Karácsony




Kusztos Juli munkája

Kusztos Juli munkája


 
Vidékünkön az ősz és tél közé egy hét napig tartó ötödik évszak ékelődik, a nagy köd, aminek első reggelén híg homályként ereszkednek alá a finoman csillámló ködcseppek, de lassacskán telítődik a levegő, estére már a sötétség is tejfehér, s egy teljes héten át sűrű köd fojtogatja a várost, a napok teltével pedig egyre töményebb a szorongás.
 
Olyannyira nyomasztó ez az időszak, hogy megsokszorozódik a búskomorság elől templomba, illetve kocsmába menekülők száma, a kórházak elmeosztályai visszaeső depressziósokkal telnek meg, s az öngyilkosságok aránya is megnő, hiába izzanak éjjel-nappal a lelkisegély-szolgálatok telefonvonalai. Aztán amint a köd elillan, kristálytiszta, fagyos levegőt hagyva maga után, visszatér a nyugalom, és a kínzó félelem pillanatnyi káprázatnak tűnik csupán.
 
A városi tanács tagjai régóta keresték a módját a köd idején beálló általános szorongás enyhítésének, de minden próbálkozás hasztalan volt. Abban az évben a köd utáni első tanácsülésen – a kórházak és segélyszervezetek friss, igencsak elkeserítő kimutatásainak birtokában – ismét napirendre tűzték a kérdést.
 
– Valamivel el kell terelni az emberek figyelmét – állapította meg az alpolgármester.
– Az nem elég. Megnyugvásra van szükségük.
– Ki kellene találjunk egy ünnepet a köd idejére – vetette fel egy fiatal tanácstag.
– Ünnepet? – kapták fel sokan a fejüket.
– Ha nincs hagyománya, semmi értelme – legyintett egy másik. – Valami olyan kellene, mint a karácsony.
– Ez az! – kiáltott fel a polgármester, hatalmas tenyerével lelkesen az asztalra csapva. – Átrakjuk a karácsonyt!
– Hogyhogy átrakjuk? – dörmögött elképedve a legidősebb honatya. – Azt mégsem lehet kedvünk szerint tenni-venni, uraim!
– Egyébként sem a mi hatáskörünk, nem intézhetjük el egy határozattal.
– Éppen ezért tartunk népszavazást. A közakarat szent!
– A karácsony szentebb! – csattant fel a legidősebb.
– Ez fokozható melléknév? – hajolt oda cinikus mosollyal egy középkorú tanácstag a mellette ülő magyartanárhoz, de megjegyzésére a polgármester is felfülelt.
– Halljuk, halljuk! Ugye, hogy nem fokozható? – faggatta indulatosan.
– Hát, én nem is tudom – hebegte az bizonytalanul. – Talán nem kellene nyelvtani vitákba bonyolódnunk, összpontosítsunk inkább a lényegre.
 
A polgármester olyan hévvel ontotta az érveket, hogy a kezdeti ellenkezés végül elcsitult, és megszületett a népszavazást advent harmadik vasárnapjára kiíró határozat.
Az erről szóló másnap reggeli újsághír kíméletlenül bolygatta fel a városlakók frissen visszaállt, ingatag nyugalmát, s akkora volt a meghökkenés, hogy a mindent tréfával elütő jópofáknak, és az egyébként sebtében nyilatkozó hangadóknak is egy teljes napra volt szükségük a felocsúdáshoz. Nemsokára azonban elkezdtek rajzani a politikusok sajtótájékoztatói, teológusok nyílt levelei, közszereplők nyilatkozatai, s a véleménylavina minden városlakót magával sodort.
Az egyházak képviselői természetesen szentségtörésnek minősítették az elképzelést, egyedül a reformátusok voltak hajlandóak megfontolni a felvetést, azonban híres szabadelvűségük és a nekik ígért anyagi juttatások ellenére sem álltak be végül a támogatók sorába. A papság véleményén sokan osztoztak, de a hívők azon serege is népes volt, amelyik támogatta az időpontváltoztatást, és erről szóló nézeteit nyíltan hangoztatta. Az ateisták mindeközben gúnyos érdeklődéssel szemlélődtek, s a kérdés felmerülése szemükben újabb bizonyítéka volt annak, hogy a teremtés fordított irányban ment végbe.
 
Advent második hetébe lépve még megjósolhatatlan volt a népszavazás kimenetele. A döntést megkönnyítendő, a helyi kereskedelmi adó televíziós vitát szervezett a helyi tanács és az egyházak képviselőinek részvételével. A kampány utolsó napjára, péntekre időzített esemény alkalmából megteltek a kocsmák és a kávézók, füsttől terhes levegőjüket lármás baráti társaságok zsibongása járta át. A műsor kezdetekor azonban elcsendesedett a tömeg, és élénk, izgatott tekintetek szegeződtek a képernyőre.
A meghívottak közül elsőként a polgármester szólt, az időpont megváltoztatásának szükségességéről szónokolva, s hogy szavainak súlyt adjon, az utóbbi évtized kimutatásainak egyre romló adatait olvasta fel az előtte fekvő iratcsomóból. Ekkor heves vita alakult ki a városvezetés tehetetlenségéről, amit végül a műsorvezető szakított meg, s kérte a résztvevőket, hogy fegyelmezzék magukat.
 
– A katolikus egyház eddig is bizonyította közjó iránti elkötelezettségét és rugalmasságát – mondta immár higgadtan az esperes. – A nagy köd idején naponta misézünk, sőt, vecsernyét is tartunk, hogy akár munka után jöhessen templomba az, aki ennek szükségét érzi. De mindennek van határa.
– Mi is – vette át a szót a református lelkipásztor – minden észszerű lépést hajlandóak vagyunk támogatni, de megváltoztatni a karácsony időpontját, amit a világ összes kereszténye ugyanakkor ünnepel másfélezer éve, egyszerűen szentségtörés.
– Tiszteletes úr, ne vezessük félre a tévénézőket. Igaz, hogy Európa minden országában télen ünneplik a karácsonyt, de Ausztráliában például nyáron.
– Mert ott… – szólt volna közbe az ortodox pópa, de a polgármester nem hagyta magát.
– Vagy az ortodox világban, ugye, január 7-e karácsony napja.
– Mivel egy régebbi naptárat használnak, amely szerint akkorra esik december 25-e.
– Tegyük ezt most félre, és hadd kérdezzem meg önöket, nem akkor kell Jézus Krisztusnak eljönnie, amikor a legnagyobb szükség van az általa hozott vigasztalásra?
– Ez igazán szép gondolat – fojtotta beléjük a szót a műsorvezető. – Köszönjük, hogy eleget tettek meghívásunknak. Kedves nézőink, önöknek köszönjük a figyelmet! Viszontlátásra!
 
A kocsmaasztalok körül, gyenge izzók derengésében folytatódtak az eszmecserék, az emberek felhevülten adtak igazat vagy mondtak ellent egymásnak, s még hazaérve is a hallottakról vitatkoztak önmagukkal.
 
Másnap délben finom porhó kezdett szállingózni. Néha fuvallat kavarta meg az egyre sűrűbben hulló pelyheket, máskor mélán szédelegtek utcák és terek fölött. Lassan eltünedeztek a vörös háztetők, és az aszfalt szürkéje csak a keréknyomokban bukkant elő. Estére már bokáig ért a hó, a fenyőfák ágai rogyadoztak a rájuk nehezedő súly alatt, s szüntelenül hulló, ujjbegynyi pihék landoltak álmosan a párkányon.
 
Vasárnap a körzeti szavazatszámláló bizottság hetvenéves elnöke hajnali négy órakor ébredt, s az ablakon kitekintve egy pillanatig azt hitte, még álmodik. A házuk előtt húzódó puszpángsövény eltűnt, az almafacsemeték ágai pedig bokorként emelkedtek ki a vastag hótakaróból. Ráeszmélve, hogy ez valóság, futólag elbizonytalanodott, de kötelességtudó állampolgár lévén úgy döntött, nem hagyja magát eltántorítani.
 
Csizmát és bundás nagykabátot vett fel, megivott egy pohárka erőset, és nekilátott havat lapátolni. Dacosan, erejét nem kímélve dolgozott, rá se hederített a ráncos arcát félénken cirógató és látását elhomályosító hópihékre. Az ösvény egyre közelebb kúszott a kapuhoz. Odaérve, az öreg elégedetten egyenesedett fel, órájára pillantott, de ezzel örömének vége is szakadt: már hat is elmúlt. Égi csodát remélve nyitotta ki a kaput. Derékig ért a hó, az autók pedig lágyan domborodó, hatalmas hóbuckákká változtak. Vetett még egy pillantást az utcai lámpa fénykévéjében örvénylő parányi hópelyhekre, aztán egy lemondó sóhajtást követően visszament a házba, aszott, átfázott lábára gyapjúzoknit húzott, bebújt a paplan alá, és nyugodt, mély álomba szenderült.
Minden bizottsági elnök és tag hasonló viszontagságokon ment keresztül, s végül ugyanerre a következtetésre jutott, így aznap egyetlen szavazókörzet sem nyitott ki.
 
A havazás csak délután kezdett szűnni. Addigra néhány közmunkásnak sikerült a városi gépparkig lapátolnia, s elindultak a hókotrók, amik aztán egész éjjel rótták az utakat, így másnap fennakadás nélkül vette kezdetét az új hét.
 
Reggel a polgármester megtörten ücsörgött irodájában, pipa helyett, amire megválasztása után, felesége tanácsára szokott át – mert az mégis csak úribb módja a dohányzásnak –, egy csomag, válságos pillanatokra elraktározott, szűrő nélküli cigarettát vett elő, s szótlanul, időnként hümmögtetve szívta egyik szálat a másik után, miközben kitartóan bámult a füstös semmibe, s feltehetőleg csúfos kudarcán merengett. Tanácsadója idegesen túrta a haját, pecegtette a tollát, néha rásandított, s már szólásra nyitotta volna a száját, de a borús, kitörni készülő ábrázat láttán minduntalan elbizonytalanodott. Végül összeszedte magát s megszólalt.
 
– Polgármester úr, emlékszik azokra a madarakra, amik tavaly télen megfagytak, húsvétkor pedig csoda történt velük?
– Mi van? – mordult rá a polgármester.
– Tudja, a víztorony előtt…
– Persze, hogy tudom. De hogy jön ez ide?
– Tudja, Szent Ferenc az állatok, így a madarak védőszentje is.
– Na és?
– December harmadikán Ferenc-nap van, akkortájt ér véget a nagy köd. Szervezhetnénk egy madárfesztivált. Lenne vásár, koncertek, témába vágó kiállítások, az operában meg előadhatnák a Hattyúk tavát. A fesztivált pedig egy Szent Ferencnek felajánlott ünnepi szentmise zárná.
 
A polgármester fagyos pillantása kezdett enyhülni.
 
– Nagyon jó, fiacskám! – kiáltott fel végül kitörő örömmel. – Látod, ezért fizetlek téged! A végén legyen inkább ökumenikus istentisztelet, az most divatosabb – tette hozzá mellékesen, s székében hátradőlve, halántékán összekulcsolt kézzel, önelégült mosollyal kezdte máris a sajtótájékoztatót tervezgetni.

 
 
Borcsa Imola: 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végzett 2014-ben. Jelenleg Kolozsváron él.