Jelentés




Erjon Çuli munkája


 
 
Kardos János hadnagy vagyok, és ez az utolsó jelentésem.

 

Egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor a Waffen-SS titkos kémhálózatának magyar tagjaként azt a megbízást kaptam, hogy kettősügynököt játszva felvegyem a kapcsolatot az ellenség kémeivel, és hamis adatokat szolgáltatva nekik, megtévesszem a szövetséges csapatok vezérkarát. Az első pillanattól tudtam, hogy mindez hatalmas kockázattal jár, hiszen néhány magas rangú német tisztet leszámítva senki sem ismerte a küldetésemet, így saját magyar bajtársaim is azonnal kivégeztek volna, ha kiderül, kikkel tartom a kapcsolatot. Én azonban évek óta csak egy ilyen lehetőségre vártam. Biztosítottam megbízóimat, hogy Hitler legelkötelezettebb híve vagyok, holott egyetlen célom az volt, hogy megállítsam azt az őrjöngő elmeháborodottat.

 

Már a legelején felfedtem brit összekötőmnek, Evának, hogy az adatok, amiket kapok, hamisak, de megmagyaráztam neki, hogy személyes kapcsolataim révén igyekszem időközben használható információkkal is szolgálni. Abban egyeztünk meg tehát, hogy tovább játsszuk a szerepet, amit a történelem ránk osztott. A lány fölötteseitől kaptam néhány hónap haladékot az igazi anyagok megszerzésére, Eva pedig azt is elintézte, hogy a nácik megtévesztésére a szövetséges csapatok olykor minimális veszteségek mellett – ez a hivatalos megnevezése annak, ha pusztán néhány száz katona vérzik el a csatamezőn – valóban csapásokat mérjenek a hamis koordináták által megadott helyeken, hogy megbízóim ne foghassanak gyanút. Furdalt a lelkiismeret a bakákért, akiket egyenesen a német kelepcékbe küldtünk, Eva is hasonlóan érzett, de mindketten azzal vigasztaltuk magunkat, hogy amint igazi célpontokkal tudunk szolgálni a szövetségeseknek, felgyorsítjuk előrenyomulásukat, és mihamarabb véget vetünk ennek a rémálomnak.

 

Azt hiszem, a közös bűntudat volt az oka a románcunknak is, hiszen mi másért lenne szerelmes két ember a pokol fenekén. Ma már egyébként is úgy gondolom, hogy a szerelem, a ragaszkodás végső indítéka mégiscsak valamiféle lelkiismeret-furdalás lehet, hiszen mi késztethetne egy velejéig önző lényt arra, hogy valaki más érdekeit tartsa előbbre a sajátjánál, mint a felismerés, hogy a szeretett lény is megöregszik és meghal, és ez ellen nem tehetünk semmit. Megöregszik és meghal – milyen szép is volna az időre bízni a hóhér szerepét most, hogy a kést már a nyakamon érzem.

 

Akadt még rajtam kívül is, persze, aki régen undorodott mindattól, amibe Magyarország keveredett, szerencsére a német tikosügynökök között is volt egy-kettő, aki kezdett kijózanodni, így lassan bár, de sikerült kialakítani egy kis, titkos hálózatot, amelynek révén végre igazi információkhoz juthattunk. A kezdeti sikereknek azonban megvolt az ára: a Waffen-SS vezérkara több ízben kihallgatott, és bár mindent megtettem, hogy a lojalitásomról biztosítsam őket, és a gyanút magamról eltereljem, különleges ellenőrző tisztet állítottak a nyakamra, Herman Schultz századost, aki azután minden lépésemet figyelte. Fanatikusabb volt, mint bármelyik őrült, akivel addig találkoztam. Pedig addig is láttam már éppen eleget a fajtájából.

 

Onnantól kezdve csak arra volt lehetőségem, hogy a hamis adatokat továbbítsam Evának. A saját összekötőmmel, aki az igazi információkat juttatta volna el hozzám, nem volt lehetőségem kapcsolatba lépni. Így aztán az előre megbeszélt német lapban, az előre megbeszélt névvel feladtam egy apróhirdetést, amelyben az általunk kitalált kódrendszer segítségével Eva tudtára adtam, hogy nem veszik többé hasznomat. Eva azonban, úgy tűnik, túlzottan szerelmes volt, nem látott tisztán, fölötteseinek nem jelentette az új fejleményt, az ő álnevén feladott apróhirdetéséből pedig csak ennyit tudtam kibogozni: „Folytatjuk”. Nem tehettem meg, hogy abbahagyom a színjátékot, hiszen azzal az ő életét sodortam volna veszélybe. A németek már pontosan tudták, ki ő, csak azért volt még életben, mert egyelőre ez volt a parancs.

 

Hitler nyakán viszont már szorul a hurok, mindenki tudja, hogy a nácik hamarosan elveszítik a háborút. Ezzel a felismeréssel párhuzamosan azonban az utóbbi időben elterjedtek a pletykák egy készülő német csodafegyverről, amely mindent megváltoztathat. A Homokvihar – így emlegetik, beszélnek róla a német titkosügynökök, beszélnek róla a britek, az amerikaiak is, de nem tudnak semmi biztosat. Sokan persze nem tulajdonítanak neki jelentőséget, csupán egy utolsó, kétségbeesett próbálkozásnak tartják, egy végső hazugságnak, amellyel egy rémült pókerjátékos igyekszik megtéveszteni ellenfeleit, miután mindenét feltette, de rossz lapot kapott. Kezdetben én is így voltam vele, de azok alapján, amiket hallottam, ma már biztos vagyok benne, hogy a Homokvihar Hadművelet nem csak mese, hanem egy nagyon is reális veszély, egy fegyver, amivel, ha nem is nyerné meg Hitler a háborút, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ne tudják bevetni. Mit tehettem volna azonban az átkozott Herman Schultz századossal a nyakamban?

 

Lehetetlen helyzetem már-már kétségbe ejtett, amikor telefonhívást kaptam. Azelőtt senki nem hívott, senkivel nem tartottam a kapcsolatot ezen az otthonomtól távoli helyen, tulajdonképpen akkor döbbentem rá, hogy telefonkészülék is van a lakásban, amikor váratlanul megcsörrent. Egy ideges férfihang szólt bele a kagylóba, majd néhány zavaros mondat után váratlanul megkérdezte, hogy Hantz is itthon van-e. Amikor közöltem vele, hogy itt nem lakik semmiféle Hantz, bizonyára téves kapcsolás, köszönés nélkül letette. Én is letettem a kagylót, és csak ekkor eszméltem rá döbbenten, hogy titkos német összekötőm hangját hallottam a telefonban, akivel akkor már hónapok óta nem tudtam felvenni a kapcsolatot Herman Schultz százados lekiismeretes munkája miatt. Azonnal papírt és ceruzát ragadtam, és megpróbáltam a lehető legpontosabban visszaidézni a telefonban hallott mondatokat. Azt hiszem sikerült: az összekötőm által is ismert titkos kódrendszer feloldásával egyértelműen koordinátákat kaptam. Mégpedig a Homokvihar koordinátáit – ebben egészen biztos vagyok.

 

Örömöm azonban nem tartott túl soká. A telefonomat nyilván lehallgathatták, és a furcsa telefonbeszélgetésnek köszönhetően addigi szorongatott helyzetem hirtelen teljesen lehetetlenné vált. Másnap Herman Schultz százados közölte velem, hogy megbízatásom véget ért, többé nem találkozhatok brit összekötőmmel, egyáltalán, ügyeljek arra, hogy a háború végéig ne csináljak semmit – a saját érdekemben. Arra nem is gondolhattam, hogy a jól bevált apróhirdetéses módszerrel üzenjem meg az életbe vágó információkat, Schultz és emberei minden lépésemet követték, lapok szerkesztőségébe, postára be sem tehettem a lábam, a telefonom pedig az ominózus beszélgetés után szinte azonnal süket lett. Egy utolsó adum azonban még mindig maradt: bár nem jelentethettem meg semmit az újságokban, azt nem tudták megakadályozni, hogy olyasmit tegyek, amit az újságok maguktól megírnak.

 

Egy este bementem hát egy felkapott német szórakozóhelyre, cefetül leittam magam, majd verekedést provokáltam ki, és alaposan szétvertem a helyet. Az ostoba firkászok persze nem tudtak ellenállni a kínálkozó sztorinak: egy messze földre tévedt magyar tiszt moslékrészegen szétver egy tehetős németek által látogatott lokált – másnap ezzel volt tele minden helyi lap. Tudtam, hogy – ha nem ölnek meg azonnal – a bevett szokás szerint abba a fürdővárosba „vezényelnek ki”, ahova általában a tiszteket szokták elrejteni, amíg a hasonló incidensek körüli hisztéria elcsitul. Azt is tudtam, hogy ezt Eva is tudja, és mivel a fürdőváros, bár még biztonságos övezetben, de viszonylag közel van a frontvonalhoz, szerelmem eljön majd, hogy elmondhassam neki, amit megtudtam.

 

Most, ahogy számítottam rá, itt vagyok, és amíg ezeket a sorokat írom, Herman Schultz százados a fölöttem lévő szobában rója a köröket, cipősarkának kopogása, mint egy metronóm, megadja a délután ritmusát. Mióta itt vagyunk, kitapasztalhattam, hogy minden nap hét és nyolc között abbamarad a járkálás, nyilván ilyenkor tesz jelentést rólam valahol. Ma kihasználom ezt az egy órányi szabadságomat, és elindulok megkeresni Evát. Illetve elindulok, hogy ő megtaláljon engem, hiszen tudom, hogy itt van valahol változatos álcái valamelyikében, és engem figyel. Ha sikerül, és visszatérek, megsemmisítem ezt a jelentést, de ha mégsem, jó, ha itt marad elrejtve ennek a poros szállodaszobának valamelyik zegzugában, várva, hogy valaki megtalálja. Le kellett írnom mindezt, hogy nyoma maradjon a történetemnek, és annak, hogy voltak azért, akik meg akarták állítani ezt az őrületet. Most azt hiszem, az írott szó talán nem is lehet egyéb, csak magyarázkodás, és az egész jelentésesdinek az az egyetlen értelme, hogy mentséget találjunk a jó szándék hiábavalóságára. Ha lehet egyáltalán az értelmét kutatni, hiszen azzal is tisztában vagyok, hogy ha ezt bárki elolvassa: nem jártam sikerrel.

 

Megállt a metronóm, most indulok.

 

 

 

Varga László Edgár: 1985-ben született Margittán. Jelenleg Kolozsváron él. Első kötete: Cseréptavasz (Erdélyi Híradó Kiadó–Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2014).