Jazzybirds – három




Szabó András munkája.

 

Kissé megtévesztő évszám a 2020. Igaz ugyan, hogy egészen friss megjelenés a Jazzy­birds harmadik albuma, csakhogy az általa szállított válogatást még 2017-ben vették fel, többé-kevésbé azzal a lendülettel, amely a 2016-os On the Road című lemezt is megtermette. A mostani, Question Marks címet viselő album tehát nagyjából a Jazzybirds évtizedközepi profilját rögzíti. Akkoriban az együttes új svungot kapott a Kolozsvárra került Koncz Kriszta csatlakozásával az „őseredeti” trióhoz (billentyűs hangszerek: Szép András, ütőhangszerek: Csergő Dominic, basszushangszerek: Antal Attila). Új felállás, új igények… és a Jazzybirds holdudvarában is egész fiatal arcok rajzottak, egy többé-kevésbé pályakezdő nemzedék tagjainak, na meg a Csergő által más műhelyekből alkalmilag meghívott, különféle korábbi projektekben kipróbált zenészkollégáknak a csatlakozásával. Nagy nyüzsgés volt tehát, Szép András és Koncz Kriszta is hozta „a magáét”; saját szerzemények, saját szövegek, önálló víziók, kipróbálásra és továbbérlelésre felajánlott ötletek zubogtak. De hát valahogy formában kellett tartani ezt a pezsgést, ezért döntődött el, hogy az On the Road csak a Csergő kompozícióiból áll össze, de a nem kevésbé értékes többi is megérdemelte a hangfelvételeken való közreadást.

 

S hogy miért lappangott e „többi” három évig? Az évtizedközepi pezsgést jazzybirdsileg légritkított időszak követte. Koncz és Szép elhúzódott Budapestre egyetemi tanulmányokra, Csergő és Antal maradt a Kolozsvári Magyar Opera zenekari árkában (és ezer más helyen). Már akkor, 2016/17-ben érezték, hogy nem tudják úgy folytatni, ahogy szeretnék – vagy ahogy együtt elkezdték. Végső soron 2017-ben úgy vették fel a Corvin Recordingnál a Question Marks-számokat, hogy kicsit már tudták: nem lesz folytatás. Aztán az idei kényszer-szobafogság hozta el a fordulatot, amikor Kriszta úgy döntött: kezébe veszi az ügyet. Megtette a kellő internetes lépéseket ahhoz, hogy digitális albumuk „hivatalosodjék” (a húga, Koncz Dorci tervezte a borítót, pontosabban a látványvédjegyül szolgáló grafikát, minthogy a Question Marks fizikai testet – korongot, védődobozt és kísérőfüzetet – nem öltött, hologramos zárjegyet sincs hát mire ragasztani).

 

Ekképp talán nem is volna dőreség feltenni a kérdést: nincs-e máris valamiféle történeti érvénye ennek a pár hete nyilvános, ám mégis csak hároméves digitális lemezanyagnak, amely ha nem is feltétlenül hattyúdal, ám mindenképp korszakhatár. Zenei világlátásában, performanciájában, az őt kiérlelő ízlésbeli-tapasztalati televényben persze sokkal közelebb áll ez a lemez a közvetlen elődhöz, az On the Roadhoz, mint a debütalbumhoz, a Birth-höz. Amit a mostani anyagban hallunk, azt részben az On the Road lemezbemutató koncertjein is megismerhettük. Mégis egyértelmű élmény a Question Marks. Kompozíciókban, fűszeres hangulatokban, groove-ban, nagy szólópillanatokban csakúgy, mint egyik-másik szám kollektív révületbe torkolló, bulis örömében vagy épp tétova, hallgatózó hangpróbálkozásaiban.

 

Szép András zenéi (mindenekelőtt a három részből álló On the Road sorozat, de ugyanúgy a Soul Search a. és b.) a klasszikus jazz-spiritualitás ismeretéről épp úgy meggyőznek, mint a fusion-korszak felvirradása óta egyre elvártabb és egyre kifinomultabb készségről a többarcú technikai formálásra. A Csergő Dominic jegyezte Lazy July a latinós, nyári lazaságot idézi, az All Aside viszont – nagy orkesztrációval, gondos expozícióval – a kontraszthatásokra való ráhangoltságra mutat (akárcsak A tiéd, borongásával, elvékonyított sound-jaival, mintha csak hanggal is el lehetne érni különös, soha nem látott fényhatásokat).

 

Koncz Kriszta számai, a Lullaby és a Question Marks kifejezetten lelki-szellemi ujjlenyomatoknak tűnnek, és persze erősen támaszkodnak egyszeri (egykori?) életérzések emlékeire, hangi-technikai adottságokra, a zenével összefüggő optio fundamentalis aktuális életkorhoz hangolt állapotára. Előadóként ugyanakkor a túlénekeletlen, hamvas, a tisztaságot nagyra becsülő magatartást tükrözik teljesítményei, a háttérben figyelemre méltó munkát és tudatosságot sejtetve.

 

E zenék legnagyobb mestere azonban természetesen a Jazzybirds mint kollektivitás. Hogy ebben az egységben néhány rézfúvós (a Bucharest Jazz Orchestra és a bukaresti Orchestra Radio tagjai) vagy a budapesti Vázsonyi János szaxofonista, a hűséges és inventív Ferencz Áron perkutista miképp találta meg sajátos helyét, az maradjon az ő konyhatitkuk. Mi megelégszünk – és mindenképp meg is elégedhetünk – a végeredménnyel.