Jegyzetek divatjukmúlt ügyekről. Mi maradt meg a „hazai magyar” irodalomból?




(Folytatás előző számunkból)

 

Mottó I.

„Diófából, sejehaj, nem csinálnak

koporsót”

Népdal

 

Mottó II.

„Elengedem mindenki tartozását,

Felejtsd el arcom romló földi mását.”

Dsida Jenő

 

Irodalmi műveket nem esztétikai minőségük alapján értékelni, hanem bennük rejlő – sokszor nem is „rejlő”, hanem izgágán kiágaskodó – világnézet, valamint politikum, vagy legalábbis társadalomrajz alapján – nem csak a kisebbségi irodalmak (irodalomtörténetek) szokása, hanem világjelenség, különösen a XIX. század utolsó harmada óta. De nemcsak szembefordulásként a „Művészet a művészetért”, a l’art pour l’art” programjával; a baloldal kezdte, és a jobb hamarosan rákontrázott. Ahogyan a középkorban vallották: „a filozófia a teológia cselédlánya”, ugyanúgy, ez a legeslegújabb kor, kimondottan vagy csak rejtjelezve a világnézet sugallójának, olykor harsonájának értelmezte az irodalmat, madárnyelven írt röpiratnak.

 

A huszadik század harmadik évtizedének a kezdetén, a többé-kevésbé marxista ihletésű baloldal és a konzervatív jobboldal mellé magyar vonalon különösen nagy garral fellép az urbánus és a népi irodalom. Viszonyuk azonban a politikai vezéráramlatokhoz nem következetes; mindkét fél között voltak marxisták, sőt kommunisták is, de vallásos-klerikalista, esetleg „fasisztoid” változatok is.

 

A „hazai magyar” problematikához érve, ez még mind nem a lényeg!

 

Volt a múlt század utolsó harmadában a kolozsvári Korunk folyóiratnak egy érdekes szerkesztője, Aradi József (született Schreiner Jocó). Élesszemű, de szófukar, kiismerhetetlen arcjátékú alak volt, és mindig tömören fogalmazott. Emlékszem, a kolozsvári írószövetségi fióknál volt egy vita a „jelenkori” (akkori) román és magyar, „pártos” irodalom befogadási problémáiról, vagyis: az átlagolvasók körében való népszerűségéről. Valaki felszólította Aradit, mondja meg, hogyan lehet népszerűsíteni a pártos szépirodalmat. Aradi egyetlen szóval felelt: Nehezen!

 

Nos, ennek az Aradinak jelent meg egy tanulmánya, amelyben nagyon lényeges megállapítást tett: a kisebbségi lét jellemzője a fesztivizmus! Bár többször is igyekeztem e megállapítást írásban is népszerűsíteni, senkit sem érdekelt! Pedig ma már nemcsak a nemzetiségeket (az „együtt lakókat”) lehet a „kisebbségi” létformába sorolni, hanem a kisebb, majd a közepes-nagyobb nemzeteket is, elsősorban művelődési téren; a mozinak és a televíziónak köszönhetően.

 

A fesztivizmus elkerülhetetlenül a provincializmushoz, a hencegő vidékiességhez vezet, az ágaskodás, a szerepelhetnékség, a fontoskodás és nagyzolás síkján. A számtalan díj, verseny, emlékünnepély és „fesztivál” odavezet! Annak idején, jóval régebben, mint egy félévszázada, amikor először hallottunk ilyesmit Gy. Szabó Béla fametsző művészszájából, hogy „Megyek a lófesztiválra”, még hunyorogva kuncogtunk, de jött a szalonnasütő, pálinkakóstoló, lepénysütő, vízilónéző, házinyúlsimogató, sőt operett részletfesztivál és gála, emlékverseny, díszfelvonulás is! Hiába mondta például Bartók Béla, hogy a verseny a lovaknak való!

 

Egyébként Gy. Szabó volt az, aki a „Gaál Gábor-i” Utunkat először így jellemezte, hogy „Kis lap áll a nagy duma mentében”. Mégsem nagyon találni olyan irodalomtörténeti (vagy „tudományi”) elemzéseket, amelyek a fesztivizmussal és a következményeivel foglalkoznának. Többek között azzal a kulturálisan veszélyes jelenséggel, hogy a túladagolás homogén gátlást okoz, ami viszont érzéketlenséghez vezet!

 

Érdekes példákat kínál erre mindenekelőtt az építészet. Az ember a sok jellegtelen, arctalan épület között gyakran elhalad stílusos, nagy műgonddal megtervezett épületek mellett és észre sem veszi! Előfordul, hogy valaki naponta bemegy egy pompás épületbe, amely egyben a munkahelye is, és egy életen át nem veszi észre, hogy a kapu fölött egy érdekes dombormű magaslik!… Mert: nem szokás az ilyesmivel törődni!

 

Saját magamat is hányszor tetten értem. Például itt van ablakom előtt a kolozsvári Uránia palota. Közvetlenül az első világháború előtt épült; elegáns, mértéktartó, német szecesszió. Hatvan éve nézem és sohase hallottam arról, hogy valaki egyáltalán – tervezte volna! Viszont tudok róla két kis történetet: a helyén, több mint 110 esztendővel ezelőtt működött az első kolozsvári mozi – egy nagy sátorban! Azt hívták eredetileg Urániának. Mozi az épületben ma is van, de pár éve nem működik. A harmadik emelet és a tetőtér magasában van egy-egy féldombormű, két-két férfiaktot ábrázolnak. Ágyékhajlatukban fügefalevél… de valahogy formaidegennek hat! Aztán megtudtam a következőket. A második világháború után új lakók költöztek az épületekbe, akiknek a szemérem-érzékét sértette a meztelenség. Addig reklamáltak a pártnál, amíg az kirendelte az Urániához a tűzoltókat és a „kicsi Fülöp” nevű sírkőfaragót. Utóbbi aztán felmászott a magasságokba és a fél város röhögésétől kísérve felszobrászkodta a fügefalapikat. (Egyszer aztán a mozibejárat fölött a falat újrafestették, azóta málladozik a vakolat.)

 

Ám van egy saját szörnyű építészet-történeti élményem is!

 

Annak idején, amikor megjelent a Varjúnemzetség című Kós Károly regény új kiadása az előszavammal, pár napra rá a színházban megpillantottam az idős szerzőt és odaléptem hozzá, hogy köszöntsem. Irtózatosan dühös vasvillatekintettel mért végig, aztán szótlanul kezet rázott és elfordult. Aha, gondoltam: a jegyzetek: a kötet bukaresti szerkesztőnője, a jegyzeteket (az én nevem alatt) „kiegészítve”, ilyen laposságokat írt bele: „Kós Károly, az agg sztánai pátriárka” és „a sztánai ezermester”… ezért haragszik! Ám, pár napra rá megjött Nagy Pál figyelmeztetése: az előszavamban Kós Károlynak tulajdonítottam a marosvásárhelyi Iparkamara épületét, ami pedig Thoroczkay-Wigand Ede alkotása!

 

Bizony, én is, mint sokan mások, nem is nagyon ismerve műépítész-neveket, ha olyan modern épülettel találkoztunk, amely nem volt „kocka” és stílusában helyi, amelyben történelmi vagy etnikai utalásokat véltünk felismerni, azonnal Kós Károly neve jutott eszünkbe!

 

Mentségemül csak az szolgál, hogy mások rútabbul melléfogtak! A Marosvásárhelyi Kultúrpalota és Városháza a helyi sznobok és félműveltek céltáblája volt, ha idegenek érkeztek a városba, csúfondárosan bocsánatot kértek tőlük az épületek miatt1. Érdekes, hogy a városban megforduló Ady Endre és Móricz Zsigmond első látásra tudták méltányolni! Utóbbi, „Vásárhely Dózsepalotája” névvel tisztelte meg.

 

Nem így Méliusz József, aki (talán felbátorodva azon, hogy egyik kis irodalomtörténészünk „a magyar tulipános szecesszió bukását” ünnepelte) egy hírlapi förmedvényben szidalmazta a marosvásárhelyi Kultúrpalota és a Városháza „cifrálkodó magyarkodását”, ám amikor ellenförmedvényemben szóvá tettem, hogy abban semmi szokatlan nincs, ha valaki nem ért a művészettörténethez, ám mivel az érintett műépítészek2 a fasizmus áldozataivá lettek, talán illene tapintatosabb stílusban ócsárolni őket. … Nos, jött erre a nagy bűnbánó nyivákolás: „szinte elkövettem a legnagyobb hibát”, stb. Csakhogy: nem „szinte”!

 

Annak idején szükségessé vált a Kultúrpalota egyes kisebb részleteinek a renoválása (a fűtőberendezés miatt). Nosza megpendültek a sznobok: „most, most kell levakarni az egész magyarkodást”. Szerencsére, a bukaresti illetékesek jobban tájékozódtak és szigorú utasításuk szerint: mindent tökéletesen az eredetinek megfelelően kellett felújítani!

 

 

Befejezése következik

 

 

Jegyzetek

1 Goethe megjegyzi, hogy a műveletlen, a művészetben járatlan személy fél az erős színektől, mert nem tudja, hogy mikor művésziek és mikor nem.

2 Jakab Dezső és Komor Marcell, Lechner Károly követői, nagy tehetségű, termékeny, korszakalakító mesterek voltak.
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter