Jónás és a visszhang  




Marin Sorescu Jónása drámai monológ, kamaradarab, emberiségköltemény, a bibliai történet modern (huszadik századi) átirata, drámába oltott hosszúvers, ha úgy tetszik, és mindeközben pontos, fegyelmezett, színpadra, színpadnak írt mű. Olyan zárt formai alakzat, amelyből kilépni lehetetlen. Erről is szól, a kilépés lehetetlenségéről, arról, hogy az igazi út befelé vezet, ha már kiutat lehetetlen találni. Rendezői fegyelmet követel, kicentizett, jól körülhatárolt előadásvilágot, amelynek úgy kell egyszerűnek maradnia, hogy jelezze, semmi sem egyszerű.

 

Ez a Jónás (címszerepben: Gabriel Răuță) a magányról, az otthontalanságba vetettségről és a visszhangtalanságról kíván szólani, éppen ezért lesz fontos benne minden rezdülés, minden hang, ami az előadásban felbukkan (az sem mellékes, hogy az előadás egésze román nyelven hangzik el…).

 

Mert igaz ugyan, hogy a visszhangtalanság fogalmára és következményeire fókuszál a darab Tompa Gábor szerinti értelmezése, ám a jelzett értelmezési irányba történő elmozdulás éppen a másik (fő)szereplő, a hang, a zenei aláfestés által történik meg. A zenei sáv azonban nem csupán alájátszik a szövegnek és színésznek, egyenrangú vele, nem áll távol attól, hogy második főszereplőnek tekintsük, és helyettesíti mindazon szereplőket, kiknek megjelenésére Sorescu szövege lehetőséget ad. Mert a két halász, aki felbukkanhatott volna, egyetlen szereplővé olvad, olyan szereplővé, aki egyszerre formálja meg a vihart, a tengert, sőt olykor a világ egészét, ami körülveszi Jónást. Fontos, hogy pikkelyszerűen csillogó kezeslábasban ül a játéktér peremén a Visszhang (Cristina Juncu), ám jóval több, mint amolyan rezonőr szereplő; a görög tragédiában a Kar játszik hasonló szerepet, reagál a főszereplővel történtekre, és akár befolyásolhatja is az eseményeket.

 

A külső erők szimbóluma ő, akit Jónás nem érzékel csak az utolsó pillanatban, amikor a befelé fordulás már csak egyetlen és végzetes módon valósulhat meg. A Visszhang sirályokat utánoz, dobol, hegedül, sikít, Ada Milea jellegzetes hangvételű, humorosan tragikus dalszövegeit adja elő, amelyek amolyan brechtiánus songokként is működnek, és a rendezői elképzelés alapkövei.

 

Mert Tompa Gábor nem óvatosan, ám megfontoltan nyúl a szöveghez, tudja, hogy minden egyes Jónás-előadásnak tétje van azóta, hogy 1968-ban Andrei Șerban színre vitte Bukarestben (magyar nyelven Szegeden játszották először, 1970-ben, Román Béla rendezésében).

 
 

 

Míg a 70-es években a főszereplő kommunikációképtelenségére hívta fel a figyelmet a nemzetközi kritikai visszhang, addig Tompa Gábor – legalábbis szándékai szerint – azért rendezi meg, mert szerinte e mű, miként az előadás műsorfüzetében is elmondja, a művész mai léthelyzetét kívánja láttatni, érzékeltetni ebben az előadásban.

 

Az alkotásról szól, tehát maga is alkotás az alkotásban – ilyen értelemben is a jónási helyzet teremtődik meg, teremti magát újra és újra az előadásban, amelynek főszereplője, minden rendezői nyilatkozat ellenére – nem egy művész.

 

A saját, az általam befogadott információsor a rendezőjétől eltérő értelmezésre adott okot, ez az eltérés pedig éppen az előadás egyik motívumáról, a kommunikáció képtelenségéről szól, illetve arról, hogy minden alkotás függetlenedik, függetlenedhet az eredeti alkotói szándéktól.

 

A függetlenség, az egyéni szabadság megvalósíthatósága tehát a tét, és Jónás, Gabriel Răuță megformálásában nem művész, egy pillanatig sem az, és alakítása akkor igazán jó, amikor az egyszerű halász létmódjában tud maradni. Gesztusai, hangsúlyai ebben a sávban igazán hitelesek és egyszerűek. Mert Răuță fő erénye az egyszerűség. Hétköznapi halászemberként jelenik meg, aki emlékezik ugyan egy történetre, amelyben egy másik halászt lenyelt egy cet, de a történet második felét, hogy mi lett vele, már nem tudja felidézni. Egyszerű halász, aki hangosan, nagy szájjal beszél, darabos gesztusokat használ, és közvetlen környezetének csupán néhány, szinte már testéhez kapcsolódó tárgya érdekli, mint az útiláda, amely ágyként, ülő alkalmatosságként, poggyászként egyaránt beválik. A tűnődései, elmélkedései egyaránt vidékies hangsúlyokkal szólalnak meg, miközben képes arra, hogy hangsúlyokkal letűnt korokra is emlékeztesse a nézőt. Mert, ahogy a tenger gazdagságáról beszél, az egyértelműen a kommunista időszak beszédmódjára utal. Takarékosan bánik a mozdulatokkal (elvégre egy cet gyomrában van), és finoman, lépésről lépésre kezdi sejtetni, majd érzékeltetni, az egyetlen kiút e történetből: az öngyilkosság.

 

Magánya a bezárt, a szabadságában korlátozott egyén magánya, csakhogy éppen e bezártság hozza felszínre benne a szabadság iránti igényt, amely a dráma második felében már profetikus hangnemmel, a téboly peremén járókra emlékeztető gesztusokkal, kapkodással, sietős mozdulatokkal társul. Éppen itt lazulnak meg az előadás (hang)szálai. Egységes egészként működnek még, de csak részben sikerül a címszereplőnek érzékeltetni a szövegben oly erős látomásos jelleget, az egymást elnyelő cetek sorát, azt, ahogy egy cet belsejében úgy érzi magát, mintha a pusztaságban lenne. A profetikus hangsúlyok kellő erejét (kellő erőről szólok, nem erőtlenségről, az erőtlenség, szerencsére egy pillanatra sem Răuță sajátja ebben az alakításban!) némiképp növelik a díszletelemek is, melyek a levegőben, az előadás nagyobb részében Jónás feje felett lógva, mintha csak az emlékezés vagy valami nagyon mély benső képsor, látomás elemei lennének. Ha Jónás valamikor művész is volt, ott benn, a Cetben, már csak a rozsdás postaláda jelzi azokat a lehetséges szinteket, amelyeken Jónás képes volt társalogni, kommunikálni. A Brâncușit idéző és felsorakoztatott emberfejek, már nem képesek önálló alkotásként működni, a kultúra töredezetté, összefüggéstelenné, értelmetlenné vált jelei csupán. Jónás Isten és visszhang nélküli lény, nem annyira próféta, inkább cetbéli Robinson, akinek a társra, visszhangra találás esélye csak a végső pusztulás előtti pillanatban adatik meg, ha egyáltalán megadatik. A néző legalábbis látja, hogy a Visszhang odalép Jónás mellé, kezében a robbanószerkezetet beindító, piros nyomógombbal ellátott dobozzal.

 

Az egyszerű halásszal együtt tud érezni, a prófétai magány felé hajló alakítást el tudja fogadni a néző, jómagam még azt is, hogy mást látok az előadásban, mint annak rendezője, vagyis, más okokból látom jónak (a fent jelzett nem kellően erős részek vagy a zárójelenet nagyonis rövidrenyesettsége ellenére). Jónás, ha nem is tud róla: visszhangra talál.

 

 

 

Kolozsvári Állami Magyar Színház – Bukaresti Nottara Színház. Marin Sorescu: Jónás. Rendező: Tompa Gábor. Szereplők: Gabriel Răuță, Cristina Juncu; díszlettervező: Carmencita Brojboiu; zene: Ada Milea; rendezőasszisztens: Veres Emőke; ügyelő: Zongor Réka.