„Káposztát vegyek vagy melankóliát?”





 
Egyebek mellett ezt a kérdést is idézi Szegedy-Maszák A képzelet játéka Krúdy műveiben című tanulmányában Az ember, aki mustármag volt című írásból. Az ember, aki generációk útbaigazítója, támasza volt. Az ember, aki megmutatta nekünk Kosztolányi legtöbb arcát (is). A Jelen a múltban, múlt a jelenben című tanulmányokat tartalmazó kötet az irodalomtörténész utolsó, életében megjelent gyűjteménye, de az olvasóközönség reménykedhet abban, hogy kerülnek még elő szép számban kiadatlan munkák továbbra is.

 

Szegedy-Maszák Mihály írásai nemcsak azt a vékony rétegét szólítják meg a társadalomnak, akik érdeklődnek az általa boncolgatott korszakok, témakörök iránt, hanem az irodalom amatőr, mondhatni „képzetlen” olvasói is élvezettel merülhetnek bele szövegeibe. Ennek egyik elsődleges oka az, hogy a szerző nem használ lépten-nyomon terminus technicusokat, csak abban az esetben, ha nagyon indokolt, ugyanakkor kerüli a külföldi kifejezéseket, mindent igyekszik a „legmagyarabbul” mondani (pl. globalizáció helyett egységesülést használ). A másik indok, amely alátámasztja korábbi kijelentésem a tanulmányok közötti egységes történet. Esetünkben nem arról van szó, hogy egy jelentősebb hatású vagy egy érdekesebb, misztikusabb címet viselő tanulmány kötetcímmé lép elő, sokkal inkább arról, hogy a kötet egésze egy nagyobb történeti szálra van felfűzve. Természetesen nem kronologikus előrehaladásról beszélhetünk a lapok előrehaladtával, hanem a kijelölt téma egy-egy értelmezésével különböző kontextusokban, más-más szerzők mentén. Ami viszont mindegyik írásban közös, hogy valamiféleképpen játékba hozza az időt. Nemcsak a tárgyalt szerző vagy mű kora idéződik meg, hanem múlt, jelen és jövő kölcsönös reflexiója az irodalomban vagy az azon kívüli világban (ha létezik olyan).

 

A húsz tanulmány közül szükségtelen kiválogatnunk jobban és kevésbé jól sikerült írásokat, hiszen azzal éppen az előbb említett egység elvét bontanánk meg. Lényegében Szegedy-Maszák Mihály ars poeticájaként is értelmezhetjük jelen kötetet, Esterházy nyomán amolyan Bevezetés az irodalomtörténetbe. Rövidített listát is kapunk, hogy melyek azok az elméleti könyvek, amelyekre úgymond alapozhat az e területre lépő, ilyen Bahtyin Dosztojevszkij poétikájának problémái, Ingarden Az irodalmi műalkotás vagy Ricoeur Az élő metafora című írása, de a javallott szerzők között szerepel még Gadamer, Kittler, Luhmann vagy éppen a mesemorfológus Propp.

 

A kötetet Pierre Boulez francia zeneszerzőnek, karmesternek ajánlta a szerző, aki 2016 elején hunyt el. Szegedy-Maszák számára a zene nem állandó hivatkozási pont, hanem sokkal inkább benne foglaltatik szövegeinek mélystruktúrájában, mintha mindegyik mondata olvasta volna már korábban Nietzsche A tragédia születését. Ugyanakkor egy interdiszciplináris vonatkozású tanulmány is született, pontosabban Richard Wagner alkotásainak nyoma Joyce műveiben. A cím mondhatni szűkös a tartalomban tárgyaltakhoz képest, hiszen mind a zene, mind az irodalom kapcsán több viszonyítási pontot említ.

 

A bevezetőben említett Kosztolányi több arcának bemutatása mellett Szegedy-Maszák kevésbé ismert szerzőkről is közöl írást. Nem állítanám, hogy kanonizálni kívánja Bánffy Miklóst, hiszen maga a kánon azonnal valamilyen kategóriát, rendszert hív elő. Amennyiben egy irodalomtörténész a perifériára vagy azon kívülre szorult szerzőt helyez hosszabb vizsgálódása középpontjába, nem csak azért teszi, hogy vizsgatétellé kovácsolja. Bánffy kapcsán olyan drámaírót rajzol nekünk, akire érdemes lett volna és lehetne figyelni. Ebben a harcban nincs egyedül napjaink irodalomtörténészei között, hiszen, például Szilágyi Márton is foglalkozik feledésbe merült drámáinkkal.

 

Szegedy-Maszák nemcsak szerzőként, hanem olvasóként is jelen van a kötetben. Azon kevés kutatók közé tartozik, akik fel merik vállalni, hogy egy-egy író, költő tanulmányozása szubjektív indokokra is visszavezethető. Ugyanakkor megemlíti, hogy az idő során változhat a véleménye művekről, pozitív vagy negatív irányba egyaránt. Idézve megállapítását: „Az állandó változtathatóság lehetősége is arra emlékeztet, hogy a megismerés lezáratlan folyamat. Az irodalomtudományban nincsenek végleges ítéletek.” Tehát, nem szükségképpen kell minden egyes írást valamilyen dobozba elhelyezni, hiszen az olvasó nem a Tótéknak segít a dobozolásban. Bármely szöveg ki van téve az időnek. Éppen a kötetben szereplő egyik tanulmányban idézi Hites Sándor felvetését e kapcsán, miszerint az irodalomtörténésznek számolnia kell azzal az eshetőséggel, hogy egy szöveg helyzete változhat az idő folyamán. Ami egyszer a centrumban van, pár évtized múlva talán a perifériára kerül. Viszont, ha Bodor elvét tekintjük, akkor a periféria válik centrummá.

 

Visszatérő motívumként merül fel az olvasottság kérdése. A tanár úr előadásain is kihangsúlyozta, hogy a lényeg a primer szövegek ismerete, a szekundér irodalom csak adalék. Ilyetén a travesztiáról való véleménye sem meglepő: „… laktanilag nem lehet meghatározni; nem műfaj, hanem felfokozott kitaláltság (fikcionalitás), az értelmezésnek egyik módja. Olvasottságunkon múlik, travesztiának tekintünk-e egy művet avagy sem.” Jóllehet valaki nagyon pontos ismerője valamely korszak irodalmának szakirodalmával együtt, de teljes képet az adott nép irodalmáról nem szerezhet. Ugyanakkor Szegedy-Maszák Mihály elmarasztalja azokat a gondolkodókat, akik úgy vélik, hogy a huszonegyedik század elején érvényes ítéletek hozhatók más nyelvű irodalmak ismerete nélkül. Ezt a lapot nem lehet kijátszani azzal, hogy kizárólag az összehasonlító irodalomtudománnyal foglalkozókra háruljon ez a szerep. Tovább mennék és kitágítanám a gondolatot: nemcsak a huszonegyedik század elején kellene ez a vezérelv mérvadó legyen. Ahogy a huszadik századi irodalmat nem lehet bennhatóan tanulmányozni a korabeli sajtó ismerete nélkül, úgy a világirodalmi jelenségek mindenkoron fontosak. Nem amiatt kell a magyar irodalom szövegeivel párhuzamot teremteni külföldiekkel, hogy sajátunk presztízsét ezzel növeljük. A haszon, ha lehet e téren ilyesmiről beszélni, abban áll, hogy a kapcsolatteremtés mellett a szűkebb kontextusokat tágítsuk, illetve tulajdon tanulmányozott területünkön is nagyobb távlatban tudjunk szólni reflexióinkban. Idézhetjük – a Bevezetés a szépirodalomba Esterházy-műről szóló tanulmányában Szegedy-Maszák rendkívül akkurátusan kiemeli a szerző írásmódjának lényegét, azaz hogy nemcsak saját művét hozza kapcsolatba másokéval, de az idegen szövegek között is kölcsönhatásokat teremt. Természetesen az általam javallott eljárás esetén nem az a cél, hogy lépten-nyomon az ekvivalenciát keresse a kutató, sokkal inkább az, hogy megváltozzon az a szemlélet, miszerint a Magyar Irodalom ül az elefántcsonttoronyban az idők végezetéig.

 

A kötet utolsó két tanulmányában tulajdonképpen Szegedy-Maszák saját történetét mondja el. Az Értelmiségi csoportosulások kísérletei a magyar kultúra átalakítására a XX. század utolsó harmadában című írás először a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tartott Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások című konferencián hangzott el 2015-ben, ahol nagy megdöbbenést váltott ki a felolvasás. A résztvevők közül volt, aki utóbb felelevenítette, hogy valószínűleg érezte, hogy már nincs sok hátra, viszont visszaemlékezését nemcsak írásban, hanem szóban is nyilvánosságra kívánta hozni. Jóllehet szeretnénk azt hinni, hogy az irodalomra, irodalomtörténet-írásra gyakorolt politikai hatás kevésbé van jelen napjainkban, de ez csak az illúzió szintjén működhet, sajnos ez azóta sem változott. Helyesbítek: átalakult, de ugyanúgy jelen van. A szerző fontos kérdést tesz fel és meg is válaszolja azt: „Mi alakítja az értelmiségi pályafutásokat a jelenkorban? Elsősorban három tényező: a piac, a politikai hatalom és a személyes érdekek összefonódása.” A fiatal tehetségeket Kft.-ben nevelik, a tehetség helyett az határoz, hogy ki tud nagyobb összeget begyűjteni, és még sorolhatnánk a további kedves gesztusokat. Úgy gondolom, hogy a mostani helyzet abban különbözik a leginkább a Szegedy-Maszák által megidézettől, hogy újabb gesztusokkal bátrabban lehet válaszolni, legalábbis egyelőre. Többnyire azonban a régi rendszer működik: ifjú érdeklődők csöppennek bele az irodalmi életbe, csatlakoznak valamely irányzathoz, amelyre nem feltétlen látnak rá szélesebb perspektívából. Szerencsés helyzet áll fenn, ha akad egy olyan személy, mint az emlékezését írónk esetében Gyergyai Albert, akire majd hálával lehet visszaemlékezni, akár egy tanulmány keretén belül. Szegedy-Maszák Mihály sokak legnagyobb fájdalmára már nem lehet ez a megmentő, de ezzel a szöveggel, amelyet nemcsak a vele együtt konferenciázókkal, hanem széles körben megosztott, remélhetőleg rendelkezik majd hasonló segítségnyújtással.

 

„Ezek a betűk, ezek a sárga papírok kiszívták szememből a fényt meg az életet, s sohasem fognak rólam beszélni.” A Kosztolányi Dezső Vakság című írásából vett idézetet Szegedy-Maszák a következőképp interpretálja: „az utolsó tagmondat kétértelmű: jelentheti azt, hogy a betűknek, a könyveknek nincs közük annak sorsához, aki elolvasta őket, de azt is, tanulmányozójukra senki nem fog emlékezni, működése feledésre van ítélve.” A sok könyv felett görnyedő viszont újabb betűtengert hozott létre, ami továbbra is gyakori hivatkozás lesz más szövegtestekben vagy lábjegyzetek szintjén. Ars longa vita brevis. A múlt a jelenben fog maradni.

 

 
 

Szegedy-Maszák Mihály: Jelen a múltban, múlt a jelenben. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2016.