Kalandor




Szentes Zágon a maga útját járja, széllel szemben vagy olykor a szélkakas mutatta irányba, átgázolhatatlan labirintusos rendszereken keresztül, óceáni árkok legmélyén és fényévekre levő galaxisok magaslatán. A maga útján, de nem egyedül, hiszen elkísérik mindenféle csudalények, gigantikus fekete lyukakból előbújó, múltat idéző ősteremtmények, jövőt félő amorf alakzatok, anomáliba burkolózó jelenkori szereplők.

 

Kalandor lakik benne, aki hol a közösségi élettér központját megjelenítő ezer éves totemek megidézéséig nyúl vissza, hol az idén éppen százat töltött weimari iskola primér színeit kombinálva teremti meg feszültség és harmónia váltakozását a síkban. Jóllehet hatással van művészetére a múlt század elején kibontakozó kon­struktivista irányzat is, alkotásai magukon hordozzák a geometrikus stílus jegyeit, festményein sokszor nem az a lényeg, hogy mit látunk, hanem hogy honnan és hogyan nézzük. A történet bennünk egészül ki, a mű a szemlélő által válik befejezetté, egy történetté, vagy ha úgy tetszik, vizuális fabulává.

 

Közhely talán, de mégis igaz, hogy az utazás lényege abban rejlik, hogy nem lehet elindulni egy úton és ugyanúgy, ugyanoda visszatérni. Az út és az alatta átélt élményzuhatag szükségszerűen átalakít, elvesz belőlünk és hozzánk ad. A véletlen hatalma mindig ott munkálkodik az út során.

 

Szentes Zágon festményein egy-egy pillanatkép tárul elénk vélt vagy valós organizmusok világából, egy teljes bioszféra mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, miközben a művészet és a technológia közötti szakadék észrevétlenül oldódik fel a keveretlen színek közt, a kékek, a narancsok, a pirosak, a sárgák, a zöldek és lilák intenzív kavalkádjában. Alkotásaiban összeépül a robotika és a természet, belső titkok, kínos evidenciák látnak napvilágot szárnyas malacok, karmanytús ebek, csókos szájú hallányok, rácsos fogazatú bálnák, zsiráfnyakú farkasok és rókatündérek társaságában, vigyázó szempárok állandó felügyelete alatt. Mechanikus, fotós szemmel nézi a világot, pillanatot rögzít az öröklét sugallatával, de nem átall emlékeztetni minden egyes ecsetvonással a lét behatároltságára, a választásaink, döntéseink limitáltságára, amelyet vagy egyszerűen a fizika törvényei vagy az általánosságban vett norma- és szabályrendszerek írnak elő. Utazni, álmodozni lehet, de a kalitka vasból van, és a bolygók közti vándorlást is láncra verve kísérelhetjük meg csak, vagy adott esetben egy óriáscet gyomrában. Keretbe zárt létünk során magunknak formáljuk világunk, néhol akad egy sziget, ahol kiköthetünk, de nem mindegy, ki van kulcspozícióban, és hogy úgy bánnak-e velünk, mint egy kezesbáránnyal, vagy olyan pofát vágnak, mint egy fakutya. Lehet ez fair play, de egyenlők közt mindig ott vannak az egyenlőbbek.

 

Szentes Zágon képein egyfajta antimesét teremt, ahol még semmi sincs lejátszva, ő csak rögzít, de nem mond ítéletet, az általa vizionált világ kapcsán sosem lehetünk bizonyosak afelől, hogy a kezdetek kezdetét, a teremtés előtti állapotot vagy a globális klímakatasztrófa utáni helyzetet látjuk. Munkáin keresztül kutat tovább mélységek és magasságok között, mi pedig reménykedhetünk abban, hogy itt-ott nyitva hagy egy csillagkaput, és a tér, amit létrehoz, nem egy mindent elnyelő fekete lyuk, hanem gondolatokat ébresztő, különböző nézőpontokat felvillantó thinking space, Didi Huberman szóhasználatában „denkraum”, ahol az asszociációk lehetőséget teremtenek különböző világok és a világ különbözőségének felfedezésére, megértésére.

 

Szentes Zágon: Living Spaces

 

Szentes Zágon: Living Spaces 3

 

Szentes Zágon: Oktoprocessor

 

Szentes Zágon: Animal Farm

 

Szentes Zágon: Space Pirate

 

Szentes Zágon: Fair Play

 

Szentes Zágon: Space Shark

 

Szentes Zágon: The Island

 

Szentes Zágon: Sphinx

 

Szentes Zágon: Absinthe

 

Szentes Zágon: Frutti di Mare