Jancsó-hagyaték, Fond 399/G-I jelzetű doboz., Melléklet 1.

6 Az alábbi levél, illetve levelezőlap, melynek jelzete OSZK Kézirattár, Fond 399, Jancsó Elemér hagyatéka, A-B jelzetű doboz, a Babits Mihály levelezése 1934–1936 című, a Magyar Napló Kiadónál megjelenés előtt álló kötetben olvasható. A kötet s. a. r. Horváth Réka, Haász Gabriella. [A kritikai kiadás megjelent és megjelenésre váró köteteiben és ebben az írásban is betűhíven közöltük és közöljük a leveleket.], Melléklet 2.

7 Babits Mihály: Biharfüred. Egy meghiúsult írótalálkozó néhány dokumentuma, szerk., vál., s. a. r. Téglás János, Bp., 1990.

8Nyugat, 1935/4., 283–298.

9 Jancsó Elemér: Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig. Nyugat, 1935/4., 283–298., http://epa.oszk.hu/00000/00022/00591/18575.htm

10 Jancsó Elemér: Babits és az erdélyi irodalom. Utunk, 1971/32., 2.

11 Ekkor került szóba köztük a már jegyzetben idézett biharfüredi „hídverés”, a román és magyar írók találkozója is. Babits fiatal erdélyi írókról is érdeklődött, arra is kérve Jancsót, segítsen kapcsolatot teremteni fogarasi román diákjaival is. Jancsónak is elmondta, mennyire szeretné még látni Fogarast.

12 Jancsó Elemér: Néhány szó a „megtámadott erdélyi irodalomról”. Nyugat, 1935/8., 136.

13 Levelezésükből tudjuk, hogy a későbbiekben erről Babitscsal – személyes találkozó keretében – egyeztetni kívánt. Vö. Babits Mihály levelezése 1936–1939, s.a.r. Horváth Zsuzsa, Karácsony Szilvia, Bp., Magyar Napló Kiadó, megj. előtt., Melléklet 3.

14 Ez tehát egy rész lett volna abból a szintézisből, amelynek eredeti kézirata mindmáig nem került elő, pedig Pomogáts Béla professzor visszaemlékezése szerint ő még 1971-ben látta azt Jancsónál.

15 Jancsó Elemér: Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig. Nyugat, 1935/4., 283–298., 283.

16 Az erdélyi irodalomról megjelent tanulmányai okán említenünk kell Tolnai Gábor véleményét is, aki tanulmányának megírása során kapcsolatban állt Jancsóval, sőt, már 1931-ben kérte Jancsónak az Új arcvonalban megjelent írását, 1933-ban ismételten megtett ezt, 1935-ben pedig Jancsónak Az erdélyi líra tizenöt éve című munkáját kérte. Tolnai Gábor könyve, az Erdély magyar irodalmi élete 1933-ban jelent meg Szegeden. Eszméik találkozásának magyarázatát jól megvilágítják az OSZK Kézirattárában lévő, Fond 399 T-V jelzetű doboz Tolnai Gábor Jancsó Elemérhez írott sorai. Melléklet 4.

17 Rózsafalvi Zsuzsanna Schöpflin monográfiájában utal arra, hogy Schöpflin Jancsóhoz hasonlóképpen vélekedett. Schöpflin a kérdést Tolnai Gábor Erdély magyar irodalmának a megjelenése kapcsán írt kritikájában fejtette ki. Vö. = Rózsafalvi Zsuzsanna: A portré alakvariánsai Schöpflin Aladár életművében, Bp., Ráció Kiadó, 2013, 215.

18 Schöpflin Aladár: Erdélyi irodalom. Nyugat, 1934/2., 109–110.

19 Vö. Uo.

20 Uo.

21 A szociális élményen azt értjük, hogy az irodalomról szóló kérdésfelvetések nagyrésze 1929-től az irodalomnak társadalmi funkciót tulajdonít, az irodalom feladata a társadalmi létproblémák ábrázolása, sőt, hogy megoldásokat találjon az erdélyi magyarság sorsproblémáira. Jancsó például az erdélyi történelmi regényt azzal a kritikával illeti, hogy íróink elmenekülnek a történelmi múltba a társadalmi problémák láttatása helyett.

22 I. Szemlér Ferenc: Az erdélyi irodalom jövője. Válasz Schöpflin Aladár cikkére. Nyugat, 1934/4., 234.

23 Uo., I. Szemlér Ferenc szerint az erdélyi írók közül azok, akik az egyetemes magyar irodalom részévé váltak, főként abba a korosztályba tartoztak, amelyik a magyarországi viszonyok szerint még fiatalnak számított és a modern magyar irodalom második nemzedékét jelentette, amely a magyarországi harmadik nemzedék fellépésével egy időben, 1929-ben lépett az irodalmi köztudatba. Annak okát, hogy ezt a nemzedéket Magyarországon a bírálók még nem ismérték, abban látta, hogy a magyarországi folyóiratok zárva álltak előttük.

24 Schöpflin Aladár: Válasz. Szemlér Ferenc: Az erdélyi irodalom jövője. Válasz Schöpflin Aladár cikkére, Nyugat, 1934/4., 234.

25 Babits Mihály: A nyugat új korszaka elé. Nyugat, 1934/23–24., 517.

26 Schöpflin Aladár: Erdélyi irodalom. Nyugat, 1935/7., 1–4.

27 Makkai László: Magyar Lapszemle. Erdélyi Helikon, 1935/5, 379–381.

28 Uo., 380.

29 Erdélyi Fiatalok, VI. évf.,1935, nyári szám, (2. negyed), 43–52.

30 Mikó Imre: Jancsó Béla irodalmi hagyatéka. In Jancsó Béla: Irodalom és közélet. Cikkek, tanulmányok, esszék. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó,1973, 109.

31 Boka László: Kánonok metszéspontjain: érték/határ/érték. Gondolatok az erdélyi irodalom önreflexív stratégiáiról, helyzetértelmezéseiről, kánonmodelljeiről. In Uő: Egyszólamú kánon? Tanulmányok és kritikák, Bp., Gondolat Kiadó, 2012, 94–95.

32 Jancsó Elemér: Néhány szó a megtámadott erdélyi irodalomról. Nyugat, 1935/8., 137–138.

33 Uo.

34 Kötetben megjelent ugyanezen címmel. Babits Mihály: Írók a két háború közt. Bp., Nyugat Kiadó, 1941,155–163.

35 Jancsó Elemér: Néhány szó a megtámadott erdélyi irodalomról. Nyugat, 1935/8., 136–140.

36 Babits Mihály: Könyvről könyvre. Nyugat,1935/8.,71–75.

37 Babits Mihály: Könyvről könyvre. Nyugat, 1933/2., 125–128.

38 Finta Gábor: Babits és a modernség válaszútjai. In Uő: Próbajárat: Válogatott tanulmányok, kritikák. Bp., Magyar Irodalomtörténeti Társaság, 2016 (MIT füzetek), 233–247.

39 Jancsó Elemér: Néhány szó a ,,megtámadott erdélyi irodalomról”. Nyugat, 1935/8., 136–140.

40 Reményik Sándor: ,,Társadalmi funkció”. In Uő: Kézszorítás. Írók, művek, viták 19181941. s.a.r. és bevezető tanulmánnyal írta Dávid Gyula, Kolozsvár-Budapest, Polis – Luther Könyvkiadó, 2007, 497–501.

41 Uo., 498.

42 ,,[…] vagyis az a hit, hogy a művészet »megváltja« a pusztulástól azt a nemzetet, amelyiknek szól. Az irodalomnak az életre való döntő befolyását nemcsak az erdélyi írók maguk, de a »transzilván« irodalom pesti hívei is eltúlozták. Így jött létre az a ferde felfogás, hogy az erdélyi magyarság sorsa nem is olyan tragikus, mert hatalmas irodalma, gazdag szellemi élete van. Ez a felfogás annál inkább hódít, minél nagyobb sikereket érnek el Pesten Erdély írói. De a dolgokat közelről szemlélők itten is látják, hogy az irodalom mindössze néhány száz embernek »szívügye«. A legjobb erdélyi könyvet sem olvasta el 8-10 ezernél több ember, de átlagjában egy-egy regény 1000–2000 ember kezében fordul meg. A nagy magyar »tömegek« és az »egész erdélyi magyarság«, amire írók és politikusok oly szívesen hivatkoznak, a »saját« »önálló« szellemi életét legtöbbnyire még hírből sem ismeri. Az irodalomnak »nemzetmentő« szerepe tehát távolról sem olyan, mint ahogy azt egyesek képzelik és beállítani próbálják. És vajjon ellenérv-e az, hogy más népeknél sincs máskép? Hogy a románok írók és olvasók tekintetében talán rosszabbul állanak? Bizonyára nem! Az irodalom döntő társadalmi szerepét illetőleg az erdélyi olvasók és kultúrrétegek nagy többsége kezdettől fogva pesszimisztikus állásponton volt, de ez a negatív pesszimizmus határozott formát öltött az ifjúság állásfoglalásában, mely életprogramjából eleinte tudatosan ki is hagyta az irodalmat. És bár e helyzet valamit változott az utóbbi időkben, az új erdélyi magyar nemzedék óriási többsége a ki se iktatja, a kisebbségi élet megoldandó problémái között másodsorba helyezi »saját« irodalma támogatását és »fajfentartó« szerepét.

Az irodalom mellékes szerepét jól láthatjuk a románok magatartásából is, akik uralmuk alatt szellemi életünk szabadságát eddig lényegesen nem korlátozták. Sőt az erdélyi irodalom nem egyszer részesült »hivatalos« elismerésbe is és továbbfejlődését semmi sem gátolta. De ugyanakkor ugyanazok a román vezetőrétegek, amelyek nem láttak »veszélyt« Erdély kiterebélyesedett magyar irodalmában, annál inkább támadtak mindent, ami valódi és társadalmat formáló, fenntartó erő: föld, ház, tőke, iskola, nyelv.

A román írók és kultúrpolitikusok állandóan hangoztatott megértő nyilatkozataiban részint azért is dícsérték az erdélyi magyar irodalmat, mert tőle egy Budapesttől elszakadt, attól eltávolodott magyar szellemiség kialakulását remélték. És nem támadták román részről az erdélyi irodalmat azért sem, mert annak nagy része nem a jelen Erdélyével, hanem a »régmúlt« Transilvániával foglalkozott. A kisebbségi élet mindenkori sérelmeit, sorstragédiáit alig dolgozta fel egy-két írónk és a jelennel való elégületlenséget legtöbbje vagy a történelmi regény meséjébe burkolta, vagy elrejtette a szimbolikus líra bársonyköpenyébe. Az élet és az irodalom tehát e téren is más és más síkon mozogtak, és a két sík csak néha és rövid ideig haladt párhuzamosan egymás mellett. Az erdélyi magyar ifjúság nagy részének egyik legértékesebb felismerése az irodalom helyes szerepének meglátása a társadalmi összefüggések nagy hálózatában.” Jancsó Elemér: Néhány szó a ,,megtámadott erdélyi irodalomról”. Nyugat, 1935/8, 139–140.

43 Reményik Sándor: i. m., 499–500.

44 Uo., 499.

 

 

II. rész