John Betjeman, a koszorús költő




John Betjeman 1967-ben. Forrás: blackcablondon.com

 

John Betjeman a közelmúlt egyik legnépszerűbb brit költője, megítélése viszont nem egyértelmű. Kevésbé ismert és olvasott Magyarországon, mint Ted Hughes, neve azonban többször is felbukkant a hazai periodikákban. A koszorús lírikust nálunk sok esetben a hírlapok emlegették, bár alakjával a 30-as évektől egészen haláláig találkozhatunk a magyar folyóiratok archívumaiban. Nevével összefonódtak médiaszereplései, de különösen az angol vidék és annak építészeti emlékeihez fűződő kapcsolata, mely verseiben is tükröződik. Pontosan ezek a versek, a klasszikus forma és a nosztalgiázó hang az, ami miatt egyszerre szerették és bírálták.

 

Betjeman a legnépszerűbb és legelismertebb angol nyelvű költők közé tartozott. 1974-ben például Kingsley Amis szerint az év két legjobb könyve verseskötet volt, az egyik Betjemané, a másik Philip Larkin gyűjteménye. Bizonyítékul szolgálhatnak még a közvéleménykutatások is. A Nagyvilág tudósítása szerint 1979-ben (a New Poetry folyóirat mérése alapján) Betjeman a 7. helyen állt, az első három: Ted Hughes, Philip ­Larkin, Seamus Heaney.1 Szerepelt továbbá a brit kiadók által összeállított 1981-es húszas listán is. Ugyancsak felbukkan Evelyn Waugh naplójában, ennek egy magyarországi kapcsolódása a napló hazai közlése a Nagyvilág 1977. évi 6. számában.

 

John Betjeman 1906-ban született Londonban. Apja gyártulajdonos volt, és azt szerette volna, ha fia átveszi a családi üzletet, John azonban más pályát választott. Martinez-Caro tanulmányának2 életrajzi összefoglalója szerint gyerekkora boldogan telt, noha nem éltek olyan jómódban, mint a szomszédaik. Ugyancsak ő írja, hogy középiskolás évei már kellemetlenebbek voltak, ám azt a részletet kihagyja, miszerint a Highgate Junior School diákjaként az egyik tanára T. S. Eliot volt. Oxfordba került ezután, ahol életre szóló barátokat szerzett, ám diploma nélkül távozott. Rövid ideig tanár, filmkritikus, majd az ­Architectural Review munkatársa lett. A második világháború alatt minisztériumi alkalmazott, később sajtóattasé Dublinban, végül pedig az admiralitásnál dolgozott. A rádióban és a televízióban is a 30-as évektől szerepelt, utóbbi hozta meg neki az igazi ismertséget. Az 1950-es évektől számos műsor vendége vagy házigazdája volt. A BBC és az ITV számára is dolgozott mint műsorvezető, narrátor, ismert és kedvelt alakja lett a brit televíziózásnak. A viktoriánus építészet szakértőjeként nagy átéléssel vett részt az ismeretterjesztésben, valamint elkötelezetten küzdött a veszélyeztetett épületekért, többek között a londoni St Pancras pályaudvarért is. Felesége Penelope Chetwode volt, két gyermekük született. Házasságuk azonban nem nevezhető felhőtlennek, 1951-től külön éltek. Betjeman 1972-től volt poet laureate, 1969-ben ütötték lovaggá. Élete végén Parkinson-kórban szenvedett, 1984-ben halt meg. Nagy-Britanniában több szobor, park őrzi emlékét.

 

Margit hercegnő kedvelte a műveit, sőt állítólag Betjeman és Noel Coward javaslatára nyitotta meg rezidenciáját, a Clarence House-t a művészek, tévésztárok előtt. A hercegnő rokonszenve hathatott az eladott példányok számára is, erre utal Cs. Szabó László egy 1960-as esszéje az Új Látóhatárban.3 Érdekesség még, hogy a Képes Újság egy írásából az is kiderül, Betjeman szerette a tokaji bort.4

 

Magyar nyelvű életrajzi összefoglalók a Nagyvilág számaiban olvashatók róla, de magyarországi megjelenésével kapcsolatban érdemes megvizsgálni az 1970-es Világirodalmi Lexikonban róla szóló részt is.5 Ebben Katona Anna, aki a szócikket írta, röviden ismerteti életútjának főbb szakaszait (Oxford, tanári és újságírói munka, sajtóattasé, tengerészet), majd építészeti tevékenységét részletezi. Megemlíti televíziós karrierjét, hogy írt útikönyvet Angliáról, és építészeti szakértelmét. Összekapcsolja mindezt Betjeman költészetével is, mely az egyes területek mellett az ott élőkkel is foglalkozik, lírája „tárgyközeli, szemléletben újszerű”.6 Katona Anna éppen ezért a nosztalgikus tájverseket emeli ki. A szócikk végén információkat találunk magyarul olvasható munkáiról is. Példa erre néhány műve Kálnoky László fordításában, de a Nagyvilág 1960. évi 10. számában is szerepel 3 verse, melyeket Gergely Ágnes ültetett át magyarra. Utóbbi azért is érdekes, mert Sárközi Mátyás az Új Látóhatár 1960. évi 6. számában elmarasztalta a folyóiratot néhány nyugaton ismert irodalmár mellőzéséért, s itt többek között Betjemant is említette. Később egyébként az 1977. évi 12. számban is olvashatták az irodalomkedvelők az angol költő 7 művét, akkor Tandori Dezső fordításában.

 

Más folyóiratok is szolgálhatnak érdekességekkel. 1972-es kinevezéséről az alábbi tömör összefoglalót olvashatjuk az Esti Hírlapban: „Sir John Betjeman, az 1969-ben nemesi rangra emelt költő lett II. Erzsébet angol királynő hivatalos udvari költője. Az udvari poéta hagyományos kötelessége: verset írni a nagy ünnepségekre, koronázásra, a királyi család tagjainak esküvőjére. A 66 esztendős Sir John évi fizetése: 70 font és egy hordó bor.”7Magyar Nemzet kicsit korábban az esélyeseket is röviden ismertette. 1984-es haláláról már több cikk is beszámol. Rövid hírként közli a Népszava, mely említést tesz Parkinson-kórjáról is, a Népszabadság, mely eladott könyveinek példányszáma mellett építészeti szakértelmét is hangsúlyozza, illetve egy mondat erejéig a Magyar Nemzet. Olvashatunk a következő poet laureate, Ted Hughes kapcsán is Betjemanról. Erre példa a Hughes kinevezéséről tudósító írás a Magyarországban, a Nagyvilágban, a Népszavában, az Utunkban és az Új Tükörben.

 

Sokszor csak említés szintjén bukkan fel a neve. Egy irodalmi témájú vonatkozás Cs. Szabó László 1973-as esszéje vagy Határ Győzőé 1978-ból.8 Más témájú tudósításokban vagy egy-egy angol nyelvű könyv recenziójában is rátalálhatunk azonban, ilyen például John Sparrow esszékötete,9 amely foglalkozik John Betjeman költészetével is, a magyar fogadtatás azonban nem tartotta szakmai munkának.10 Ismeretterjesztő jellege ellenére Sarbu Aladár recenziója dicséri Sparrow néhány észrevételét, ám hiányol bizonyos konkrétumokat. Éppen Betjeman kapcsán jegyzi meg, hogy bár a szerző rámutat az életmű néhány fontos jellemzőjére, az olvasó háttértudás nélkül nem igazodik el az elemzésben. Egy kortárs brit kritika, Helen Gardner írása11 hosszabban taglalja a könyvet, melynek stílusát azonban nem teljesen tartja naprakésznek.

 

A bemutatottak mellett más példákat is találhatunk, melyek révén belemerülhetünk a 60-as, 70-es évek angol nyelvű kritikai irodalmába. Az említések szintjén tipikus példa még egy Betjeman-idézet felbukkanása a Magyar Ifjúság egy 1976-os írásában, de ugyanígy idézet révén kerül bele a Marketing című folyóirat 1985. évi 2. számába és a Magyarország egy cikkébe is. Különösen érdekes csemege Miklós László cikke, amely két Moholy-Nagy Lászlóról szóló visszaemlékezést mutat be.12Times ugyanis 1977. augusztus 6-i számában a magyar művész angliai éveivel foglalkozott, különösen ottani fényképészi tevékenységével. Moholy-Nagy a külföldiek éleslátásával figyelte meg az angolokat Etonban, Oxfordban és Londonban, gondosan kiválogatott mesterművei pedig fényképalbumokat eredményeztek. Ennek kapcsán közöl az újság, és mutat be itthon Miklós két visszaemlékezést, az egyik személy pedig éppen John Betjeman, aki Moholy-Nagy tehetségét hangsúlyozza a spontán felvételek elkészítése terén, illetve precizitását emeli ki a legjobb fényképek kiválasztásánál.

 

Ezek alapján már látható, hogy Betjeman alakja sokszor felbukkant hazai folyóiratokban, akár a legváratlanabb témáknál is, költőként mégis kevésbé ismert. Nagy-Britanniában is jelentősen hozzájárult a hírnevéhez Margit hercegnő rokonszenve, ahogy tévészereplései is, és a viktoriánus épületek iránti rajongása, megítélése viszont a mai napig kérdéses. Nem célunk itt a 20. századi angol költészet megközelítési irányainak ismertetése, az viszont érződik, hogy Betjeman ars poeticája, posztja és hatása miatt is visszatérő szereplő.

 

Betjeman, ahogy összegyűjtött versei 2014-es újabb kiadásának13 fülszövegében olvashatjuk, az utóbbi idők egyik legnépszerűbb és legolvasottabb költője volt. Philip Larkin szavai alapján írja még, hogy az ok egyszerű: olyat találunk nála, amit senki másnál nem, s itt a humort és a mindennapok iránti érzékenységet említi. Betjeman a 20. század közepének Angliáját mutatta be élénk képeivel, s ahogy Andrew Motion írja a bevezetőben,14 szintén Larkin alapján, feldöntötte a táblát, ami szerint nincs út a hétköznapi élethez. Sokan következetesen becsülik életművét, mások azonban, ahogy Motion is említi, a modernség ellentétének tartják. Jabbar szerint a kritikusok többsége nem is fogadta örömmel az ő poet laureate kinevezését.15

 

Betjeman a konzervatív formaművész szerepében jelent meg a merészebb alkotók, mint például Ted Hughes mellett. Versei népszerűek voltak, de néha kritizálták, amiért nem reflektál korának „válságaira”. Ez azonban másokat is érintett, mintha a témákat senki se írná meg, ahogy Dymphna Cusack fogalmazott Ausztráliai irodalom – angol irodalom című esszéjében.16 Azt azonban nem szabad elfelednünk, hogy Betjeman egész líráját másra alapozta, s bár konzervatívságát nem hiába emlegették olyan gyakran, ez költészetének meghatározó eleme. Minthogy akkor indult, őt is a harmincas évek nemzedékéhez sorolják, ahogy ezt magyarországi recenziók is tükrözik, de olyan kijelentéssel is találkozhatunk, miszerint az egész második világháború utáni angol költészet Larkinra és Hughesra támaszkodik, akik ott Betjeman-tanítványokként szerepelnek.17

 

Martinez-Caro tanulmányában áttekinti a fontosabb angol antológiákat és ismerteti néhány kritikus véleményét, többek között John Wain ítéletét, aki, szerinte, a gyakori versformák manipulátorának tartotta és bírálta a viktoriánus korszak visszasírásáért.18 Martinez-Caro ellenben tizenhárom Betjeman-vers segítségével próbálja bebizonyítani az ellenkezőjét. Ő is idézi Larkint, miszerint Betjeman egyenrangú, ha nem nagyobb költő Eliotnál, illetve ugyancsak a földrajzi helyek és az ott élő emberek bemutatásáért dicséri. A „konkrét és felismerhető” helyek költőjének nevezi, aki azonban mindenhol otthon van. Zseniálisan ábrázolja az embereket, de a szerelmi lírája már kevésbé közvetlen.19 G. M. Harvey egy esszéjében foglalkozik Betjeman költészetével.20 Ő úgy látja, egyaránt tartják nagyra és alacsonyítják le komikus költőnek. Megállapítása szerint Betjeman késői írásaira az elkötelezettség a jellemző. Példaként hozza fel humanizmusát és bürokráciakritikáját is.

 

Látható tehát, hogy a mai napig nincs egyetértés abban, milyen értéket képvisel a közelmúlt egyik legnépszerűbb angol nyelvű költőjének életműve. Nem hiába írta Andrew Motion, hogy a legjobb dolog, amivel összeugrasztható két brit kritikus, az egy kérdés: hogyan értékelik Betjeman líráját.21

 

Az életmű feldolgozásához kiindulópont lehet a már említett humor. Az első kötet (Mount Zion, 1932) egyik darabja tipikusan ezt vetíti előre. A The City22 című vers társadalomképe viszont ellentétben áll a gyűjtemény más alkotásainak stílusával, kivéve talán a The ’Varsity Students’ Rag23 könnyed szövegét. A nyitóvers (Death in Leamington)24 egy tragikus ballada, ezt egy himnusz követi, melynek a címe is Hymn,25 s egy templom felújítását dicséri. Ezek után jön a két könnyedebb mű, majd két klasszikusabb darab (An Eighteenth-century Calvinistic Hymn, For Nineteenth-Century Burials).26 Már ennyiből is látszódik, hogy a humor csak egy elem az életműben, de nem minden esetben jelenik meg, s csak bizonyos témáknál kap hangsúlyos szerepet. Valóban nem lehet tehát Betjemant csak komikus költőnek titulálni, stílusában inkább a hétköznapi témák és hangok kristályosodnak ki, néhol nosztalgikus, máshol idilli verseket eredményezve.

 

Az első kötet ennek megfelelően nem is egysíkú, ahogy Betjeman lírája sem az alapvetően, megfigyelhetők különböző, de visszatérő motívumok. A tájversek és az épületekről, építészeti stílusokról szóló művek mellett vannak történelmi ihletésű írások, balladák és komikus versek is, az egyes témák között azonban lehetséges az „átjárás.” Ahogy például a The Cityben a nagyvárosi élet gúnyos bemutatása egyszerű, mondókaszerű ritmikával társul, úgy a második kötet (Continual Dew, 1937) City27 című írása egy komolyabb, filozofikus mű, melyben a költő a nagyapjára emlékezik. Utóbbi egyébként szabadvers, ami a második gyűjtemény nyitását mutatja. Ebben található a Tandori Dezső fordításában magyarul is olvasható The Arrest of Oscar Wilde at the Cadogan Hotel28 és a sokszor emlegetett Slough29 is, melynek megírását Betjeman később megbánta, hiszen ebben bombákat hív a szerinte élhetetlen térségre. Eltérő hatásuk ellenére mindkettőt az életmű fontos állomásaként értelmezhetjük, hisz előbbiben az óvatos kísérletezés, a „hagyományos” egyedi szemlélete, utóbbiban pedig a modern ipari társadalom negatív képe jelenik meg. A Slough ráadásul a konzervek, a rádióból nem hallható madárdal és egyéb hatásos elemei kapcsán jelzi a költő felbátorodását is, ami számunkra fontos „lelet”, még akkor is, ha a megfogalmazás a második világháború alatti bombázások ismeretében nem túl szerencsés.

 

Élet és halál, város és vidék, természet és ember eltérő megjelenése hozza létre tehát a Betjeman-életmű sajátos „báját”, amely érthető, legtöbbször ritmusos verseivel könnyen befogadható, témái konkrétak, a versek pedig nem bocsátkoznak elvont fejtegetésekbe. Éppen ezért érdemes az angol mindennapok költőjeként szemlélni Betjemant, akinek művészete a hétköznapi olvasó számára a 20. század Nagy-Britanniájának tükre lehetett. Ez az ars poetica hatotta át egész életművét, s az első két kötetben kialakuló stílustól nem nagyon tért el később sem. A Kingsley Amis által nagyra tartott 1974-es kötet (A Nip in the Air) sem mutatott formailag újat, csak mélyebb gondolatokat. Ebben olvashatóak olyan, magyarul is megjelent versek, mint a Loneliness és a Back from Australia.30

 

Egyetlen hosszabb verses vállalkozása a Summoned by Bells című önéletrajzi műve volt, mely kilenc részből állt, s a költő bevezetője szerint olyan közel merészkedett benne a prózához, amennyire csak mert.31 Párbeszédeket is alkalmazott, a forma pedig nem volt végig egységes. Egyfajta óvatos kísérletezés érződik ebben is, de életművét tekintve mintha nem jutna tovább a régi műfajok és formák kiszínezésénél. A párbeszédet egyébként gyakran használta (a Public House Drunk32 egésze például két szereplő beszélgetése), sőt néha kórust is szerepeltetett.

 

Összességében elmondható, hogy Betjeman pályájában nincs sok elágazás, ő jórészt ugyanaz maradt késői időszakában is. Pályakezdő évtizedében kialakult művészeti-világnézeti elkötelezettsége, a háború előtti Betjeman azonban kilógott a 70-es, 80-as években, a viktoriánus kor iránti nosztalgiája és a technikai fejlődéssel szembeni aggályai pedig látszólag a modernség ellenségévé tették. Miközben szemléletben bizonyos értelemben új volt, formakészletét tekintve „régi”. Rajongtak egyszerű, könnyen érthető verseiért, melyek között ott lapultak a mélyebb gondolatok is, ahogy a szatirikus művekben is megtalálni a társadalomkritikai mondanivalót, de ugyanazért kritizálták, sőt néha le is alacsonyították.

 

Andrew Motion szerint ő csupán a biztonságot (legyen az hely vagy hangulat) kereste,33 a nosztalgia sosem fulladt szentimentalizmusba, humoros versei pedig gyakran komoly véggel zárulnak.34 Larkin úgy fogalmazott, Betjeman elfogadta saját magát és a kort is, amiben élt, azokkal együtt, akikkel osztozott rajta.35 Alakja körül azonban túl sok a vita ahhoz, hogy tisztán lássunk. Nem lehet egyszerre nagy költő és mellőzött, hisz nincs két angol irodalom. Népszerűsége, hatása, életműve helyet követel neki, csak az a kérdés, hogy hol jelölik ki ezt számára.

 

 

Jegyzetek

 

1 A legnépszerűbb angol költőkre vonatkozó közvéleménykutatás. Nagyvilág, 1979/ 6., 941.

2 Martinez-Caro – Dürrin Alpakin: A Clear and Meaningful Voice: The poetry of John Betjeman. In Ruhi, Şükriye – Zeyrek, Deniz (ed.): Seyfi Karabaş Armağani. A selection of studies in memory of Seyfi Karabaş. Dept. of Foreign Language Education Middle East Technical University, Ankara, 2000, 43–64.

3 Cs. Szabó László: A szétszaggatott Orpheus. A modern költészetről. Új Látóhatár, 1960/3., 199–207.

4 Pap Miklós: A tokajinak híre, rangja. Képes Újság, 1975/52., 25.

5 Katona Anna: John Betjeman. In Világirodalmi lexikon I. A–Cal. Akadémiai Kiadó, Bp., 1970, 891–892.

6 Uo. 892.

7 Őfelsége költője. Esti Hírlap, 1972/242., 8.

8 Cs. Szabó László: Látomások a Temze parton. Katolikus Szemle, 1973/1., 39–51. és Határ Győző: Zákány és macskajaj. Elmélődés a magyar irodalom rossz közérzetéről. Új Látóhatár, 1978/6., 465–471.

9 Sparrow, John: Independent Essays. Faber and Faber, London, 1963.

10 Sarbu András: John Sparrow: Independent Essays. 1963, London, Faber and Faber, 209. Világirodalmi Figyelő, 1963/4., 476.

11 Gardner, Helen: Independent Essays. By John Sparrow. Pp. 210. London: Faber and Faber, 1963. The Review of English Studies, 1964 (15):58, 229–231.

12 Miklós László: Moholy-Nagy, a fényképész. Új Tükör, 1977/37., 30.

13 Betjeman, John: Collected poems. John Murray, London, 2014.

14 Motion, Andrew: Introduction. In: Betjeman, John: Collected poems. John Murray, London, 2014. XV–XXIV.

15 Jabbar, Wisam Khalid Abdul: The Poet as Translator: The Poetic Vision of John Betjeman. International Journal of English Language & Translation Studies, 2013 (1):3., 184–194.

16 Cusack, Dymphna: Ausztráliai irodalom – angol irodalom. Nagyvilág, 1961/5.,744 –746.

17 Rámanan, M. G.: Macaulay gyermekei. Nagyvilág, 1986/10., 1552–1560.

18 Martinez-Caro: i. m., 43.

19 Uo., 44–55.

20 Harvey, G. M.: Poetry of Commitment: John Betjeman’s Later Writing. Dalhousie Review, 1976 (56):1., 112–124.

21 Motion: i. m., XVI.

22 Betjeman: Collected poems, 7.

23 Uo. 5.

24 Uo. 1.

25 Uo. 3.

26 Uo. 8–9.

27 Uo. 29.

28 Uo. 16.

29 Uo. 20.

30 Uo. 322–323.

31 Uo. 398.

32 Uo. 39.

33 Motion: i. m., XX.

34 Motion: i. m., XXIII–XIV.

35 Motion: i. m., XXXIII.