Kazuo Ishiguro, az ellen-Münchhausen




Évek óta olvasom Kazuo Ishiguro regényeit. A folyamat gyötrődést, nem kikapcsolódást jelent. Mégis valahányszor újabb Ishiguro-regényre bukkanok, lecsapok rá, felütöm, képtelen vagyok letenni. Közben a fogam csikorgatom vagy hitetlenkedve falom a betűket, hogy felfogjam végre: miről is van szó. Ishiguro történetei frusztrálnak, mint saját életem, mert újra és újra kiderül: az ember nem tudhat mindenről, nem irányíthat mindent, nem jár neki minden és nem lát be mindenki fejébe, leginkább a sajátjába nem.

 

Ahogyan a The Unconsoled álomszerű, szubjektív odüsszeiájában átmenet nélkül folynak, alakulnak egymásba a helyszínek, úgy alakulnak bizonyos idő elteltével saját emlékeink. Egyszerre otthonos és nyugtalanító díszletek, figurák között őgyeleg a jelenét összefogni képtelen főhős. Hozzá hasonlóan őgyelgünk emlékezetünkben tárolt, személyiségünkkel, elménkkel együtt állandóan változó „életünkben”. Nem kis erőfeszítés kell az önazonossághoz – bár kérdés, hogy az ön, amivel alkalom adtán azonosulnunk kell, tulajdonképpen mi? Mikor mi, válaszolná Ishiguro, ha a válaszok embere volna.

 

Ahogyan elnézem, ez a visszafogott, diszkréten a háttérből szemlélődő úr nem megmondani, hanem megingatni szeret. Olvasóját nem eligazítja, tájékoztatja és szórakoztatja, hanem elbizonytalanítja és elgondolkodtatja. Úgy bánik vele, ahogyan a csan mester tanítványaival, amikor kérdéseik hallatán nem válasszal, hanem a pillanatból irracionálisan kilógó kijelentéssel, cselekedettel rukkol elő.

 

 

Jane Brown fotója.

 

Ishiguro történetei azoknak valók, akiknek nincsenek kérdéseik. Akik alapvetően elégedettek. Akik úgy gondolják, túl vannak már az élet nagy csatáin. Akik tapasztalataik hegycsúcsán megpihenve mosolyognak a naplementében. Mert ezek a történetek, a hagyomány és az ösztön imperatívuszai között vergődő várandós nő, a gyerekkorban elveszett anya után kutató férfi, az élete első körutazására indult főkomornyik, a világkörüli turnén hányódó zongorista, a titokzatos intézetben öntudatra ébredő növendék, a középkori tájban vándorló idős házaspár meséi a felszín alatt húzódó rétegekre mutatnak.

 

Ami első látásra hegygerincnek tűnik, arról könnyedén kiderülhet, hogy alvó sárkány, oldalára borult zongora vagy kórházi ágyon fekvő szervdonor. Ami első látásra becsülettel leélt életünknek tűnik, arról könnyedén kiderülhet, hogy ferdítések, csúsztatások, valótlanságok görcsös makraméja. Legbosszantóbb az egészben, hogy mindez majdnem mindenki más előtt teljesen világos, az egyedüli vak, süket, béna, néma illető éppen az, aki egy kis odafigyeléssel, néhány őszinte gesztussal, szóval az utolsó pillanatban jóvátehetné a dolgot.

 

De nem teszi. Mert ahhoz azt a bizonyos münchhauseni mozdulatot kellene végrehajtani, és Ishiguro, bár mesterien fűzi a szót, nem az ámítás, hanem az ébresztés embere. Történetei végén nyugtalanul pislogva áll az olvasó, mint aki rossz álomból ébredt, tanácstalanul vakargatva fejét, hogy az a rossz álom mennyire szivárog az olvasottak mellett önnön életéből. És azzal a nyugtalanító érzéssel teszi le a könyvet, hogy ezt még jó párszor olvasni kell ahhoz, hogy egyáltalán felmérjük: mit nem értettünk belőle. Mit nem értettünk magunkból és fájdalmasan eltolt életünkből.