képernyőidő




Street art Berlinben.

 

gyere, vesszünk össze.

én vagyok a tegnapelőtti hiba,

amelyik ma éjjel is eszedbe fog jutni,

vírus a kocsmaasztalon este 8 után,

csendőr maszkellenes tüntetésen,

windows update, ha szorít a határidő,

minden süti, amit el kell fogadnod,

és minden kikerülhetetlen reklám,

ez mind én vagyok.

 

vitatkozzunk úgy, mint régen,

igyunk együtt, haragudjunk meg,

hogy aztán később kibéküljünk, és

vesszünk össze valami máson,

elegem van a szappanbuborékokból,

pingpongmeccset akarok hallgatni,

ütéseket,

ritmust,

zenét

egy rossz akusztikájú osztályteremben.

 

visszhangunk érjen el egészen a leghátsó sorig,

legyek én a facebook-oldal, amit kikövetsz,

a shaorma, amivel leeszed magad,

plot twist egy sorozatban, amit muszájból nézel,

rossz mém, relatábilis kontent, hangoskönyv a szorongásról,

videochat-álláshirdetés,

az összes rossz szokásod összeköltözés után,

és minden elrontott vacsorád,

mindegyik helyett

én akarok visszaélni a türelmeddel.

 

vedd a kezedbe a telefont,

vitatkozzunk hosszú paragrafusokban,

emotikonok nélkül,

hangzatos idegen szakszavakkal, amelyeknek

közlés előtt szépen utánanézünk.

úgy vitatkozzunk, hogy annak

sose legyen vége,

úgy vitatkozzunk, hogy más se értse,

miért állunk egyáltalán szóba egymással.

vesszünk össze és

tiltsuk le egymás hozzászólásait,

az algoritmus nem kérdez,

mi nem felelünk.

és ha majd összeveszünk,

ha majd nem látjuk, mit ír a másik,

légüres digitális csendben,

törölt profilok után nyomozva,

legalább akkor, legalább úgy

tudni fogom, hogy sikerült,

hogy újra és újra sikerülni fog

elérni az ingerküszöbödet,

ha majd visszatöltöd az appot.