Kékesen csillogó kitinpáncél




Hol van már Sidney Poitier? Hol van az ifjabb Sammy Davis, hol van Richard Pryor, hol van Eddie Murphey, és még sorolhatnám azokat, akiket lassan belep a feledés homálya. Hol vannak már a polgárjogi mozgalmak, és hol van a rap társadalomkritikai éle? Na jó! Az még valahol talán megvan. De hol találom meg újra a Fekete vidék (Boyz’n’the Hood) őszinteségét? Hol van egyáltalán a fekete színész, rendező, forgatókönyvíró helye a filmes társadalomban? Vajon ugyanabban az arányban kerülnek ki a reflektorfénybe, mint fehér kollégáik, vagy esetleg valóban kitakarja őket a ki nem mondott szegregáció?

 

Sokan emlékeznek arra, hogy Kanye West és számos fekete előadó igencsak elsápadt, meglátva a 2016-os Oscar-felhozatalt, és számos más afroamerikai művésztársával együtt elkezdett protestálni az ügyben, hogy megdöntse a fehér döntnökök állítólagos hegemóniáját. Több fekete kritikust kérve a bizottságokba, több filmakadémiailag elismert afroamerikai művészt kívánva a vásznakra. A protestálók a 2016-os bojkottok és morgolódások óta, miszerint a fekete témájú filmek, illetve a színes bőrű színészek és rendezők ki vannak rekesztve a filmakadémiai elit megmérettetéséből, olybá tűnik, 2017-re elérték céljukat.

 

Bár azt hozzá kell tenni, hogy az akadémiai tagság összetétele a 2017-es ceremóniáig majd’ jottányit sem változott sem nemi, sem etnikai összetételének tekintetében. Ám immáron kétség sem fér hozzá, hogy a 2017-es év Golden Globe- és Oscar-díjainak nyertese, a Holdfény (Moonlight), eleget téve minden ilyen elvárásnak, mind problémafelvetésében, mind kivitelezésében joggal tett szert a legcsillogóbb filmes elismerésekre.

 

Persze ebben a történetben is van némi fekete humor. Hiszen az abszurd az, hogy a film, bár úgynevezett „fekete” film, mégsem feltétlenül fontos, hogy éppenséggel az Egyesült Államok egyik nagyvárosának színesbőrűek lakta részén játszódik. Éppenséggel játszódhatna bárhol máshol is, ahol a szociális környezet ehhez hasonló hátteret adhat egy ilyen jól kimunkált kerettörténethez.

 

Elég, ha eszünkbe jut a bukaresti roma színházi műhely (a Teatrul Giuvlipen), melynek egyik előadásában – a Gadjo dildóban – a meleg roma szereplők az etnikai kirekesztés után a „törzsből” való száműzetés nehézségeit próbálják művészetükkel ecsetelni. Azt bizonygatva, hogy egy szegregált és mélyszegénységben tartott, aluledukált társadalmi szegmens még inkább hajlamos a különbözőség, itt például a szexuális másság megvetésére és büntetésére.

 

 

 

Azonban mégis azt kell mondanom, hogy nem válik hátrányára a filmnek, hogy Miami afroamerikai közösségének világába helyezte el a rendező, Barry Jenkins. Ami persze szintén nem lehet véletlen, hiszen ő is Miamiból származik. Így nem lehet ismeretlen neki a drog, az erőszak és az efféle szexuális kirekesztés problémaköre sem.

 

A filmmel kapcsolatban az első érdekesség, amit muszáj kiemelnem, a lenyűgöző színvilág, melyben végig a kék szín dominál. Ez a címválasztással is szorosan összefügg, hiszen a filmben elhangzó anekdota szerint a holdfényben a fekete fiúk kékes árnyalatúak. Míg a másik következmény, hogy ha a szereplők váltakoznak is, de a képi megjelenítés erőteljesen utal az utca történeteinek Möbius-szalag-szerű körforgására.

 

De miről is van szó? A film festői érzékenységgel jeleníti meg egy fiú felnőtté válásának három stációját, úgy, hogy a filmbeli időrendet követve, a különböző életkorú főhőst egyre idősebb színészek alakítják.

 

A gyerekkor, vagyis amikor a kis ember próbálja megtalálni a helyét a társadalom által rászabott világban, ahogy az szinte mindannyiunk élettapasztalatából lerí, egyébként is tele van küzdelmekkel, ebben a környezetben meg pláne. Ez történik a film főszereplőjével is, akit ebben az életszakaszban mint Little-t („little man”) kísér végig a könnyedén himbálózó kamera.

 

Little (Alex R. Hibbert) „furcsa”. A gyerektársadalom pedig, mint azt számos esetben láttuk, kegyetlenül bánik a „furcsákkal”. Little-nek egy szerencséje van, hogy találkozik Juannal, a helyi drogdílerrel, aki mint egyfajta apafigura ad neki útmutatást az életben való eligazodáshoz. Vele együtt ráadásul egy odaadó pótmamára, Teresára is szert tesz Little, hiszen a saját anyja a környékre oly jellemző kilátástalanság folytán szintén lassan elmerülni látszik az anyagozásban.

 

Ezek a folyamatok érzékletes átvezetéssel jelenülnek meg, mint például az, ahogy Juan eltűnik az utca forgatagában, mire Little megéri a kamaszkort. Gyönyörűen mutatkozik meg itt az, hogy ebben a világban úgy tűnnek el emberek, hogy azt szinte észre sem veszed. Az egyik nap még voltak, aztán már nincsenek. Ez a környéken lakók életének része.

 

A felnőttlét felé tartó Little leveti gyerekkori becenevét, és születési nevén, Chironként próbál meg boldogulni, ám a suliban újabb atrocitások érik. Egyetlen ember törődik vele, az előző életszakaszban is hozzá barátsággal közeledő osztálytárs, a saját érzékenységét jobban titkolni tudó és a telep szabályainak inkább behódoló Kevin. Kettejük kapcsolata egy éjszaka elmélyül, és szexuális tartalommal töltődik fel. A sors kegyetlen fordulata azonban nem hagyja kibontakozni a későbbiekben a románcot, hanem olyan helyzetbe hozza a két fiút, mely pont a kettejük közötti védekezési metódust állítja szembe egymással. Míg Kevin a kemény, balhés figura álarca mögé rejti lányos érzékenységét, addig Chiron (Ashton Sanders) megpróbálja elkerülni a kemény helyzeteket.

 

Némi kronológiai ugrás és felskiccelt börtönévek után a leglátványosabb átváltozás után a vézna Chiron helyett már Black (Trevante Rhodes), egy kigyúrt, félelmetes drogdíler köszön vissza ránk. Fogékszerek, fuxok, fegyver, fejkendő, kocsi és a kocsi műszerfalán ékeskedő miniatűr korona, mi több, a gyengébbek pedagógiai célzattal való felkarolása, amik mind megidézik az egykori példakép, Juan szellemét.

 

A film meglepő érzékenységgel mutatja be egy agresszivitáson alapuló világban a túlélés receptjét. Az érzékenységnek, puhaságnak itt helye nincs. Hősünk is egy olyan metamorfózison megy keresztül, melyben egyre erősebb páncélt növeszt, mígnem egyszer csak kap egy telefonhívást, és megint előjön a történetet fémjelző rigmus, „döntened kell, ki akarsz lenni”. Nyitva marad, hogy hősünk vállalni fogja-e valaha a másságát – a gyöngédséget sugalló zárójelenetek akár efelé is mutathatnak.

 

 

 

Holdfény (Moonlight), színes amerikai film, 111 perc, 2016. Rendező: Barry Jenkins. Forgatókönyvíró: Barry Jenkins, Tarrell Alvin McCraney. Operatőr: James Laxton. Zene: Nicholas Britell. Vágó: Joi McMillon, Nat Sanders. Szereplők: Alex R. Hibbert, Trevante Rhodes, Mahershala Ali, Janelle Monáe, Naomie Harris, Andre Holland.

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter