Kék és piros




Andrzej Wajda utolsó filmjét tavaly szeptemberben mutatták be hazájában, és az idős rendező a premier után pár héttel meg is halt, ezzel a film címének – Emlékképek, angolul valamivel találóbban Afterimage – különös, kissé hátborzongató aktualitást kölcsönözve.

 

Hogy miért találóbb az angol cím? Nos, a magyar mintha valamiféle Hallmark-szappanoperára utalna, míg az angol (és a lengyel eredeti is) arról a vizuális illúzióról mesél, amit magyarul leginkább utóképnek hívunk, és az eredetileg látott képnek a retinán maradt „beégését” jelenti – ez pedig a film, illetve a film főhősének szempontjából különös fontossággal bír. Az Emlékképek ugyanis egy lengyel festőművészről és művészetpedagógusról, Wladyslaw Strzeminskiről, illetve az ő kommunizmus alatti kálváriájáról szól. És innen már könnyű visszacsatolni Wajdára: nemcsak egy „utolsófilm” ez, hanem az életművet kikerekítő, abba szervesen passzoló mű. Wajda is mindig a neki beégett képet „festette” újra filmjeiben, azt, aminek szemtanúja volt: a lengyel társadalmat, a lengyel jelent vagy kö­zelmúltat, azt az elnyomó rendszert és a rendszer elleni konok ellenállást, amit ebben a hattyúdalban is ábrázol.

 

A film nyíltan reflexív, idilli képpel nyit: a félkezű-féllábú festő és tanár a természetben, a diákjai körében hengergőzik a fűben, és kiselőadást tart a látás, pontosabban a művészi látás-észlelés mechanikájáról (egész pontosan az utóképről mint optikai „csalódásról” és mint az ábrázoló művészetek sajátos, kikerülhetetlen mozzanatáról), így vezet be minket a történetbe, ráadásul egy diáklány szemszögének segítségével. Strzeminski egy kézzel és egy lábbal is művészettörténetet írt, ő volt a łódźi művészeti iskola egyik alapítója, de A látás elmélete című, akkor forradalminak számító könyvet is ő írta, már életében szentként tisztelték képzőművészeti körökben – már ameddig a rendszer engedte. De amint azt már más országok hasonló huszadik századi történelméből is tudjuk, a sztálinizáció sok minden mellett azt is jelentette, hogy aki nem úgy forradalmi, ahogy a párt akarja, azt a legrafináltabb vagy épp a legbrutálisabb eszközökkel próbálják meg kiiktatni, legtöbbször sikerrel. Nos, Strzeminski sem volt hajlandó alávetni a művészetét és avantgárd művészetfilozófiáját a kijelölt ideológiának, sőt kimondottan az ideológiamentes, „tiszta” művészet mellett kardoskodott, így aztán szép lassan, apró lépésekkel leépítették, olyannyira, hogy már temperát sem vásárolhatott, mivel a művészeti szakszervezeti tagságát is felfüggesztették.
 
 

 
Az egész filmet jellemzi egyfajta kettősség, ami néha egyenesen skizofréniába torkoll. Például ha már reflexivitás, érdemes elgondolkozni azon, hogy Wajda filmművészete (ugye Strzeminski festészetének tükrében, de anélkül is) mennyire ideológiamentes (az már más kérdés, hogy lehet-e az egyáltalán, vagy hogy ez lenne-e a vele szemben támasztott igény). Ugyanígy stilisztikailag: míg az Emlékképek a lengyel avantgárd/konstruktivizmus egyik legnagyobb alakjának állít emléket (Strzeminski hozta létre pl. a Neoplasztikus szobát, ami a filmben is visszatérő helyszín), meglehetősen klasszicizáló (hogy ne mondjak ósdit) filmnyelvet használ, főleg a rendező életművének ismeretében. A kettősség ott rejtőzik a főszereplőben is: Strzeminski is két fronton harcol, nemcsak az elnyomó rendszerrel küzd, hanem saját magával, betegségeivel, rokkantságával, szétvert családjával is – az őt megformáló, Wajda visszatérő színészének számító Bogusław Linda ismét, öregen is nagyszerű, és a játékában fellelhető érzelmi hidegség (apaként), illetve elsöprő hév (tanárként) csak a film dualizmusait szaporítja.

 

A piros és a kék színek is harcolnak egymással a filmben – a plakáton, illetve a főcímekben prominensen felbukkanó sárga csak néha-néha ellenpontozza őket. Az egyébként készakarva és leghangolóan khaki-fakó komcsi képi világot csak időnként törik meg színek (viszonylag kevésszer látjuk alkotás közben a művészt, s akkor is keveset látunk a műből), de akkor keretbe is foglalják a szüzsét: a film elején található zseniális jelenetben a festő műterme egyszer csak vörösbe borul. Csak utána látjuk, hogy egy óriási, piros Sztálin-vásznat feszítettek ki az épületre. Ha már képzőművészet: fotográfusok tudják, hogy milyen nehéz kompenzálni a megváltozott színviszonyokat (fehéregyensúly), pláne ha teljesen vörösek azok. És ezt a fotográfusoknál jobban már csak az ideológusok tudják… A film eleji vöröset a film végén aztán a kék váltja egy másik zseniális jelenetben, mintegy megnyugvást, beletörődést, kibékülést hozó színként: Strzeminski nem volt beszélő viszonyban feleségével, a szintén legendás szobrásszal, ám halála után elhatározza, hogy kék virágokat visz neki. A sanyarú lengyel télben viszont csak úgy tud kék virágot szerezni, ha kékre festi a fehéreket…

 

A filmet záró jelenet igazán szívszorító: Strzeminski, miután már semmije sem maradt, egy utolsó, kétségbeesett – talán avantgárd? – aktusként kirakatrendezőnek áll, hátha ott tud hasznosítani valamit tehetségéből. Végül fityegő manökenek közt leli halálát, miközben kint a manökenként használt emberek a legendás művészre fittyet sem hányva folytatják útjukat, a társadalom szorgos kis méheiként. Ennyit ér a tehetség.

 

Nemcsak annak dolgozza meg az igazságérzetét a film, akinek volt „szerencséje” elkapni többet vagy kevesebbet az átkosból: a szinte orwelli disztópiaként tálalt, de azért díszlet- és kellékhű lengyel ötvenes évek mindenkihez szólnak, vagy legalábbis mindenkihez kellene szólniuk. A kérdés csak az, hogy Wajda utolsó filmje mennyire képes megszólítani pont azt a generációt, amelynek tagjai – szerencséjükre – az átkos után születtek, így talán épp a legnagyobb szükségük lenne arra, hogy legalább filmen, emlékképként-utóképként elcsípjék ezt a gyűlöletes, bénító rendszert működés közben.

 

 
 
Emlékképek (Powidoki), színes lengyel film, 98 perc, 2016. Rendező: Andrzej Wajda. Forgatókönyvíró: Andrzej Mularczyk. Operatőr: Pawel Edelman. Vágó: Grazyna Gradon. Szereplők: Bogusław Linda, Aleksandra Justa, Bronislawa Zamachowska, Zofia Wihlacz, Krzysztof Pieczynski.
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter