A körforgás, a járvány és a kert




 

 

„Ki élte túl?”

Bogdán László

 

 

Azt gondolhatnánk ennél ártatlanabb tevékenység nem igazán akadhat, fogjuk az odabent készülődő fogalmakat, gondolatokat; szavakká, mondatokká formáljuk őket, aztán irány a vers, annak emelt formája: a tragédia, vagy a próza, novellától regényig, el egészen a hexameterekben megírt filozófiai művekig, eposzokig és tovább.

 

Azonban a betűk, jól tudták ezt már az ókor, a XVIII. század és az avantgárd képírói, önmagukban is veszélyes lények – már a kéziratos szövegekben is veszedelmesek, Gutenberg óta pedig…

 

A távolkeleti bölcsek, amikor tudomásukra jutott (néhányszáz évvel ezelőtt, tájainkról érkező hittérítőknek köszönhetően): Európában a nyomda úgy működik, hogy az egyes betűk tetszés szerinti sorban is elhelyezhetők, elszörnyülködtek az ezzel járó lehetséges következményeken. Nem a sajtóhibákra gondoltak elsősorban, csupán arra, hogy a szent szövegek, a betűk elmozdítása okán valamiféle, akár apró, ám ennél iszonytatóbb változáson mehetnek keresztül…

 

Ki vállalja ezért a felelősséget? Elképzelhető, hogy az új másolat nem lesz pont olyan, mint a korábbi, nem lesz pont olyan, mint az eredeti? Márpedig ezt történt és történik azóta is, elsősorban itt, Eurázsia e pöttöm félszigetén, amit nagy garral európai Kontinesnek titulálunk, hogy egyértelművé váljon önnön jelentőségünk, függetlenül attól, hogy mennyire vagyunk jelentősek (szoktunk néha azok is lenni…).

 

Amióta a betűk csak úgy, ide-oda rakosgathatók, már nem csupán magas színvonalú ismétlők vagyunk, de egyéniségek is, szerzők. Nem csak az írókról, költőkről mondható el mindez a szerzőség kapcsán, de a képzőművészekről, zeneszerzőkről is, legutóbb (az elmúlt kétszáz évben) a színházi rendezők is jelentős, névvel rendelkező lényekké váltak. Egyszóval, ahogy az egyik múltszázadi filmben is elhangzott volt: mi mind egyéniségek vagyunk…

 

Azonban az egyéniség rengeteg következménnyel jár. Ha már egyéniség vagy, minden esélyed megvan rá, hogy veszélybe kerülj. Már jó kétezer éve, figyelmeztetett bennünket Szophoklész, hogy az embernél nincs iszonytatóbb, de a szophoklészi mondatot, mi igen ügyesen, önvédelmi okokból: félrefordítottuk „az embernél nincs csodálatosabb”-ra. Aztán e szophoklészi mondat ott keringett, kering ma is mindenféle kicsengető kártyákon, iskolai rendezvényeken. Elhangzik: az embernél nincs csodálatosabb, pedig milyen Szép lenne, ha az érettségiző diákok, legalább a valóság előtti utolsó kanyarban megértenék: az embernél nincs iszonyúbb. Miért iszonyú az ember? Mert „befejezetlen állat”, ahogy Nietzsche mondja, nincs végleges állapota, ami például a homéroszi isteneknél, vagy akár a delfineknél – egyértelmű és adott.

 

Mi (alulírott is) szép kényelmesen elvagyunk és megfeledkezünk az egyéniséggel járó veszélyekről. Példának okáért, csak átugrunk egy éppen épülő falat és úgy járhatunk, mint Remus, akit e Túlzás okán gyorsan kiiktatnak az élők sorából, hogy a többi egyéniségről, mármint Héraklészről, Élektráról, Akhilleuszról, Aiaszról, vagy Midász királyról ne is beszéljünk. Vagy a költőről, akit Csingiz Ajtmatov regényében fához kötöznek, hogy felejtse már el az egyéniség túlburjánzásait. Mindezen veszélyeket, a „dudás”-ság következményeit, hajlamosak vagyunk valamiféle ködökbe, „őszi szeszekbe”, egyéb anyagokba burkolni. Pedig tiszta sor: a következmények nem váratnak magukra és ajtónkon (képernyőnkön) kopogtatnak.

 

Az Én hipertrofikus elváltozásainak, görög tragédiába illő elváltozásainak egyik legpontosabb bemutatását kapja, aki kézbe veszi Daniel Keyes Virágot Algernonnak című regényét, amelyben az alacsony intelligenciájú, ám egy kísérlet következményeként hihetetlen magasságokba szárnyaló elmévé változó főszereplője, az általa elért intelligenciaszint magasságából lepillantva, döbbenten észrevételezi, hogy a környezetében élő „zsenik”, akik hagyományos léptékkel valóban zseniknek nevezhetőek, mindenféle idézőjelek nélkül – egyszóval a „zsenik” csak úgy tudnak értékelhető színvonalú eredményeket elérni, ha közben saját Énjüket, hihetetlen, tehát iszonytató módon megnövelik. Ennek pedig az a következménye, hogy az Én, letér saját pályájáról, átugorja a kerítést.

 

Ezt műveljük évszázadok (évezredek[i]) óta, minden nagyon is konkrét, vagy áttételes, avagy forma feletti, metaforikus figyelmeztetés ellenére is. Sőt, e figyelmeztetéseket hajlamosak vagyunk valamiféle nem szeretem, ám „természetes túlzásoknak” tekinteni, mintha a túlzás bármikor is természetes lehetne.

 

A fentiekben leírtak sem tudnak eltekinteni, vagy eltávolodni, attól a televénytől melyből sarjadni látszanak.

 

Mégis mi a megoldás jelenlegi helyzetünkben? Miként védekezhetünk az énre támadó, vagy abból kifejlődő, mindegyre módosuló járványok ellen? Miként juthatunk ki e labirintusból, amit önmagunknak, avagy önmagunk által építettünk?

 

Két (talán) járható utat is felfedezni véltem Bogdán László nem is olyan régi írásaiban. Az egyik lehetőség a szikár szembenézés, amit Bogdán László valósít meg a néhány héttel halála előtt (éppen, talán véletlenül) a Helikon hasábjain megjelent verseiben, különösen a Három töredék versciklusának utolsó Harmadik. Közel a szörny című darabjában: „Élt Ariadné,/ ott éreztem magam mellett/ egész zátonyra futott,/ elrontott életemben,/ de nem volt fonal,/ nem juthattam ki az útvesztőből,/ már egészen közelről hallom/ a dühös minotaurus üvöltését.”

 

A másik lehetéséges út is felbukkan Bogdán László egyik, jónéhány évvel korábbi írásában, egy Markó Béláról írt tanulmányban, amely A kert, a kísértő éden, az évszakok körforgásában címet viseli[ii] és döbbenetes, első olvasásra talán nem is egykönnyen érzékelhető hatását azáltal éri el, hogy a túlburjánzó mondatok, a jól célzott értelmezések hömpölygése közepette a tanulmány titkon mégsem szól másról, és elsősorban erről szól, az elemzett szerző iránti tisztelet ellenére (vagy épp annak okán), mint, amit a cím ígér: a körforgásról, a kísértő édenről és a kertről, amit a szöveg, ha csupán a mélyebb rétegekben is, de tökéletesen képes megvalósítani.

 

 

 

 

 

Jegyzetek:

[i] Lásd: Kristeva, Julia: Nárcisz: az újfajta téboly. Babarczy Eszter fordítása. In: Café Bábel, 18. (Tükör) szám, 51-59. o.

[ii] Bogdán László: A kert, a kísértő éden, az évszakok körforgásában. In: Helikon, 23. ÉVFOLYAM 2012. 24. (614.) szám, 5-6. o.