Kántor Zsolt Bréda Köréről




Hétfőn, november 25-én a 8. Bréda Ferenc Irodalmi Kör meghívottja Kántor Zsolt volt. Vitaindítójában Sánta Miriám a humorosságra, játékosságra hívta fel a figyelmet, ahogy ő fogalmazott, a „virulens nihilizmus kacajára”. Megpróbálta lokalizálni Kántor szövegeit egy a depressziótól a locsolóversig terjedő skálán, majd felvetette a kérdést, hogy vajon hol van ezeknek a szövegeknek a helyük.

 

 

 

Váradi Nagy Pál az intertextusokban, az áthallások között vélte felfedezni a szövegek helyét, kihangsúlyozva, hogy ebben a sok közöttiségben nem találja a szerzőt. Szerinte a játékosságban ott van például Varró Dani, de nincs ott Kántor Zsolt. Búzási Gyopár ezzel szemben igenis látja a szerzőt a szövegek mögött, állítása szerint ő ugyanis eleve az embert keresi egy szövegben. Úgy véli továbbá, hogy az abszurditás és a játékosság teszi igazán szerethetővé a meghívott szövegeit. Amikor a limerickek voltak terítéken újra visszacsatolódott a beszélgetés a vitaindító központi kérdéséhez, válaszként pedig megfogalmazódott, hogy a limerickeken túl talán Kántor szövegeire általánosan is jellemző az, hogy egyben a leghatásosabbak, így az ideális találkozás velük csokorként elképzelhető.

 

 

 

A továbbiakban Sánta Miriám feldobta a rettegett kérdést, miszerint mitől lesz egy szöveg jó. Horváth Benji elmondta, hogy ő abban látja meg a jó szöveget, ami vagy valami újat mutat meg, vagy valami ismertet úgy, ahogyan arra még nem gondolt. A poénok és a játékosság egyaránt állandó pillérei Kántor szövegeinek. A vitaindító által is tematizált önkritikus és önmegsemmisítő humorral kapcsolatban több kérdés is felmerült: adott esetben a poén képes-e a szöveg megmentésére, valamint mikor lehet komolyan venni a játékot? Szallós Kis Csaba szerint nemcsak nyelvileg ironikusak a szövegek, hanem Kántor esetenként magát a műfajt, vagy az érzelmi töltöttséget is kiparodizálja. Az érzelmi tapasztalás hiányaiból kiindulva Kántor költészetét egy tudatos lírátlan lírának nevezte.

 

 

Az érthetőség problematikussá válása kapcsán jelezte Sánta Miriám, hogy hiába érez egy-egy szöveg mögött komoly mondanivalót, mégis lehet, hogy ez csak a mögöttes tartalom meg nem értéséből fakad. Váradi Pál újra kihangsúlyozta azt a háttértudást, amely szükséges a szövegek értő olvasásához, ismét felhívva a figyelmet arra, hogy ez a tudás, a maszkok és az eszközök mögött szinte a szerző maga és a saját szövegei válnak láthatatlanná. Osváth Egon kiegészítette mindezt azzal, hogy olykor a szövegek puszta információközlésbe mennek át, és az olvasó akár tájékozott, akár nem, nem tud mihez kezdeni az információkkal. Abban többen is megegyeztek, hogy az utolsó utáni szövegekre a legkíváncsibbak. Horváth Benjit elmondása szerint érdekli, hogy mi jön még ezek után, hogy ezekből az információkból hogyan épül ki egy organikus verstest.

 

Az est lezárásaként visszakapta a szót a szerző, igyekezett minden megjegyzésre reagálni, továbbá az elhangzott kritikák egy részével ő maga is egyet értett. A felmerült információközléssel kapcsolatban beszélt a „zigótizmusról”, a művészi gondolatok csírájában, zigótájában való elfojtásáról, ami nagyban meghatározta a szövegeinek struktúráját, szerinte ugyanis talán ide vezethető vissza az, hogy szövegei szinte dokumentaristának tekinthetőek. A többször visszatérő kérdésről, a terjedelemről elmondta, hogy ezek nem mind önálló versek, egyeseket hosszabb szövegekből vágott ki. Versei ugyanis nem egy nagy élettapasztalatot vonultatnak fel maguk mögött, hanem sokkal inkább apró észrevételek és önreflexiók, ahogy ő nevezte, „mazsolák”.