Karácsonyi Zsolt versei




Benedek Levente: Health Budget

 

Levelek, odaátra

I

 

Amikor exitáltál, de néhány héttel, hónappal azelőtt,

felhívtál, hogy legyen minden rendben. A szolgálati

perpatvarokat is felejtsük el. Hétköznapi dolgokról

beszéltünk, hogy az unokád hangja milyen.

Egy évvel később, az egyik költőtárs a sírod mellett

indított vodka okán alaposan szétitta magát.

Az a „csillagkék”, máskor vizenyősen-vodkás

tekintet néha még eszembe jut.

 

 

II

 

 

Amikor átaludtad magad, még fél éve se hordtam

a fekete bőrkabátom. Kellően hosszú hajjal, fekete farmerben

érkeztem a brassói temetésre. Ahol a tor után, néhány héttel

később pedig teljesen összejöttem az egyik volt csajoddal.

No de mindezt gondolom már tudod.

 

 

III

 

 

Két évvel korábban (a szemem láttára) majdnem elütött

egy autó a Donát negyedben. Éppen szálltál ki a taxiból,

én kerékpáron, bevásárlás iránt.

Aztán az autó, valami keleti gép, csak elsuhant,

mint egy figyelmeztetés. Néhány hónappal később, a Sétatér

peremén futottunk össze. Mondtam, ha úgy fordul, valamikor,

egyszer, én inkább most kívánok jó utat. Később

még irodalmak, ünnepélyek. Néhány napod volt, dolgoztál azért.

Pokróc takarta a rád szerelt egészségügyi cuccokat.

Semmiségekről beszélgettünk, fociról és politikáról.

Azt a mondatot, amit előre mondtam: nem tudtam megismételni.

Remélem, nem is volt muszáj.

 

 

Nem apokrif. Nem háború

 

 

Mindenki támadjon fel.

Aki nem hallja, amit mondok,

aki csak sejti, amit mondok: támadjon fel.

 

Aki fiatalon halt meg, aki öregen,

aki meg akart halni, aki nem. Támadjon fel.

Járkáljon vígan az Andrássy úton, sörözzön Prágában,

miccsezzen Bukarestben, áztassa lábát tengerekben,

és aztán, csak úgy, mitha mi se történt volna,

mintha ez természetes lenne,

mert egyébként az, nagyon is az:

támadjon fel.

 

Akit szeretnek: feltámad,

akit nem szeretnek: feltámad.

Egyetlen szó elég a feltámadáshoz.

Mondja ki a szót és: támadjon fel.

A másik testben, a régi testben,

a soha el sem képzelt testben:

támadjon fel.

 

Gondolja el, miként kell,

az élőknek mutatni, miként kell: támadjon fel.

Aki él még: támadjon fel. Aki él már: támadjon fel.

Aki a bokrokat nyírja, aki a számlákat írja: támadjon fel.

 

Attól, hogy falak omlanak: ez nem egy vesztes háború.

Attól, hogy falak emelkednek: ez nem egy vesztes háború.

Attól, hogy tenger kettéválik, sivatag homokja szilárdul,

attól, hogy leszakad az ég: ez nem egy vesztes háború.

 

Mindenki támadjon fel. Ez nem egy vesztes háború.

Nincs többé vesztes és győztes, nincs többé harag és béke,

nincs többé élet és halál, mindenki támadjon fel.

 

Ha nem él: ki tudja mondani. Ha él: ki tudja mondani.

Elég egy apokrif: „Fel!”

 

 

A reneszánsz dallam

 

 

Valami teljesen megfejthetetlen okból,

számtalan magyarázat bástyái között, valahonnan

előtör az a zenei motívum, amit az elme hoz létre

egy nem idézhető helyen. Mint kórus, madrigál,

tavaszi sávba billen át. Olyan tavaszi sávba, ahol

a többi évszak nyomai is fellelhetőek, valami együttes idő

derűs-deres sávjai között, mert, ahogy a dallam jön belülről és

én kívülről hallom, kívülről tudom, fújom, dudorászom

is olykor – egyszóval ez a dallam egyszerre több sávon fut,

mint a Szaturnusz gyűrűi, mint az érzéki helyek ki és megengedő

gyors egymásutánja. Bakelitlemez. Több tű is fut rajta egy időben.

 

Az egyik időben, a kövezett tér közepén, a szerző

ezüst tollat fog a kezében. Festőnek hívják, hercegnek nézik,

a dallam feje felett lebeg. A másik időben tüzek gyúlnak,

gejzír gőze magaslik, a harmadik tereket formál, hegyeket mozgat,

a süllyedő sziget rezgéseit hordja megnevezetlen tengerek felett.

 

Ha megfordítod a bakelitlemezt, sötét nap fénye tükröződik,

mámor völgye, józansága, az érintés nem bemérhető

előterei. És fent, egészen fent, ugyanaz a hajó úszik,

amire mindig is számítottunk. Kifut a kikötőből, partot ér,

süllyed, lebeg – nincs szüksége vasmacskára, tengeri kígyóra,

matrózlegendára. Hosszú és keskeny tollat festettek oldalára.

Egészen a testhez tapad, teljesen önálló életet él.

Nem egy madár része, nem egy felhő része, nem is a hajó része.

A dallam benne megnyilatkozik.

 

Valami teljesen megmagyarázhatatlan okból,

erdélyi folyók tündérszínét idézi a zöldje, észak feketéjét

hordja a válla.

 

Ha a vállain állsz, a teste hosszú percekig láthatatlan.

Valahonnan előtör, létrehozza az elmét, létrehozza a szívet,

a májat, a külső szerveket.

 

Mert ezt a dallamot nem a füleddel hallod, nem a bőröddel

Érzed. A külső szervek érzékelik, a külső szervek írják le,

raktározzák el anyagát. Akár a hősök, önmagát

felejti minden kitervelt mozdulatban. Hattyúfény a magasban.

Elkezdődhet, mert nem uralja

már befejezés.