Jönnek-e az álarcosok?




Jelenet a Semmit se bánok című előadásból

 

Mitől is volt jó a gyergyószentmiklósi kollokvium idén? Hosszabb nevén: a XIII. Nemzetiségi Színházi Kollokvium. Kinek mitől. Én az alábbiak miatt mondok köszönetet a szervezőknek és a fellépőknek a kétévente sorra kerülő, idén okt. 11. és 20. között megrendezett fesztivál résztvevőjeként.

 

Szeretem a gyergyói őszt, amely illataival, hangjaival körülvesz – jó baktatni az örmény épületek között a bágyadt napfényben és éjszaka is a szelíd kóbor kutyák közt, a nemrég megjavított járdákon. (Medvével szerencsére nem futottam össze.) Szeretek találkozni a gyergyói színháznál dolgozókkal, egyebek közt a mosolygós-fáradt szervezőkkel, jó felmérni, kivel mi izgalmas történt az utóbbi időben, kinek milyenné változott a munkához való viszonya. Jó volt pl. látni Kolozsi Borsos Gábort videón nyilvánulni meg: a gyergyói társulat színésze ezúttal ugyanis egy „beszélgetős műsor”-t készített a fesztivál résztvevőivel, Csak egy kávé… címmel, nézhető a sorozat a YouTube-on. Egész jó moderátor ez a Gábor!

 

Boros Kinga is barátságos szakmai beszélgetéseket hozott össze esténként, jó ötlet volt őt kérni az előadások utáni közönségtalálkozók levezénylésére. (Még román nyelven is bátorkodott megszólalni! A bukaresti zsidó, illetve roma színház, valamint a szebeni és temesvári német színház társulatával ugyanis nemigen lehetett volna magyarul szót érteni. A többi romániai kisebbségi színházzal egyszerűbb volt, ugye, megtalálni a közös nyelvet – többnyire.) Kinga emellett marosvásárhelyi színháztudomány szakos diákoknak tartott Gyergyóban egy újságírás-kurzust: ők látták el a kollokvium Facebook-oldalát fiatalos, friss tartalmakkal. Voltak itt még koncertek, kiállítások, felolvasó- és vacsoraszínház: aki unatkozni akart a fesztiválon, annak ugyancsak nehéz dolga volt.

 

Az előadások közül vártam már, hogy lássam a Zsótér Sándorét, A patkányokat. Zsótér nem szokott Erdélyben rendezni, értékeltem, hogy a marosvásárhelyieknek sikerült becserkészniük őt is, a másik nagy kaliberű magyarországi rendező, Mohácsi János után. Ha jól értettem a közönségtalálkozón, a színészek számára nem volt „fájdalommentes” a munka Zsótérral, de a nézőnek jó dolga van, stilárisan kissé zsótérosan-brechtiesen elrajzolt, okosan megképzett összmunkát lát a Tompa Miklós Társulat színészeitől. A főszereplő László Csabától még nem láttam ezt az extravagáns figurát, és a többiek is meggyőzőek voltak, a gyergyói Simon Boglárkával az élen. Furcsálltam, mondjuk, hogy a sok gyergyói származású színész ellenére (Galló Ernő is erről a vidékről származik) a nézők nem lógtak a csillárról is. Ez az óvatos távolmaradás, gondolom, a Hauptmann-dráma nem valami habos-babos élménnyel kecsegtető címének tudható be.

 

Örültem a székelyudvarhelyi előadásnak is. A Tomcsa Sándor Színház egy általuk kiírt drámapályázat díjnyertes művét, Hatházi András Kovács János meghal című darabját mutatta be a fesztiválon. Talán kevesen tudják a színész-tanárról, hogy több színdarabja, sőt, drámakötete is jelent már meg: 2006-ban a kolozsvári Polisnál, A hetérák tudománya címmel. Mostani darabja személyesebb amazoknál. Hatházi az utóbbi időben kolozsvári színművészetis diákjaival és szerte az erdélyi társulatoknál, meghívott rendezőként is új utat követ: a közösségi színházi alkotásban hisz, csúnyábban mondva a devised theatre módszerében, amelynek során a színészek tapasztalataiból is ihletődve, velük közös írások nyomán születik meg egy előadás szövegkönyve. A szövegekről így lekerül a fikcionális máz, sokkal inkább a magukénak érzik az alkotók és a nézők is. A Kovács János meghalt bár egyedül írta Hatházi, de ugyanígy a mi világunkban játszódik, bárkivel megtörténhet, hogy a román egészségügy útvesztőiben bukdácsol, miközben haldokló családtagja sorsán próbál javítani. Az előadást visszafogott miliőben rendezte meg Zakariás Zalán, az udvarhelyi társulat nemrég leköszönt művészeti vezetője. Jó érzékre vall, hogy meghagyta, sőt, kiemelte a darab humorát. A halott apát játszó Dunkler Róbert imponáló némajátéka találó volt, és a főszereplő fiatal színész, Esti Norbert is mély regisztereket tudott megmutatni az egzisztenciális kérdésekkel bugyután viaskodó, ezért szerethető fiatalember ide-oda hányódásából.

 

Alapvetően azonban a nem magyar nyelvű előadások nyűgöztek le a fesztiválon. Mondjuk, a magyar társulatok munkájával máshol is van módom találkozni. Korábbi fesztiválokon is összefutottam pl. Bocsárdi László rendezésével, a Sam, avagy felkészülés a családi életre című, kortárs lengyel darabból készült sepsiszentgyörgyi előadással, az aradi Kamaraszínház Tündéri c. előadásával (ők több évadon át futtatják egy-egy előadásukat), az újvidékiek Álmodozók c. filmfeldolgozásával vagy a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatától a Semmit se bánok c. produkcióval.

 

Ez utóbbival együtt három Székely Csaba-darab volt az idei Kollokvium repertoárján: a vásárhelyi független társulat, a 3G elhozta Gyergyóba az Öröm és boldogság című, az erdélyi melegekről szóló előadását, illetve a kolozsvári színművészetis diákok felolvasószínházi sorozatában is akadt egy Székely Csaba-szöveg, a 10, aminek a budapesti Radnóti Színházban színre vitt verziója oly sok szakmai díjat elnyert az idén. Ezek közül engem az Öröm és boldogság fogott meg leginkább frissességével, s talán nem csak azért, mert a másik kettőt már láttam korábban. A 10-ben egy kicsit zavar az, amire a drámaírók pedig általában büszkék, hogy mennyire össze tudják itt meg ott illeszteni a cselekményszálakat, ami valóban munkás dolog lehet, de bezártságot sugall, és a nézőnek az lesz az érzése, hogy logikai játékot játszatnak vele, márpedig ő inkább megélni, érezni szeretne valamit, mintsem agymunkázni, aminek a végén a drámaírónak tapsolhat. Az Öröm és boldogságban nem föltétlenül jöttünk rá, hogy az egyik meleg fiú apja az a rendőr, aki e traumájából fakadóan egy másik jelenetben egy leszbikus nőt bántalmaz. Az ok-okozati összefüggés rövidre zárná a lehetőségeket. Az életben talán épp az a dermesztő, hogy nem matekezhető ki ilyen szépen, mi honnan és miért sújt le. A másik erénye az Öröm és boldogságnak a humora: éspedig az, hogy Székely Csaba mintha túl tudott volna lépni ezúttal a népieskedő regiszteren, ami a Bánya-trilógiában jól vette ki magát, és itt is felbukkan a falusi jelenetekben, de azért túl sok bőr már nem húzható le róla. A műsorvezető nő szövegének másféle iróniája egészen üdítő volt ebben az előadásban. (Azt fájlaltam csupán, hogy nem az eredeti szereposztással láthattam az előadást: érdekelt volna, hogy Orbán Leventéből, akitől eddig jobbára csak egyféle karaktert láttam, milyen színészi árnyalatokat csal elő egy meleg szereplő megformálása.)

 

Szatirikus hangoltságú Bocsárdi László Samje is. Ebben a kortárs családtörténeti paródiában talán arra való a karikaturisztikus jelleg, hogy azon át tudjon ütni az üde, gyermeki tisztaság – és talán néha a felnőttek mélyről jövő fájdalma is. A kamasz fiú (Erdei Gábor játssza találóan) és a kamasz lány (Korodi Janka remek alakításában) bonyolult családi szövevények közt vergődik, és még az iskolában is a kortársi és tanári bántalmazás légköre veszi körül őket. A koravén Sam borús monológjai nyomán már-már komolyan aggódni kezdünk a fiúért, amikor beüt a szerelem, vagyis amikor a lány igent mond arra, hogy esetleg járjanak együtt. Ez a kannabiszkertben játszódó apró jelenet szinte csodaszerű. Bocsárdinak van erre érzéke. Nehéz rajtakapni, hogyan csinálja, de tény, hogy sok előadásában megjelenik ez a rezgő csillogás, ez a kis csoda, amit annyira keresünk a színházban, és amit mégis oly ritkán tapasztalunk meg. Félő azonban, hogy ettől a ragyogástól minden korábbi sérelem felülíródni látszik: pedig sem a gyerekek, sem a felnőttek problémái fölött nem lenne jó elsiklanunk. Fontos, hogy az előadás megtalálja azt az arányt, amitől úgy lesz ironikusan elrajzolt, hogy attól még a szereplők gondjainak igazsága artikulálódni tudjon.

 

Hasonló nehézséggel kell megküzdenie a szatmárnémeti Semmit se bánok c. előadásnak is. Két szekus férfi és egy enyhén sérült kamaszlány története ez, minek folytán tragikus eseményekre ad rálátást ez a Székely Csaba-darab, ám közben mindvégig nevettet is (helyénvaló ez így?). Szépen dolgoznak a színészek, de kérdés, hogy nem tolódnak-e el az arányok afelé, hogy a nyugdíjas szekus, akinek sok kegyetlenséget írhatunk a számlájára, pozitív szereplővé változik a szemünkben, annak folytán, hogy az általa elrendelt kínzások csak elmesélés szintjén bukkannak fel a darab szövetében, míg a sérült és bántalmazott kislányhoz való ragaszkodása a szemünk előtt játszódó jelenetekben bontakozik ki, ennélfogva alkalmas az empátiánk felkeltésére.

 

Az együttérzésünket váltja ki a bukaresti Giuvlipen színház előadása is, annak ellenére, hogy a roma színészek nem mind játszanak briliánsan. De az előadás témája, amely a bántalmazás, a szexuális kihasználás tárházából merít, alkalmas arra, hogy letegyük a fegyvert, mármint a kritikai hozzáállásét. Amúgy is kesztyűs kézzel illik bánni a kisebbségekkel… Főleg, ha ilyen bátrak is, mint ők, hogy újra, Sexodrom c. előadásukban is a szexualitás kényes terepén mernek mozogni – erdélyi magyar színházakban ez a fajta szókimondás, mi több, a pucér női mell büszke mutogatása viszonylag ritka, főleg ha az a kebel egy férfié, óppardon, egy transz nőé.

 

Bogdan Georgescu neve mellett (aki rendezőként a Sexodromot jegyzi) mindenképp érdemes megjegyezni, ha valakinek még nem ismerős, a Peca Ștefan (mint szerző) és Andreea Vălean (mint ötletgazda és rendező) neveket is. Aki meg tudott róluk, az elégedetten nyugtázhatja, hogy a Bukaresti Állami Zsidó Színház Jiddis? című előadásából, habár a színészi teljesítmények itt is ingadozóak, friss színházi kalandot varázsoltak. Itt is a bátorság a kulcsszó: olyan kérdéseket feszegetnek az előadásban, amilyeneket, ilyen őszintén, erdélyi kőszínházak színpadain nem szokás. Pl. az előadásban, amely a romániai zsidó színház történetét dolgozza fel játékosan, komolyan megkérdik, kell-e ez a színház bárkinek, van-e értelme annak, hogy jiddis nyelven játsszanak. Merthogy egyes színészek szerint nincs. A vezetőség szerint meg csak így kapnak támogatást, tehát hajrá!

 

A temesvári német színház előadása is friss fuvallatként hat a fikcióban hívő magyar színpadok felhozatalába keveredve. A Romániai napló: Temesvár a társulat színészeinek élettörténeteiből inspirálódik – és hát ezek a történetek a mieink is. Carmen Lidia Vidu nevét is érdemes megjegyezni: ez az előadás egy „romániai napló”-sorozat része, dokumentarista és videócentrikus, igazi és érdekes. Mindenesetre sokkal érdekesebb, mint a temesvári magyar színház Hedda Gablere, amit Tom Dugdale rendezett. Mikor kopik le már a magyar színpadokról a mesterkéltség máza?

 

Mintha nem mernénk, vagy nem tudnánk őszinték lenni… Botos Bálint nagyváradi rendezése, az Apátlanul (/Platonov) mondjuk megközelíti ezt az ideált, a váradi társulat jó formát mutat benne, és viszonylag direktek, a szereplőknek is és nekünk szegezettek is a kérdések az előadásban. A gyergyószentmiklósi Három nővérben is érezni ilyen szándékokat, vannak benne friss ötletek (pl. a város felől taxival érkezik az egyik szereplő, a másik lóháton, és ez mind benne van az előadás terében úgymond). De míg egyrészt megpróbálják kitágítani és beemelni a néző valóságérzékelését az előadásba – azt, hogy Gyergyó mint a három nővér és a többiek lakhelye vesz minket körül –, másfelől arra kérnek, ne lássam azt, amit látok. Ne lássam, hogy Irina 35 és Csebutikin 44 éves. Mármint a színészek ennyi idősek, és amikor egymás ölében ülnek, hiába fikció és hitetés, én inkább egy sokat tapasztalt szerelmespárt vélek látni, mintsem egy öregember és egy kislány ártatlan kettősét. Vagyis kissé becsapva érzem magam.

 

Az idősebb színész bölcsessége és a fiatalok tisztasága süt a vásárhelyi Yorick Stúdiónak a szászokról készített előadásából. Jó látni játszani Szilágyi Enikőt: újabban vagy középkorúakat kérnek fel Erdélyben idősebb szerepekre, vagy olyan idős színészeket, akik nehezen alkalmazkodnak az új színházi nyelvekhez. Szilá­gyi Enikő az Eltűntekben megmutatja, hogy igenis van még rajta néznivaló. Már mint színészen. Ugyanígy a fiatal vásárhelyi színészek is elbűvölnek, szinte kivétel nélkül, tanáruk, Sebestyén Aba rendezésében és színpadi partnereként.

 

Hasonlóan bájos a Concorde Floral is, a kolozsvári színház előadása, melyet középiskolás diákokkal vitt színre Sinkó Ferenc. Jólesik a kortárs társadalmi mondanivaló iránti érdeklődés és a friss lendület az egyre inkább bezáruló (az újabb esztétikák felé nehézkesen nyitó, bár ezzel próbálkozó) úgymond elit kőszínház részéről. Nem hiányoljuk a profizmust a gyerekek színészi játékából: sokkal zavaróbb az olyan eset, amikor a mesterségbeli tudás már bemerevedett. Mint a kézdivásárhelyi A Grönholm-módszer esetében. Ott az az érzésünk, mintha mindenki másképpen játszana kissé mesterkélten.

 

Üdítő élmény volt a fesztiválon a ­Rossz versek vetítése. Ebből a filmből is tanulhatnánk, frissességet. Mi, színháziak. Mert mintha Budapest felől, vagy a bukaresti rendezők felől jöhetne az új impulzus. Ezúttal is. Az, aminek hatására levethetnénk súlyos tokjainkat. Hadd látsszon ki az igazi valónk. Hátha van még ilyenünk. Miért rejtjük – talán magunk elől is – el?