„Kell néha, hogy az embert pofán vágja a lengőajtó” – Törzsasztal Peer Krisztiánnal




December 15-én Peer Krisztián költő, forgatókönyvíró, drámaíró, dramaturg volt az idei év utolsó Törzsasztalának vendége. A Törzsasztal-estek a Várad Kulturális Folyóirat és a Szépírók Társasága szervezésében, a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban zajlanak. Peer Krisztiánnal idén megjelent 42 című verseskötetéről Kőrössi P. József beszélgetett.

 
 

 
Tizenöt év szünet után jelent meg az új kötet és címe a költő életkorát jelzi. Lehetne akár egy ajándék is saját maga számára, azonban ennél sokkal nagyobb jelentőséggel bír. Az olvasók nagy érdeklődéssel fogadták, megjelenése után rögtön felkerült a Bookline sikerlistájára és hetekig tartotta is a helyét. Peer Krisztián meglepő őszinteséggel és nyíltan beszél magánéletéről, szüleihez fűződő viszonyáról, apja alkoholizmusáról, anyja kiszolgáltatottságáról, viszontagságos gyerekkoráról, depresszióról, munkásságáról, szerelemről, halálról. Olyasfajta őszinteség ez, amitől a hétköznapok embere már teljesen elszokott, amit az est végeztével halkan megköszön magában és aztán napokig ezen gondolkozik.

 
 

 
Peer Krisztián Dorogon született, néha csatlakozott apjához az éjjeli fúrótorny-őrzéshez, majd Budapestre került, a „világ közepére”, ahol természettudományokat tanult és ornitológusnak készült. Ő volt az osztály jó tanulója, de saját bevallása szerint, egy kényszerűen szabályszegő ember. Tinédzserként írt egy-két kamaszos, adys szerelmes verset, amik, ha a hódítás terén nem is érték el a kívánt hatást, mindenképp segítettek abban, hogy ráérezzem az írás ízére. Harmadik osztályos gimnazista volt amikor különböző irodalmi folyóiratokban megjelentek az első versei, majd következtek az írótáborok, az új barátságok, és Kemény István konyhája, ahol jelen volt a kortárs irodalom színe-java. Ami az irodalmat illeti, elkényeztetettnek érzi magát, mostani mentoráltjainak azt szokta mondani, hogy a gyors siker gyakran problémával jár, pökhendivé teszi az embert. „Tulajdonképpen bármit csinálhatok, nem írom meg rendesen azt a verset, tök mindegy, majd eladja a nevem. (…) Kell néha, hogy az embert pofán vágja a lengőajtó, akkor hanyatt esik, aztán meg feltápászkodik.” Volt idő amikor depresszióval küzdött, komoly erőfeszítésébe került kikelni az ágyból, nem akart emberekkel beszélni. „A depresszió hajlamos arra, hogy az igazság fényében tündököljön”, mondja Peer, és a hangja mit sem változik miközben ezekről beszél. Ebből a mély depresszióból úgy akart kimászni, hogy huszonhét évesen felvételizett Gothár Péter osztályába, filmrendező szakra. Az utolsó rostán esett ki, amit akkor nagy pofára esésként élt meg, mert azt remélte, hogy egy iskola majd megoldja az életét, lesz egy szabályosság az egészben. A következő évben viszont már az első darabját játszották a pesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, már nem diákként, hanem rendezőként hívhatta magának a taxit a főiskola elé.

 
 


 
Rátérve az új kötetre megtudjuk, hogy a tizenöt év alatt is írt, valahonnan mindig előkerült a jegyzetfüzet. Aztán elege lett abból, hogy egy random kocsmai beszélgetés alkalmával folyamatos kényszert érzett, hogy lejegyezzen egy-két jó gondolatot vagy szókapcsolatot, mert ez a beszélgetőpartner számára is eléggé frusztráló lehet. „Írónak lenni, főleg alanyi költőnek lenni mindig valami fontoskodás, kell egy megnövelt, felpüffesztett egó. Ehhez kell egy fajta pökhendi magabiztosság.” És ez az, amit akkoriban falsnak érzett. Rengeteg jegyzetfüzetet írt tele, amiknek a nagy része, több laptop társaságában elveszett. Ezekben még kidolgozatlan írások, ötlethalmazok voltak. A színházi munkája során viszont már muszáj volt az ötleteket pontra tenni, a határidők, a rendezők és a színészek egy fajta pozitív, külső kényszerként hatottak, kipréselték belőle a jelenetet. A 42 is valahogy így készült el, csak itt a külső nyomást a szerkesztő gyakorolta rá. A kötet struktúrája két egységre osztható: előtte és utána versekre, lapjai pedig szándékosan nincsenek felvágva. Évekkel ezelőtt a költő törzshelyéül a Sirály nevű művészkocsma szolgált, ideje nagy részét itt töltötte, az irodából dolgozott és volt, hogy ott is aludt. A Sirályban ismerte meg a nála tizenhét évvel fiatalabb Zsófit. Öt és fél évet voltak együtt, és a lánynak sikerült kirángatnia a depresszióból, rávette, hogy újra dolgozzon és segített, hogy visszanyerje önbecsülését. Aztán Zsófi Kanadába utazott tanulni, és a kapcsolatuk jövője bizonytalanná vált. De a lány mégis hazajött, és bejelentette, hogy családot akar alapítani Peerrel. A költő Zsófi miatt érezte azt, hogy össze kell szednie magát emberileg és anyagilag egyaránt. Nagymarosra költöztek, ahol ismét intenzíven írni kezdett. Verseit nem publikálta folyóiratokban, a kötetét készítette. Meg akart felelni, azt akarta, hogy Zsófi büszke lehessen rá, terveik voltak. A lány halála mindenkit váratlanul ért, semmi jel nem utalt arra, hogy beteg lenne. „Az a lényeg, hogy mindenki tudta, az első pillanattól kezdve, aki szakmabeli volt, hogy innen nincs visszaút, csak én ezt nem voltam hajlandó elfogadni.” Van amit nem lehet feldolgozni, előjön a kísértés, hogy az ember az alkoholhoz nyúljon, előbb hülyére, aztán holtra igya magát, aztán, hogy a másik mellé temetkezzen. Peer Krisztián eljátszik a gondolattal, hogy Zsófi azért játszotta el a halált, hogy az ő írói karrierjét fellendítse, és csak elrejtőzött valahova, csak kitaláció az egész. „De azt a munkát, amit ő elvégzett rajtam, amit közösen elvégeztünk egymáson, azt nem tehetem semmissé, nem rombolhatom le azzal, hogy most én itt lehúzom a rolót.”

 
Az est végén Peer Krisztián felolvasott verseiből, a felolvasást pedig dedikálás követte.

 
Köszönjük neki, hogy eljött és megismerhettük. És köszönjük, hogy elhozta nekünk Zsófi könyvét.

 
 
 

A fotókat Fried Noémi Lujza készítette.
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter
  • Menyét Király/nő

    Én a legjobban a prózai interjú-mondatok realizmusát bírom a fiúban. Frankó, ha valakinek van köze a valósághoz, saját valóságához, az emberi lét valóságához. Ezt tartom a legértékesebb dolognak, Krisztián verseit még soha nem olvastam, viszont, amit mond, azt figyelemmel kísérem, mert “valóság-rezonanciája” van. Vagy mi.