Jegyzetek divatos témákról. Túlélni mindent, és a Semmit is!





 
 

Bölcs: szőrköntöst ölts, örömödhöz több örömöt tölts.

. . . . . . . . . .

Úgy kurucúl bút futsz, úgy rút bún túl kurucúl jutsz

(Édes Gergely enyelgései)
 

 

Régi ájtatos vélekedések szerint a Föld egyes pontjai közelebb vannak az éghez (a mennyhez), mint mások, szemben az isten háta mögötti vidékekkel. Ahol elfonnyadnak a ligetek és kiszárad a lélek is. Temesvár fölött, néha úgy tűnik, az Élet fele-fele úton váltakozva, Menny és Pokol között démonikusan ingázik, úgy hat–hétszáz esztendeje. Nemrég emlékeztünk az 1989-es felkelésre és október 13-án már emlékeznünk kellett volna a felszabadulására a 163 éves török uralom alól! Kerek háromszáz éves évforduló! És két éve a Dózsa-ügy is kerek ötszáz éves volt!1

 

Érdekes, hogy a felszabadulás és az elbukás módja hasonlított! 1552-ben Losonczi István várkapitányt a zsoldos spanyol és német segéderők arra kényszerítik, hogy szabad elvonulás feltétele mellett adja fel a várat, ő nagy keservesen megtette, az átadás mégis általános vérengzés közben ment végbe. 1716-ban, a kis hercegnek, Savoyai Jenőnek már olyan híre volt, főleg a zentai csata óta, hogy a törökök az ostrom tényleges megkezdése előtt felajánlják a vár átadását, szabad elvonulás ígéretéért, holott kétszer annyian voltak, mint harminc évvel azelőtt Buda várának török védői, akik az utolsó emberig elestek, többek közt Savoyai Jenő katonáinak támadásai alatt. A temesvári törökök megúszták, a herceg tisztelte az adott szó szentségét.

 

Volt azonban ennek az átadásnak a magyarok számára egy kissé kínos színezete. Ugyanis azok a kurucok, akik öt évvel azelőtt, Nagymajténynél nem tették le a fegyvert Károlyi kapitulációja alkalmával, jórészt Temesváron gyűltek ezidőtájt össze. Levelet írtak a hercegnek, hogy a törökökkel egyidőben, de tőlük függetlenül, ők is szabadon elvonulhassanak. Savoyai akkor adta azt a rövid, kemény választ, mely sokakban keserű szájízt hagyott: a csőcselék mehet, ahova akar!

 

Savoyairól úgy tudtuk, hogy Bécs török ostromának visszaverésétől, 1683-tól a karlócai békéig, 1699-ig folyamatosan a török fronton harcol ugyan, de a kurucokkal nem kerül szembe, II. Rákóczi Ferenc seregeivel nem ütközött meg soha. 13 évig áthelyezik „a nyugati frontra”, a franciák és szövetségeseik ellen. Ez igaz is, de azért mégsem teljesen: a felszabadító háborúk alatt, és utána is, még folytatódott a kuruc szabadságharc, Thököly Imre, majd Esze Tamás és mások vezetésével Észak-Kelet-Magyarországon. Ezért volt az, hogy egyes nyugati szerzők az egész kuruc háborút nem magyar szabadságharcnak, hanem a török hódoltság utóvédharcainak fogtál fel!

 

Thököly Imre, noha török szövetségesei durván bántak vele, egy időre fogságba is vetették, mégis hűséges maradt, legalábbis nyíltan, haláláig.

 

Azonban Thököly Imre, aki támogatta, – és híveivel támogattatni akarta az 1683-as Bécs elleni támadást, Budavár eleste után is kitart a törökök oldalán. Ott harcol a zentai csatában a szultán seregében, és az életét csak úgy tudja megmenteni, hogy a csatatéren a halottak közé fekszik, holtnak tetteti magát, majd az éjszaka sötétjében átúszik a Tiszán. A törökök lelkük mélyén azonban mégsem becsülik, mint ahogy Rákóczi Ferencet sem.

 

Thököly azonban eléri, hogy a török fogságba esett Heister osztrák tábornokért cserébe kiengedjék hozzá feleségét, Zrínyi Ilonát (amit az végeérhetetlen zokogással vesz tudomásul). Az emigráns kuruc fejedelem magához hívja Heistert. A törökök által még megszállt Nagyváradot az osztrákok abban az időben még eredménytelenül ostromolják, Thököly elmagyarázza Heisternek, miként lehet a Nagyvárad déli oldalát védő árok vizét elvezetni, észrevétlenül. Heister a határtól nem is Bécs felé siet, hanem Várad alá – Várad napok alatt elesik. Árulásnak árulás a fizetsége!

Hasonló eljárást olykor Rákóczi Ferencnél is gyaníthatunk. Például, egy ízben Rákóczi ostromoltatni kezdi Szeged osztrák kézen levő várát. A török közli vele: ha elfoglalta a várat, át kell majd adnia nekik, törököknek. Az ostrom rövidesen abbamaradt. (Sokan ezt tudatalatti bosszúvágyból fakadó döntésnek tulajdonítják. Ám lehet, nagyon is tudatos volt!)

 

Elég néhány irodalmi művet – nem is tudományosat – elolvasni ahhoz, hogy belássuk: a kuruc mozgalom nem az egész magyar társadalmat képviselte (például Jókaitól, Szeretve mind a vérpadig s hasonlókat). A közép- és kisnemesség elég nagy részét képviselte, de nem az egészet, továbbá azokat, akiket ma az agrárproletáriátushoz tartozóknak neveznénk, s a felszabadító háborúk után a volt végvári katonaság jórészét.

 

A legdöbbenetesebb könyv azonban a kuruckor erdélyi változásáról a nem is szépírói becsvággyal írott Sanyarú világ Wesselényi Istvántól. Micsoda szörnyű tényekről és adatokról tudósít, csak úgy odavetőlegesen is! Például, egy Szeben vidéki magyar faluban valaki, ismeretlen lelő egy német katonát. Rabutin tábornok, az erdélyi osztrák erők főparancsnokának utasítására kivégzik a falu teljes lakosságát, akárcsak a nácik később Lidicén.2 Ám a legszörnyűbb galádság Segesváron történt. Mikor a várost ostrom fenyegette egy kuruc csapat részéről, a segesvári polgárok attól féltek, hogy a városban foglalkoztatott mintegy háromszáz székely szolga a kurucok pártjára áll majd, és elárulja nekik, hova rejtették a város polgárai értékeiket. És közös, titkos megegyezéssel, egyetlen éjszakán mind a háromszáz alvó szolgát lemészárolják! Micsoda Szent Bertalan-éj! Az áldozatok száma majdnem kétszer annyi, mint később a madéfalvi veszedelem idején: mennyit írtak arról, mennyi himnikus emlékezést – a segesvári orv tömegrendezésről semmit! Aztán olvasni különös, elgondolkoztató anekdotákat is benne. Rabutin tábornok egy este meghívja a gyakorlatilag túszként őrzött erdélyi arisztokraták egy csoportját valami díszvacsorára. Hogy megalázza őket, s szemükre hányja a fejedelemség előző korszakában kialakult „fraternizálásokat” a törökökkel, olyan zenészeket rendel a mulatságra, akik török zenét tudnak játszani. Azonban ez visszafelé sül el: az erdélyi urak elérzékenyülve, egyesek könnyezve hallgatják.3 (Közben talán éppen ez a Rabutin volt az, akinek a parancsára szorgalmasan robbantgatták fel a régi, szép kis várakat Erdély-szerte. (Torockó­szentgyörgy, Váralmás, Sebes stb.)

 

1970 körül a Korunk közölte egy ismertetésemet a szumír–magyar párhuzamok kérdésének egy kis részéről. Ugyanebben a tárgyban értekezett Bodor András történészprofesszor is, ennek folytán összeismerkedtünk. Rajta is volt egy (nem emlegetett) fekete bélyeg, mint még néhány kortársán, akik a háború előtt vagy alatt külföldön (is) tanultak, ő meg éppen Angliában. Meglepett, hogy mennyi minden olyasmit ismer a történelemből, amit középiskolákban, sőt egyetemi szinten sem tanítanak. Így például tömérdek adatot vonultatott föl, szemléltetendő, hogy a magyarság történetében a legnagyobb gazdasági pusztításokat, és azt a tényt, hogy 1720 körül a magyar etnikum lélekszáma a kétszáz évvel azelőttinek csak negyede: igen komoly mértékben éppen a kuruc háborúk okozták! Készülgetett erről egy könyvet is megjelentetni, de komoly kételyei voltak, hogy érdemes-e? Hogy legtöbben visszájáról fogják értelmezni s nemzetellenesnek tekintik, „és úgy járok vele, mint maga Reményikkel!” Különben is az oktatás legfontosabb szabálya: a rosszat nem szabad szemléltetni, mert hozzászoktatja az embereket a rosszhoz! Készült ideadni néhány érdekes kimutatást a kuruc háborúkról. Azonban, magas kora ellenére még jó erőben lévén hirtelen meghalt. És azóta is „kurucul, bút futunk!”

 
 
 

Jegyzetek
 
1 Temesvár „Dózsa-regénye” azóta is fonákul beállított. Fekete-Nagy Antal hiába írta meg, hogy a temesvári csata nem is volt, orvul lépre csalták Dózsát, s kivégzése pillanatában talán már nem is él vagy nyelvét kivágták. Nem hős volt, csak ostoba eszköz „háttérhatalmak” kezében!

2 Hasonló esetek rendszeresek voltak a török időkben is, lásd pl. Orbán Balázsnál: Kebeleszentiván történetét.

3 Érdekes, hogy a török zene milyen hatással volt egész Európára, lásd pl. Lully zenéjét Az úrhatnám polgárhoz, a kuruckor zenéjének egyik ihletforrása, mégsem ismerünk egy török zeneszerzőt se! Kisgyermek koromban valakitől azt hallottam, hogy a kurucok mindig azt énekelték: Kecsege, kecsege, kárász! Valóban emlékeztet a tárogató megszólalására.